A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-30 / 40. szám
HALLOTTUK OLVASTUK áttuk HANGLEMEZ Lírai oratórium (Szilágyi Domokos versei lemezen) Szilágyi Domokos posztumusz kötetével (Tengerparti lakodalom) együtt és egyszerre kaptam meg az a nagylemezt, amely a költő műveiből készült oratórium-összeállítású versfüzért tartalmazza. Az alig egy évvel ezelőtt tragikusan elhúnyt fiatal romániai magyar költő — kortársunk e század egén — e kettős üzenetével gazdagodva, most — elsőnek — hadd szóljak a „hangos" üzenetről legalább annyit, hogy irodalomkedvelők, fiatalok, idősek figyelmét felhívjam az oratórium szépségére. A lemez — amelynek borítóján Lászlóffy Aladár méltatja Szilágyi Domokos költészetét, életútját — szinte átfogja a költő egész munkásságát. Maga a Lírai oratórium — így is fogalmazhatnék — egy előadóművész tisztelgése a költő előtt; a továbbadás, a továbbéltetés szándéka és hite. Mert — mint ahogy Lászlóffy jól látja — Illyés Kinga nélkül ez az oratórium aligha lett volna valósággá. „Ebben a munkában — fogalmazza meg helytálló érvénnyel Lászlóffy Aladár — felmérhetetlen értékű szövetséges az olyan kincset érő műszer és művészi öntudat, mint Illyés Kinga előadóművészete." Majd tovább így folytatja: „A véletlen törvényszerűsége, hogy annyi eddigi eredmény után és mellett nélküle nem állt volna öszsze külön füzérré, műsorrá — már-már szellemi értékeinknek ez az immár külön is számontartható ópusza, melyből ami csak hangban megőrizhető, nekünk ajándékozza ez a lemez.” Valóban „kincset érő" Illyés Kinga munkája, ha ugyan helyes ez esetben a „munka" megjelölés. Valami más, valami több az, ami erről — ebből — a lemezből árad. Nemcsak a versszövegek, nemcsak a hang — a szellem, a szépség, a művészet kettős találkozása emeli önmaga fölé az egészet. Akár Latinovits Ady-lemezét. Hallgatom az Álom a repülötéren-t, a Kis szerelmes himnuszok részleteit, a Siratót, a Szegénylegényeket, a Kényszerleszállást. Egyszer, kétszer, háromszor . .. Aztán ismét és újra. Később, amikor már csak a versek visszhangja térül hozzám, azon töprengek, hogy ideje volna már bizony nekünk is megteremteni — iskoláink, könyvtáraink, irodalmi színpadaink, közművelődésünk számára és emelésére — a szlovákiai magyar költészet „hangos könyvtárát." Csak — sajdul belém, mint oly sokszor már a felismerés — mindig hiányzik valami, vagy valaki. Mert vers, költemény már volna, de nincs — sajnos — Illyés Kingánk I Gál Sándor KIÁLLÍTÁS A mai szlovákiai kerámiaművészet Aránylag rövid ideig, augusztus 8-tól 27-ig (tehát nem egészen három hétig) tekinthettük meg Bratislavában a Kerámiaművészet 1978 című össz-szlovákiai kiállítást, amely mindenekelőtt arról győzött meg bennünket, hogy a ,,kerámia" hagyományos fogalmát ki kell bővítenünk, a kerámiaművészetről alkotott eddigi elképzeléseinket sürgősen meg kell változtatnunk. A kiállítás tanúsága szerint a kerámiaművészetben ugyanolyan fejlődéssel kell számolnunk, mint a művészet többi területén: itt is kialakultak — vagy kialakulóban vannak — a különféle új műfajok, differenciálódnak a művészi eljárások, alkotó módszerek. A sokféle (mondhatjuk: több műfajba sorolható) alkotások egyetlen közös eleme az ősrégi alapanyag, az agyag használata. A kiállításon természetesen a kerámiaművészet hagyományos temékei, tehát az apró használati tárgyak (főleg edények, teáskészletek, vázák stb.) is képviseltették magukat, túlsúlyukról azonban nem beszélhetünk. A kerámiaművészet fejlődésének további útját véleményünk szerint a dekorativ jellegű műalkotások — mindenekelőtt Ctveráková Libuša (a Citadella, a Kapzsiság, az Önagysága, a Keresés, a Remete, a Szinopei Diogenész), valamint Štefan Belohradský és Marián Polonsky művei — jelzik. A kiállítás arról is meggyőzött bennünket, hogy napjainkban a kerámiaművészet is a szocialista társadalom vívmányainak egyik jelentős népszerűsítőjévé válik: azt a társadalmi rendszert propagálja, amely nemes célul tűzte ki maga elé, hogy bekapcsolja a társadalom vérkeringésébe és a mindennapi élet elválaszthatatlan részévé tegye a művészetet. Varga Erzsébet KÖNYV Mindszenti Gábor diáriuma A mohácsi vész után uralkodó Szapolyai János magyar királyról és Mindszenti Gábor ' humanista történetíróról olvashatunk egyet s mást abban a vékony könyvecskében, amelyet az Európa Könyvkiadó bibliofil osztálya, a Magyar Helikon jelentetett meg 7 977- ben. A könyv utószavában Makkai László részletesen foglalkozik Mindszenti Gáborral; behatóan elemzi munkásságát és történet Írói tevékenységét. Leszögezi, hogy Mindszenti János király gyulafehérvári útjáról és haláláról tudósító emlékiratával megalkotta az első magyar nyelvű történeti művet. Mindszenti diáriumát öreg János király haláláról még akkor is érdemes elolvasnunk, ha az írás nem mindig a valóságnak megfelelően mutatja be az uralkodó