A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
dúlt, ahogy szeméhez kapta a zsebkendőjét, ahogy horkantott és eldőlt, ahogy táblát akasztottak a nyakába: „így jár minden áruló, katonaszökevény!" Ne is beszéljünk róla. Még most is rosszul vagyok, ha eszembe jut. Forkin Lajos, a Laci öccse az első köztársaság idején nagy halász volt. Százméteres hálója volt. Néha négy mázsa halat fogott ki egyszerre a Garamból. Egy nap alatt persze. Akkor még rengeteg hal volt a folyóban. Most már jóval kevesebb. Sok szennyező anyag kerül a vízbe. Vadász lett a halászból, és ezt a szenvedélyét ma is űzi. Pedig már hatvanhat éves. Harmincnyolc után betonozó volt Klein Árminnál. Most sírköveket csinál. A Keskeny utcában, a szülői ház udvarán, ahonnan az öccsét a német kommandó és a kálnai nyilasok elhurcolták. — Édesapám napszámos volt helyben. Kommunistaként egy ideig tagja volt a kálnai képviselőtestületnek. A harmincas évek közepén halt meg. Bennünket is kommunista szellemben nevelt. Kilencven tagja volt nálunk a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség helyi szervezetének. Én voltam a pénztáros. Színdarabot játszottunk, futballoztunk, hasznosan töltöttük az időt. A helyi szervezetnek tagja volt a bátyám is. A Malom utcában jártunk össze, a Juhasz József házában. Havonta találkoztunk, politizáltunk, meghánytuk-vetettük a világ sorát. Láváról is kijártak hozzánk a kommunista pártról. Helyben Dosztal Kálmán pallérozta a fejünket. Aztán jött a Horthy-rendszer, és Forkinok súlyba! A bátyámnak többször kellett jelentkeznie a csendőrparancsnokságon. Nekem is néhányszor. Bementünk az őrsre és ott fél órákat elácsorogtunk. Ök minket, mi meg őket akartuk a pokol fenekén látni. Idegesítette a kakastollasokat, hogy vagyunk. Legszívesebben apánkat is beidézgették volna a temetőből. Nem szervezkedik-e ellenük? Én betonozó voltam, a bátyám ács. Járta a falvakat. Volt munkája elég. Nem éheztünk. Mikor negyvenöl februárjában újra fellángolt a harc a Garam mentén, el kellett hagynunk a falut. Sándorhalmára mentünk a feleségemmel. Oda hozta utánunk a hírt Janka, az öcsém lánya, hogy Lacit elfogták, elhurcolták. Anyám Kálnán maradt, és én látni akartam. Nekivágtam a veszélyes útnak. Janka is jött velem. Nem lehetett Sándorhalmán tartani. A falu széléig jutottunk el. Ott feltartóztattak a nyilasok. Hova megyünk, mit akarunk? Mondtam, hogy anyámhoz megyek. Nem engedtek. Bekísértek a községházára. A nyilasok tanyájára. Úgy beszélgettek körülöttünk forogva, hogy halljuk minden egyes elejtett szavukat. „A kommunista kutyáknak még az írmagját is ki kell irtani!" Ravasz dolgot eszeltek ki az elpusztításunkra. Fát hordottak velünk az iskola udvaráról a községházára. A bátyámat már elfogták. Most rajtunk a sor. A testvérén és a gyerekén. De nem ők semmisítenek meg. Dehogy piszkolják be velünk a kezüket. Taroljanak le az oroszok, akiket várunk, akikkel rokonszenvezünk, akikkel együttműködött a bátyám. A községháza és az iskola között teljesen nyílt volt a terep. Fedezék sehol. Az alsószecsi templomtoronyból oda lehetett látni. És ott már oroszok voltak . . . Hordtuk a fát Jankával. Illetve csak én hordtam. Zsákban, a vállamon. És fogtam a Janka kezét. Húztam magamhoz, fedeztem a testemmel. Ha én orra is bukók, legalább őt ne érje a golyó. Rettenetes kínt éltem át. Az első „fuvart" megúsztam. Temetői volt a csend. A második „fuvart“ is megúsztam. Még temetőibb volt a csend. Mintha