A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-23 / 39. szám

Szanepel nem sejtett semmit. Az osztály már régen összegyűlt a sportpályán; torna ingre, nadrágra vetkezve várták a Kacort. Leült o homokpálya szélén a meszelt palánknak dőlve, s nézte a sandán mászkáló srácokat. Meg sem kezdődött o tornaóra, máris fáradt volt. Alacsony, kövér fiú volt Szanepel, szemei zsírpárnákban forogtak. Nem akart még levetkezni: sohasem vetkezett le, amíg a tanár föl nem tűnt: így kurtította meg a többiek kuncogását.

Szecska, a nyúlánk és szőke Szecska föllendült a nagykerítésre. „Jön a Kacor!" És Szanepel kapkodva máris vetkezett. Csak állt ott tornaingben, rövid nadrágban a nagy hasával — szinte kilógott a gumikarcbál —, csak állt, és hunyorgott a napban. Nem gondolt semmi rosszra. És belehalványult, hogy egyetlen nevető arcot sem lát maga körül. Szokatlan volt, hogy nem nevetnek rajta.

Elsőnek Szecska lépett hozzá, aztán Banyó és Bagó, utána Cvikli és végül Gukker. Szanepel úgy visított, mint a malac, ha tokáját éri a kés. Nagyon hasonlított Szanepel sikoltása a malacéra, s olyan nevetni való volt a vékony, sivító hang ebből a puha, kerek és kövér testből, hogy mindenki mosolyoghatott volna. Négyen teperték le, Szecska elbotlasztatta, a többiek lefogták. Szanepel már háton feküdt, szemét lehunyva, tolón a napfénytől, talán mert tenni akarta magát, hogy rosszul van, és nyögött.

Odalépett ekkor Bagó, és erélyesen lerántotta Szanepel nadrágját, le majdnem a térdig. A kövér fiú remegett, de nem nyitotta ki a szemét. Meg sem moccanhatott. Ijedt volt és megbabonázott.

Milyen megnyugtató lett volna, ha most kitör belőlük a hahota. Ha megszégyenítő is, abban mégis béke van, mégiscsak közelség. De mindenki hallgatott, csak a fejükkel integettek egymásnak, mint hideg, fehér fényben beteg fölé hajló sebészek. Mindez Szanepelből szorongást váltott ki, testéről jegesen csurgott a víz.

„Most!"

Szanepel nyögött: hideg, nedves hegyű valami ért a hasához. Bőrét ujjak feszítették ki, mint a dobot; ez még jól is esett, és arro késztette, hogy szemét kinyissa. Nem látott semmit: a napfény és ijedtség vakította, hát inkább újra lehunyta.

„Fejből!" — hallotta Szecska lehalkított hangját. „Fejből! Ha ne hoztad el!*.

„Ceruza! — villant a kövér kisfiúba. -- Csak ceruza lehet!” Karcolást érzett, aztán puha kendővel törölgették hasáról az izzadságot. Enyhült a szorítás, és Szanepel szabad volt. Fel is állhatott volna, de még pihent. Csak nadrágját húzta feljebb, szemét még mindig nem nyitotta ki. Vaksin hunyorogva tápaszkodott föl. Füttyentést hallott.

„A fővárosok!”

Szanepelt újra megmarkolták, és lehúzták a nadrágját.

Már nem volt olyan ijedt; már nem tarthat sokáig; ami jön, csak pótlása lesz valaminek. Nem nyögött, engedelmesen, lazán hagyta magát. Felállhatott. Nem nézett a hasára. Odament a palánkhoz, ahol a ruháit hagyta.

A háta mögött még mindig nem nevettek. Fel akart öltözni.

„Jön a Kacor!"

Bagó sziszegett: „Mondtam, hogy

nem lesz lyukas óra! Megmondtam, hogy halasszuk el!”

A tornatanár pedig közeledett és — nem egyedül.

A Dirivel volt.

A fiúk elfehéredtek, és Szanepel kihúzta magát.

Most az egyszer minden rajta fog múlni. Ha véletlenül egy kicsit is feljebb csúszik az inge... Nem teheti meg.

A tanárok nem gombfociznak.

Végigizzadta a tornaórát, minden mozdulatára vigyázott, nehogy a hasáról fölcsússzon az Ing... És mégis mindezt úgy szerette volna tenni, hogy a többiek is észrevegyék küzdelmét: talán ez lesz az, ami után végre befogadják. Ha ez most sem sikerül, soha, de soha nem juthat el hozzájuk. Szájában összefutott a keserűség. Vad igaztalanságot sejtett; volt ebben az egész ügyben valami gyanús hazugság: nem értette, miért kell vezekelnie, miért kell a fiúkig így eljutnia. Mit vétett eddig? Kövér volt.

Szanepelnek az is eszébe jutott, hogy talán ezután sem fogadják maguk közé, legfönnebb megtűrik, lenyelik, ám sohasem fognak vele úgy beszélni, mint Szecskával vagy Banyával. Inkább lenne tolvaj, mint Banyó.