alakját, nem nyújt — nem is nyújthat — teljes képet Szapolyai jelleméről. A történetíró viszont aránylag hitelesen mutatja be az akkori magyarországi és európai viszonyokat: a török-német-magyar-francia ,,kapcsolatokat"; János hiszékenységét, engedékenységét és tehetetlenségét; az erdélyi vajdák türelmetlenségét; Ferdinánd álnokságát stb. Mindszenti — bármennyire is a király belső embere volt — bizonyára reálisan látta a jobb társadalmi rendszer kibontakozásának fékező erőit: a nemesség kapzsiságát, mohóságát és határozatlanságát; az egység és öszszetogás hiányát. Valószínű, hogy a következő sorokat-gondolatokat is ö mondatja emlékiratában a királlyal: „Ilyen volt ezelőtt is ez a párnép; oda hajlik az, merre a szél fúj; ma jőjön az tötrök, és megcsókolja kaftányát; holnap jőjön az magyar, annak hízelkedik: holnap után penig jő jön az német, azt áldja; örökké csak maga hasznát keresvén, hazáját ha kell, el is tagadja." A mű nyelve és stílusa egységes, kidolgozott. Egyetérthetünk hát Makkai Lászlóval abban, hogy „az aki őszinte érzését ilyen művészileg ki tudja fejezni, valóban művésze volt az írásnak, és ha nem fogható is Mikeshez, a maga korában a magyar nyelven író humanisták élgárdájához tartozott. „Es ezért sem árt, ha fellapozzuk a könyvet!" Csáky Károly FOLYÓIRAT Ez talán túlzás „Közismert tény, hogy a táncosok nem szeretnek beszélni. Ezért úgy érzem, hogy felesleges a verbunkos előtt a »verbunk« szó többszöri erélyes ismételgetése. A zene ritmusa amúgy is eleve meghatározza a tánckompozíció műfaját. Ezzel a táncosok, de a közönség nagy része is tisztában van" — olvasom az Új Ifjúság ez évi 34. számában Rigler János: Táncünnepély a Duna partján című írásában. „No, fene! Micsoda gondokozó lett a tánc szó, illetve a tánc-bekiáltás. Egy — nemzetiségi viszonyainkban országos szintű együttes félórás műsorának legnagyobb hibája. Nem túlzás ez? Nem túlzás olyasmit szávátenni, a színpadról leparancsölni, aminek a táncon belül funkciója, hagyományi fokon is és a színpadi kompozíció esetében is szerepe és jelentősége van? De nézzük meg mi is az a táncszó, táncritmus, illetve tánc bek iáítás? Először: utasítás a táncosok és a zenészek felé a következő tánctípusra vonatkozólag. A fenti esetben elhangzott „verbunk" bekiáltás azt jelenti, hogy legények, zenészek, verbunkos következik — arra tessenek felkészülni, „formába", „glédá'ba" állni, illetve ahhoz illő zenét játszani. Másodszor: a kötött veíbunkok, illetve táncok esetében parancsszó. A tánc vezetője: káplán, legénybíró stb. beváltással, tehát szóban határozza meg, hogy mi következik, milyen figura, milyen jellegű csapásoló, milyen — esetleg — móká's kísérő mozdulat. Harmadszor: „Túláradó, jókedvet kifejező felkiáltás, réja, rikkantás táncközben" — rögzíti a Magyar Értelmező Kézi szótár. A táncos túlfűtött lelkivilágának egy kiáltásban, rigmusban kifejezett megnyilvánulása'. Például „mikor ugróm felfelé, lóg a lábam lefelé", vagy „ide nézz a figurára, ne a anyád szoknyájára". Az első esetben is mindenki tudja, illetve láthatja, ha felugrik a táncos, a lába lefelé lóg. Nem is ezt akarja a táncos közölni — a nézők, a körbeállók figyelmét szeretné magára összpontosítani. Érezni azt, hogy őt nézik, illetve a többi táncosok között is főleg őt nézik, ő táncol nagy átéléssel. Igen, a táncosok általában a tánccal fejezik ki gondolataikat, érzésvilágukat — általában, de egy-egy pillanatban, egy-egy gondolat- vagy érzésmegnyilvánulás erőteljesebb ki hang súlyozására az emberi kifejezésmód másféle megnyilvánulását: a dalt, a rigmust, a rövid egy-két szavas beváltásokat stb. is igénybe veszik, és ez így jó. így tették elődeink, a jelenlegi népitánc-kultúra létrehozói, így találkozunk vele néprajzi gyűjtéseink során éppúgy, mint az amatőr együtteseknél. A cikkben bírált diószegi Új Hajtás Táncegyüttes esetében is ezzel találkozhattunk. Kompozíciójukban meghatározott funkciója és helye van a beváltásnak, feladatot old meg, elhagyása az érthetőség rovására történne. A cikkíró észrevétele tehát nem más, mint kákán csomót keresés. Takács András A franciák Moliére című versenyfilmje dijat ugyan nem nyert a cannes-i filmfesztiválon, de minden beszámoló megemlékezett az óriási munkával készült filmről. A filmben nem szerepeltek nagy sztárok, a Théatre du Soleil társulata játszott. Képünkön P. Caubere, Moliére alakítója. Hajó Honoluluba a címe a kaiandfilmnek, amelynek főszerepét Marjorie Stevens kapta. A filmet a Liberty nevű hajón forgatják, egy 35 napos csendesóceáni körút alatt, s a turisták egyben statiszták is a filmben. Bár a Grazia nevű olasz hetilap riporterének Lea Massari úgy nyilatkozott, hogy csak közepes színésznőnek tartja magát, az Oxfordban összegyűlt filmszakemberek mégis neki ítélték a pálmát a Sale réveur című filmben; partnere Jacques Dutronc. 8
