A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-08-26 / 35. szám

dúlt, ahogy szeméhez kapta a zseb­kendőjét, ahogy horkantott és eldőlt, ahogy táblát akasztottak a nyakába: „így jár minden áruló, katonaszöke­vény!" Ne is beszéljünk róla. Még most is rosszul vagyok, ha eszembe jut. Forkin Lajos, a Laci öccse az első köztársaság idején nagy halász volt. Százméteres hálója volt. Néha négy mázsa halat fogott ki egyszerre a Garamból. Egy nap alatt persze. Akkor még rengeteg hal volt a folyó­ban. Most már jóval kevesebb. Sok szennyező anyag kerül a vízbe. Va­dász lett a halászból, és ezt a szen­vedélyét ma is űzi. Pedig már hat­vanhat éves. Harmincnyolc után be­tonozó volt Klein Árminnál. Most sír­köveket csinál. A Keskeny utcában, a szülői ház udvarán, ahonnan az öccsét a német kommandó és a kál­­nai nyilasok elhurcolták. — Édesapám napszámos volt helyben. Kommunistaként egy ideig tagja volt a kálnai képviselőtestületnek. A har­mincas évek közepén halt meg. Ben­nünket is kommunista szellemben ne­velt. Kilencven tagja volt nálunk a Kommunista Ifjúmunkás Szövetség helyi szervezetének. Én voltam a pénztáros. Színdarabot játszottunk, futballoztunk, hasznosan töltöttük az időt. A helyi szervezetnek tagja volt a bátyám is. A Malom utcában jártunk össze, a Ju­hasz József házában. Havonta találkoz­tunk, politizáltunk, meghánytuk-vetettük a világ sorát. Láváról is kijártak hoz­zánk a kommunista pártról. Helyben Dosztal Kálmán pallérozta a fejünket. Aztán jött a Horthy-rendszer, és Forki­­nok súlyba! A bátyámnak többször kel­lett jelentkeznie a csendőrparancsnok­ságon. Nekem is néhányszor. Bemen­tünk az őrsre és ott fél órákat elácso­­rogtunk. Ök minket, mi meg őket akar­tuk a pokol fenekén látni. Idegesítette a kakastollasokat, hogy vagyunk. Leg­szívesebben apánkat is beidézgették volna a temetőből. Nem szervezkedik-e ellenük? Én betonozó voltam, a bátyám ács. Járta a falvakat. Volt munkája elég. Nem éheztünk. Mikor negyvenöl februárjában újra fellángolt a harc a Garam mentén, el kellett hagynunk a falut. Sándorhalmára mentünk a fele­ségemmel. Oda hozta utánunk a hírt Janka, az öcsém lánya, hogy Lacit el­fogták, elhurcolták. Anyám Kálnán ma­radt, és én látni akartam. Nekivágtam a veszélyes útnak. Janka is jött velem. Nem lehetett Sándorhalmán tartani. A falu széléig jutottunk el. Ott feltar­tóztattak a nyilasok. Hova megyünk, mit akarunk? Mondtam, hogy anyám­hoz megyek. Nem engedtek. Bekísértek a községházára. A nyilasok tanyájára. Úgy beszélgettek körülöttünk forogva, hogy halljuk minden egyes elejtett sza­vukat. „A kommunista kutyáknak még az ír­magját is ki kell irtani!" Ravasz dolgot eszeltek ki az elpusztí­tásunkra. Fát hordottak velünk az isko­la udvaráról a községházára. A bátyá­mat már elfogták. Most rajtunk a sor. A testvérén és a gyerekén. De nem ők semmisítenek meg. Dehogy piszkolják be velünk a kezüket. Taroljanak le az oroszok, akiket várunk, akikkel rokon­szenvezünk, akikkel együttműködött a bátyám. A községháza és az iskola között teljesen nyílt volt a terep. Fede­zék sehol. Az alsószecsi templomtorony­ból oda lehetett látni. És ott már oro­szok voltak . . . Hordtuk a fát Jankával. Illetve csak én hordtam. Zsákban, a vállamon. És fogtam a Janka kezét. Húztam magamhoz, fedeztem a testem­mel. Ha én orra is bukók, legalább őt ne érje a golyó. Rettenetes kínt éltem át. Az első „fuvart" megúsztam. Teme­tői volt a csend. A második „fuvart“ is megúsztam. Még temetőibb volt a csend. Mintha Gorámon