Gorámon innen, Gorámon túl minden frontkatona a mi utunkat figyelte volna. Mikor bukunk orra? Jártunk, mint a rabok, az iskoláig meg vissza, S a fegyverek hallgattak. Nem lőttek a Garam másik oldaláról. Az oroszok tudták, hogy csak halálra ítélt emberekkel hordatnak ilyenkor fát. Ilyen tiszta terepen. Végül a nyilasok beleuntak a játékba. Abbahagyatták velem a fahordást. Közben anyámhoz is eljutott a híre, hogy a faluban vagyunk. Szaladt volna hozzánk, de a nyilasok vissza kergették. Kitoloncoltak bennünket Káinéról. Mint akik másodszor születtek ebbe a világba, úgy mentünk Sándorhalmára. Ott ér utol a hír, hogy a bátyám halott. Tajnán kivégezték. Mintha fejbe vágtak volna. Napokig nem tudtam magamhoz térni. .. Front után is rájárt a rúd a Forkinokra. Sírkövet csináltam, abból éltem, és amikor már úgy-ahogy helyrerázódtam, deportáltak családostul Csehországba. 1947 februárjában vittek el Óbarsról, a lakodalomból. Én lehettem volna a bátyám haláláért és sok minden másért a háború utáni számonkérő, de a helyzet úgy alakult, hogy engem kértek számon. Tizenhét tehenet etettem Csehországban. Ennyi jószág élelméről kellett gondoskodnom. Janka is velünk volt, hiszen én neveltem a teljesen árván maradt lányt. Később is rájárt a rúd a Forkin családra. Nemrégen, öt évvel ezelőtt, vasárnap délután, elgázolta egy autó a húszéves fiamat. Folytassam vagy sírjak? A Forkinok mindig bátor, erős emberek voltak. Most sokat sírnak .. . Kálna már nem az, ami a nagy csaták idején volt. Új házak, új utcák sora. Levetette régi gúnyáját. Az emberek az iparban, a szövetkezetben, hivatalokban találnak megélhetést. Természetessé vált a jólét. Csak a Garam folyása maradt változatlan. Most is itt kanyarog a falu szélén. Forkin Lajos mutatja a helyet, ahol a bátyja átjárt a gázlón az oroszokhoz Derékig, nyakig érő vízben, mikor hogy. Egy asszony áll lejjebb a parton. Csalogatja vissza a libáit a Garam másik partjáról. Feljebb kavicsot szednek a folyóból. Zúgnak a gépek, és fenséges nyugalommal kanyarog a Garam, mint aki nem felelős semmiért, a kiömlött vérért, az utcai harcokért, a falu kilakoltatásáért, a Forkin László haláláért. A híd mellett, a Garam bal partján szovjet tank áll emelvényen. Közelében a Harci Dicsőség Háza. Benne kép- és szövegdokumentumok emlékeztetnek a nagy csatákra, az elesett szovjet katonákra. Rengetegen megtekintik hazaiak és külföldiek. Legutóbb egy szovjet küldöttség járt ott. Patassy Elek, az általános iskola nyugalmazott igazgató-tanítója elevenítette fel a vendégeknek a Garam menti harcokat, Kálna felszabadításának körülményeit, Forkin László helybeli ellenálló bátor tettét. A Garam bal partjáról is jól látni a falut, a kétezer lakosú Kálnát. S látni Forkin Lászlót is, aki a bratislavai fiatalok jóvoltából harminchárom év után „felkel" poraiból, házról háza jár, ajtókon kopogtat, szól az élőkhöz, figyelmeztet. Emberek, ne felejtsétek, hogy ami történt, változott az utóbbi három évtizedben Kálnán és mindenütt az országban, ahhoz én is adtam valamit. Nem kevesebbet, mint az életemet. . . 1. A szovjet küldöttség tagjai a Harci Dicsőség Házában beszélgetnek Forkin László lányával 2. A Garam-hid 3. Maria Stanová mutatja a helyet, ahol Forkin Lászlót kivégezték 4. A tajnai temetőben. Ladislav Sulik, a hnb elnöke és Szvetlik Lászlóné, született Forkin Janka. Középen Forkin László sírja 5. A festészet szenvedélyének élő Szvetlik lány, Forkin László unokája 13