„Ne csórj, Banyái Hagyd abba öregem!" Vállon veregetik, megpaskolják, leintik testvérien, mintha valóban egy test és vér lennének. Másképp fognak egymással kezet, ho sietve is, de

másképp, úgy, mint az egyenlők, fölény nélkül, tenyerük egymás tenyerébe tapad, mintha fogózkodnának, másként mondják egymásnak a „szevász“-t: mintha lelkűk mélyén titkos jelszó égne, mintha egymásnak, mikor találkoznak, fölhajtanák leikeik kabáthajtókájál, mint a detektívek, s mindkettő máris mosolyog: bizalmasok, beavatottak. Milyen jó is lenne, ha Szanepel is felhajthatná a lélek kabáthajtókáját valakinek.

Egyre ernyedtebben gondolta, hogy sohasem fogadják léikükbe. De a tanárok mellé sem állhat, mert osztálytársai Júdássá köpdösik, a tanárok pedig, ha nem is mutatják, lelkűk mélyén ugyanúgy megvetik a spicliket, mint a fiúk. Hirtelen valaki megállt mellette. Szanepel elborzadt. Inge melléig fölhúzva, nadrágja a térdén.

„Hát ez még...?”

Kacor feljebb rántja Szanepel ingét, a fiú szeme sarkából még látja, hogy társai elfordulnának, sziszegni szeretnének.

A Diri is közelebb lép.

„Mi ez a krikszkraksz? Kis hülye.. .* Kedélyesen mondja.

„Mi ez?”

Szanepel letekint. Arcán mintha saját bűne világítana.

„Európa térképe...”

„Mivel van?" — nyomkodja meg Kacor a fiú hasát, a bőrét is megkaparja, óvatosan, finnyásan.

„Tintaceruzával."

A Diri most közelebb hajol Szanepel hasához, szemüvegét is megigazítja, kedélyesen nézegeti a térképet.

„Ki volt ez a Kogutowicz Manó? Ki föstötte ezt?”

Csönd. Egy homokszem elröpül a déli csillogásban.

Bagó előáll.

„Ki kért erre?”

Szanepel nagyot nyel. ffiszen a Diri földrajztanár.

„Igazgató úr kérem, az úgy volt, hogy fogadtunk o Bagóval: ő azt mondta, fejből le tudja rajzolni Európát, én azt mondtam, hogy nem.”

„Miért nem rajzoltátok a homokba?"

„Nem lehet azt ott pontosan kivenni, igazgató úr kérem. Hát felajánlottam a hasamat, papírunk nem volt, a táskáinkat fönt hagytuk az osztályban, hát ezért ajánlottam fel az én hasamat, tetszik tudni, az enyém... alkalmasabb.”

„Alkalmasabb? Enyhén szólva a legalkalmasabb!” Ezen most mindenki derült.

Ekkor a diri hirtelen egészen közel hajolt a térképhez, és elkomorodatt.

„Gyertek csak ide, de egyenként. Jól nézzétek meg! Mit vesztek észre?”

Szanepel csak állt, kidüllesztett hassal, közszemlén.

Egyenként jöttek, nagyon komolyan lehajoltak, aztán továbbléptek.

Senki sem fedezett fel semmit.

A Diri fülön fogta Bagót, és közelebb vitte.

„Mióta van neked Lisszabon Spanyolországban?”

A pofon nem volt nagy, de csattant.

„Te nem vagy hibás — mondta a Diri Szanepelnek —, te ilyen szögből nem láthattad."

„Titeket bezúgdtlak. A földrajzot meg kell tanulni. Legalább Európát, kis hülyék, legalább Európát!”

Hazafelé csendesen bandukoltak.

„Jól hazudtál!” — mondta Szecska.

„Váltott az eszed. Ha ez a hülye Bagó jóbban ügyei, megússzuk...” — így Banyó.

„Hülyék vagytok, hülyék! — dühöngött Bagó, táskáját o falakhoz csapkodva. — Egy ilyen hason, mint a Szanepelé, ki tud pontos térképet rajzolni?! Megeszem én azt a térképet, amelyik a Szanepel hasán kiadja magát. Nem láttátok? Tele van dűnékkel!”

Nevettek. Azon nevettek, amit Bagó mondott. Nevettek rajta, jóízűen, barátságosan. Bolybeliek. Ez a tréfa Szanepelnek máskor nem fájt volna. Most azonban behúzta nyakát, s szótlanul baktatott: alaktalan, kövér teste ott himbálózott a többiek sudár árnyéka mellett a napfényes utcán, s szeretett volna vaiamit mondani, szabatosan, pontosan, mint Jakab tanár úr, de nem tudott, csak érezte, hogy ő ezekkel sohasem lesz bolybeli, ezekhez nem akar hasonlítani többé, még ha erősek, ha akrobaták is, mert idegenek, furcsa állatok, akikben a vadság mély, és mindörökké az ő sebezhető lelke ég majd el a kísérletek fájdalmában.

Egyenest a fürdőszobába lépett, bezárkózott, és mielőtt lemosta volna, a tükör előtt hosszasan bámulta Európa térképét.

10