innen, Gorá­mon túl minden frontkatona a mi utun­kat figyelte volna. Mikor bukunk orra? Jártunk, mint a rabok, az iskoláig meg vissza, S a fegyverek hallgattak. Nem lőttek a Garam másik oldaláról. Az oroszok tudták, hogy csak halálra ítélt emberekkel hordatnak ilyenkor fát. Ilyen tiszta terepen. Végül a nyilasok beleuntak a játékba. Abbahagyatták velem a fahordást. Közben anyámhoz is eljutott a híre, hogy a faluban va­gyunk. Szaladt volna hozzánk, de a nyilasok vissza kergették. Kitoloncoltak bennünket Káinéról. Mint akik másod­szor születtek ebbe a világba, úgy mentünk Sándorhalmára. Ott ér utol a hír, hogy a bátyám halott. Tajnán kivégezték. Mintha fejbe vágtak volna. Napokig nem tudtam magamhoz tér­ni. .. Front után is rájárt a rúd a Forki­­nokra. Sírkövet csináltam, abból éltem, és amikor már úgy-ahogy helyrerázód­tam, deportáltak családostul Cseh­országba. 1947 februárjában vittek el Óbarsról, a lakodalomból. Én lehettem volna a bátyám haláláért és sok min­den másért a háború utáni számon­­kérő, de a helyzet úgy alakult, hogy engem kértek számon. Tizenhét tehe­net etettem Csehországban. Ennyi jó­szág élelméről kellett gondoskodnom. Janka is velünk volt, hiszen én nevel­tem a teljesen árván maradt lányt. Később is rájárt a rúd a Forkin család­ra. Nemrégen, öt évvel ezelőtt, vasár­nap délután, elgázolta egy autó a húszéves fiamat. Folytassam vagy sír­jak? A Forkinok mindig bátor, erős emberek voltak. Most sokat sírnak .. . Kálna már nem az, ami a nagy csa­ták idején volt. Új házak, új utcák sora. Levetette régi gúnyáját. Az emberek az iparban, a szövetkezet­ben, hivatalokban találnak megélhe­tést. Természetessé vált a jólét. Csak a Garam folyása maradt változatlan. Most is itt kanyarog a falu szélén. Forkin Lajos mutatja a helyet, ahol a bátyja átjárt a gázlón az oroszok­hoz Derékig, nyakig érő vízben, mi­kor hogy. Egy asszony áll lejjebb a parton. Csalogatja vissza a libáit a Garam másik partjáról. Feljebb kavicsot szednek a folyóból. Zúgnak a gépek, és fenséges nyugalommal kanyarog a Garam, mint aki nem felelős semmiért, a kiömlött vérért, az utcai harcokért, a falu kilakolta­tásáért, a Forkin László haláláért. A híd mellett, a Garam bal partján szovjet tank áll emelvényen. Közelé­ben a Harci Dicsőség Háza. Benne kép- és szövegdokumentumok emlé­keztetnek a nagy csatákra, az elesett szovjet katonákra. Rengetegen meg­tekintik hazaiak és külföldiek. Leg­utóbb egy szovjet küldöttség járt ott. Patassy Elek, az általános iskola nyu­galmazott igazgató-tanítója elevení­tette fel a vendégeknek a Garam menti harcokat, Kálna felszabadítá­sának körülményeit, Forkin László helybeli ellenálló bátor tettét. A Garam bal partjáról is jól látni a falut, a kétezer lakosú Kálnát. S látni Forkin Lászlót is, aki a bra­­tislavai fiatalok jóvoltából harminc­­három év után „felkel" poraiból, ház­ról háza jár, ajtókon kopogtat, szól az élőkhöz, figyelmeztet. Emberek, ne felejtsétek, hogy ami történt, vál­tozott az utóbbi három évtizedben Kálnán és mindenütt az országban, ahhoz én is adtam valamit. Nem ke­vesebbet, mint az életemet. . . 1. A szovjet küldöttség tagjai a Harci Dicsőség Házában beszélgetnek Forkin László lányával 2. A Garam-hid 3. Maria Stanová mutatja a helyet, ahol Forkin Lászlót kivégezték 4. A tajnai temetőben. Ladislav Sulik, a hnb elnöke és Szvetlik Lászlóné, született Forkin Janka. Középen Forkin László sírja 5. A festészet szenvedélyének élő Szvet­lik lány, Forkin László unokája 13

Next

/
Thumbnails
Contents