A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-09-23 / 39. szám

agyon; érezve, hogy lesújtanak az ök­lök, a puskatusok, a korbácsok, a csiz­mák. Az elképzelhetetlen testi-lelki ter­rort . . . . . . mindaddig, amíg 1945. január 27-én a Konyev marsall parancsnok­sága alatt álló. I. Ukrán Front katonái felszabadították a tábort. De vajon ez­zel véget ért az auschwitzi szörnyűsé­gek sorozata? Ha konkrétan a tábor­ra gondolunk, akkor igen. Auschwitz­ban többé nem dördült el halált hozó lövés, nem füstölögnek a krematóriu­mok kéményei. De másutt? Mi történt, történik azóta is szerte a világban? Nem pusztítottak gyilkos háborúk Ko­reában és Indokínában, Algériában és Nigériában, Angolában és „Afrika szarván"? Nem tombolt gyilkos terror Chilében és Rhodésiában? Újfasiszta szervezetek, a hitlerista eszmék tovább­éltétől gyűléseznek Nyugat-Németor­­szágban, Spanyolországban — a ható­ságok engedélyével. Kína elkerülhetet­len háborúval fenyegetőzik s az ame­rikai imperialisták a neutronbombával, amely „csak” élő szervezeteket pusz­tít . . . Nem, nem akarom, nem tudom tovább sorolni, pedig még lenne mit. De jó tudni, hogy Auschwitzban so­hasem hervadnak el a virágok, min­dennap tízezrek visznek a táborba vö­rös szegfűt, rózsát, mindennap újra nyílnak, újra illatoznak, a rozsdamarta ízögesdrótokon, vasrácsokon, vértől pi­A „halállal". 20 ezer ember lelte itt halálát. Akasztóla a krematórium bejárata előtt mények. Vérontás, borzalmak Európa­­szerte. Nincs kímélet senkivel szemben, aki nem „fajtiszta" és nem Hitler-pár­­ti. 1940 áprilisában az SS breslaui fő­parancsnoksága kiadja az utasítást az auschwitz-birkenaui tábor fölállítására. Június 14-én pedig már el is indítot­ták a hitleristák az első lengyel transz­portot Auschwitzba. A következő év ok­tóber 7-én megérkezik az első na­gyobb szovjet hadifogolyszállítmány, de korábban, szeptember 3-án már meg­kezdték a szovjet hadifoglyokon a gáz­zal való gyilkolás tömeges kísérleteit. A Degesch cég gyártotta ciklon B gáz megtette a maga hatását. Hatszáz hadifoglyot ölt meg percek alatt. Ek­kor még jegyezték is az elhalálozottak névsorát, a halál beállásának időpont­ját. A látszat-bizonyíték szempontjából, hogy ezek az emberek természetes ha­lállal haltak meg. Csakhogy a napló még így is árulkodik, mert öt-tíz per­cenként követte az egyik végóra a má­sikat. Később már nem győzték az SS- legények az írnoki munkát, hiszen a deportáltak, az ártatlanok tízezrével érkeztek naponta. Mit sem sejtve a táborban történtekről. Az asszonyok kötőtűt, kötnivalót hoztak magukkal, a gyerekek játékmackót. Azt hitték, hogy — ahogy hitegették őket — csak át­telepítésről van szó. De néhány napon belül fel kellett adni illúziójukat; lát­va, hogy a szobatárs, a barát, a test­vér elmarad mellőlük, látva a krema­tórium komor kéményének füstjét. Hall­va a fegyverropogást a „halálfal" kör­nyékén, ahol 20 ezer embert lőttek ZOLCZER JÁNOS rosra áztatott földön. A kegyelet, az emlékezés s a mementá virágai: soha többé háborút, soha többé fasizmust! Rudolf Höss elnyerte méltó büntetését. Az ítélet végrehajtása előtt a volt tá­borparancsnok kijelentette: „A börtön magányában eljutottam ahhoz a keserű felismeréshez, milyen szörnyű bűnöket követtem el. Mint az auschwitzi haláltábor parancsnoka megvalósítottam a Harmadik Biroda­lom aljas, népgyilkos terveinek egy ré­szét . . . Felelősségemért életemmel fi­zetek . . . Bárcsak ezeknek az emberi­ség és emberiesség elleni borzalmak­nak a feltárása megakadályozná a jö­vőben még azoknak a feltételeknek az újjászületését is, amelyek ilyen szörnyű eseményekhez vezettek." A szerző felvételei Nyári idényben, amikor az iskolás­gyermekeknek kéthónapos szünidejük van, országszerte sok gyereket lehet látni játszótereken, de olyan helyeken is, mely területek nem szolgálják a ját­szótér céljait. Ez természetes is, mert a családi üdülés befejeződött, pionir­­táborba sem kerül el minden gyerek, nagyszülője sincs mindenkinek, a szülők munkába járnak, Így hát a nagyobb gyerekek számára egésznapos tartóz­kodásra marad a játszótér, és sokszor csak az utca. Néha-néha, amikor a gyermekek futballmérkőzést vívnak olyan helyeken, ahol közel van az au­tóforgalom és ki-kigurul a labda az utcára, vagy az úttestre, bizony égnek áll az ember haja szála, amikor egy­­egy gyerek anélkül, hogy körülnézne, lut a labda után. Ennek sok esetben tragikus következménye lehetne. Per­sze ilyen tragédiák vannak is. De mi­lyen a gyerek? Tragédia ide, tragédia oda, ő játszani akar! Néha elgondol­kodtam azon, hagy ez a helyzet meg­változzon. De nem jöttem rá semmifé­le korszakalkotó ötletre. Nemrég azon­ban a budapesti televízióban volt egy érdekes adás, amely gondolkodásra késztethet mindenkit. A dunaújvárosi gyermekjátszóteret mutatták be. Ez el van látva a legkülönbözőbb, a gyerme­kek, de talán a leinőttek számára is érdekes sportfelszereléssel, s így a szünidő alatt a gyermekek, de ahogy a riporter mondotta, a felnőttek is megtalálják szórakozásukat. A felügye­lettel megbízott felnőttek irányításával ezen a látszótéren a gyermekek egész nap gondtalanul és főleg biztonságo­san játszhatnak, és ami a legfontosabb, ezt a létesítményt, a több hektáron el­terülő játszóteret a dunaújvárosi lako­sok társadalmi munkával építették fel. Valóban szép s egyben követendő példája ez a társadalmi összefogásnpk és a gyermekekről való gondoskodás­nak. Mindez megvalósítható nálunk is, hisz eddig is nem kevés létesítmény készült el falvainkban és városainkban tárasadalmi munkával, és dolgozóink évente száz és száz munkaórát dolgoz­nak a község- és városszépitési akciók­ban vagy közéleti létesítmények építé­sénél. Tehát a társadalmi munka egy­általán nem idegen a mi számunkra. Azonban úgy gondolom, szükséges len­ne, hogy a különböző szintű nemzeti bizottságok irányítsák figyelmüket ép­pen arra a fontos kérdésre, amit a du­naújvárosiak megoldottak. Es igyekez­zenek a társadalmi munkának olyan irányt adni, hogy ennek segítségével felépüljenek játszóterek, ahol a gyer­mekek a szünidőben, a felnőttek fel­ügyelete mellett nyugodtan és bizton­ságosan szórakozhatnának. Azt hiszem, ez sok gondtól szabadítaná meg a dolgozó szülőket. Társadalmunk eddig is sokat tett a gyermekekért, s a len­ti kérdés megoldása, mely össztársa­dalmi ügy, csak elősegítené e gondos­kodást. 3

Next

/
Thumbnails
Contents