A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-09-09 / 37. szám
felejt felkelni. Vagy legalább késik egy-két órát. Délelőtt, délután napozunk, lubickolunk. A tenger csendes, jóindulatú, csak néha csap orrba akkora hullám, hogy hanyattesek. Nem értem, mit bratyizik velem. A homok olyan forró, hogy pogácsát lehetne benne sütni. Ez nem épp kedvemre való dolog, hát jobbára a medúzákat lesem egy kölcsönkért búvárszemüveggel. Már csak azért is ezt cselekszem, mert a parton lévő nők egy jelentős százaléka (kb. 27,2 %) melltartó nélkül napozik s ez holmi pajzán, sőt bűnös gondolatokat ébreszt az emberben. Apage satanas! Este újabb szelíd merénylet személyi szabadságom ellen: T. meggyőz arról, hogy táncolnunk kell, hiába magyarázom neki, hogy nem tudok bolgárul táncolni. Azonkívül szmokingom sincs. Persze ezek gyöngécske ellenérvek. Este nyolc körül bevonulunk hát egy hatalmas, lovardaszerü terembe, vörösbort rendelünk, amitől a pokolian hangos zene is elviselhetőbb lesz és . . . táncolunk. Fogalmam sincs ugyan, hogy mit táncolok, de azért járom hősiesen, csupán rövidebb szüneteket tartva. Egy ilyen szünetben átpillantok a szomszéd asztalra és a szemem majd felakad a csodálkozástól: az asztalon hatalmas tálca s azon két óriási, pirosra főtt (vagy sült?) rák. Hosszú ollóik lelógnak a tálcáról. Az egyik, étteremből ismert, pincér jókedvűen megragad egy ollót, kitépi s ragyogó arccal enni kezdi. A nyál összefut a számban, s nyomban elhatározom, hogy én is rendelek egy ilyen rákot. Ezt rögtön közlöm is T.-vel, aki csak most veszi észre a két lángszínű tengeri szörnyet és rémülten a szájához kap, majd tüntetőén hátat fordít nekem is, a rákoknak is. Szólok a felszolgáló pincérlánynak, azonnal hozzon nekem egy rákot. Azt mondja, rák nincs az étlapon, de ha fogok magamnak egyet, ő szívesen elkészítteti a konyhában. Mondom neki, hogy fogalmam sincs miként kell éjjel rákot fogni. Elmagyarázza, de azt már nem értem. Sóvárogva pislogok hát a szomszéd asz-ZS. NAGY LAJOS VASÁRNAP: Hajnalban kelünk és kivonulunk a tengerpartra meglesni a napfelkeltét. Azt hittem, elsők leszünk s csak ámulni tudok: itt van már az egész üdülösereglet, férfiak és nők százai ülnek a homokban s Budha-arccal néznek kelet felé, az áhitat szinte kitapintható a friss hajnali levegőben, csak néhány cinikus alak lubickol máris a tengerben, lélekben alapos náthát kívánunk nekik, amiért ennyire közönyösek, de túl sokat nem foglalkozunk velük, mert a hatalmas vízfelület már fényesedni kezd, ragyogni, színesedni, aztán a láthatár peremén kibújik a nap a tengerből. Feltehetően másodpercnyi pontossággal — bár ezt nem ellenőrizhetem, mert órámat a sátorban felejtettem. A parton pogány diadalüvöltés, mintha a nap kizárólag a korán ébredt turisták kedvéért kelt volna föl. Néhányon még a szemüket is törölgetik meghatottságukban. Ezek a széplelkek megérdemelték volna, ha a nap megtréfálja őket és el(BULGÁRIAI NAPLO 3.) 16
