A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-26 / 35. szám
2. KI Y FOE LAS Szvetlik Lászlóné, született Forkin Janka negyvenhat éves, három gyermek édesanyja. Kálnán lakik, nem messze a Garam párjától, a félelmetesen nagy harcok színterének a közelében. Férje munkás. Korábban szabó volt, de nem ment jól az ipar. Férjhezmenése után még sokáig a szülői házban lakott. A Keskeny utcában. Ma is áll a ház picurkányi ablakaival. Onnan jöttek mostani helyükre, a Malom utcába. A régi házat Forkin Lajos, a nagybátyja lakja. Abban az udvarban fogták el az apját. Tizenhárom éves volt és félárva. Édesanyját nyolcéves korában betegség vitte el.- Nagyon szerettem aput. Jó ember volt. Lévára hívták be katonának. Nagymama elég sokszor vitt neki ennivalót. Legtöbbször azzal tért meg, hogy apu megint csinált valamit. Ami nem tetszett a feljebbvalóinak. Kikötötték, bezárták. Egyszer végig is nézte az apu kikötését. Amikor az Oroszkán felvett zsoldot szétosztotta a katonák között. Aztán ide ért a front, és én arra emlékszem, hogy akármikor hazajött. Meg arra emlékszem, hogy negyvennégy karácsonyán nagy vizesen nyitott be. Nagymama kérdezte tőle, hol voltál, mit csináltál, de nem kapott választ. Ne avatkozzék a dolgába, mintha ezt mondta volna. Aztán égett a föld Kálna körül. Menekülnünk kellett a faluból. Mi Bellegre tartottunk nagymamával, Forkin Lajos nagybátyámék meg Sándorhalmán húzódtak meg. Mikor elcsitultak Kálnán az utcai harcok, szekéren jöttünk haza. Apu is velünk volt. Civilruha volt rajta. Nem tudom, hova tette a katonaruhát. Hazajöttünk, és nagymamával kerestünk valamit az udvaron. Apu meg felment valamiért a padlásra. Egyszeresek bejön az udvarba két fegyveres katona. Azt kérdezik: „Itthon van-e Forkin?" „Nincs" — feleli nagymama. „Mit hazudozik. Itthon van, látták" (idősb Pecze József nyilas pékmester jelentette be) - mondták a fegyveres katonák, és ütni-verni kezdték nagymamát. — „Hol van a fia?" Hangosan sírtam. Aztán én is kaptam. ütöttek, ahol értek. Még hangosabban sírtam. Apu nem bírta tovább a padláson. Lejött, és szétütött a katonák között. Lefogták, bilincset tettek a kezére, és elvitték. Nem láttuk többet. Csak a sírját találtuk meg Tajnán. Elaludt örökre, s vele együtt az emléke is Kálnán. Hiába mentem, kopogtattam hivatalok ajtaján a háború után. Nem találtam megértésre. Belefáradtam a sok utánajárásba. Egyszer, már jóval a háború után, amikor színdarabpróbákra jártunk, idősebb Pecze nyilas pékmester kopogott be hozzánk váratlanul, és arra kért, hogy ne csináljak ügyet az apu lebukásából . . . Az újbarsi (Nový Tekov) Kompon András és két bajtársa temette el Forkin Lászlót Tajnán. A falu szélén építkezés folyik. A szövetkezet kőművescsoportjának néhány tagja mutatja, merre lakik Kompon András. Legfiatalabb társukat be is ültetik hozzánk az autóba. Vezessen a főnökükhöz, aki jelenleg betegállományban van. A 165-ös házszámnál megállunk. Zárt kapu, zárt ajtó. Bekiabálunk az udvarba. Nagysokára kinyílik az ablak. Álmos szemű ember néz ki jtajta. Nyitja a kaput, magyarázkodik. Ne haragudjanak, de érelmeszesedésben szenved, és olyan tablettát írt elő az orvos, amitől mindig csak aludna.- Határvadász voltam. Egy rajban szolgáltam Lacival. A kálnai hidat őriztük a partizánoktól. A fűrésztelepen volt a laktanyánk. Onnan jártunk őrségbe. Tizedesi rangom volt. Én vezettem az őrségváltást. Nem tetszett, hogy a géppuskát gyakran találtam Laci nélkül a Garam partján. Sokszor kelleti őt keresnem. De ha kiáltottam a nevét, mindig előjött valahonnan. Ha kérdeztem, hol járt, mit csinált, nem mondta meg. Egyszer hangot is hallottam. Beszélt valakivel. Hogy kivel, soha nem tudtam meg. Körülbelül hat tónapig voltunk Kálnán. Aztán karácsonykor átkeltek a Gorámon az oroszok. Futott mindenki, amerre látott. Szétszaladt a raj. Mi, mohiak, újbarsiak hazaszöktünk. Juhász András falubeli bajtársam még a borotváját is ottfelejtette a laktanyában. Nagy repülőgép- és tankcsaták folytak a Garam jobb partján. Kálna többször is gazdát cserélt. Egyik este, március legelején, kint álltam a kapuban. Egyszeresek látom, hogy Forkin Laci közeledik két határvadász kíséretében. Beszaladtam az udvarba, majd ki a kertnek, de a Laci hangja megállított. „Ne szaladj, Kompon, én vagyok, Laci!” Visszamentem a kapuba. A fegyveres határvadászok azt kérdezték tőlem, hogy megvan-e az egyenruhám? Mondtam, hogy megvan. Akkor vegyem fel. Velük kellett tartanom. Mentünk a többiek keresésére. Juhász András ijedtében a kürtőbe bújt be előlünk. Vörös Andrást is előkerítettük. Juhászéknál töltöttük az éjszakát. Az oroszok szünet nélkül lőttek Óbarsrál. Másnap mindenki katonaruhába öltözött, csak Laci maradt civilben. Ö már letartóztatásban volt. Elindultunk Mohiba, onnan tovább Tajnára. Lacit szigorúan őrizték. Még vécére se mehetett egyedül. Aztán Tajnán Körmendi főtörzsőrmester sorakozót rendelt el a szakasznak. A cselédház falához irányított bennünket. S mint aki jó végezte dolgát, bement Forkinnal az irodába. Egy hadnagy maradt velünk, aki nem titkolta, hogy a kálnai katonaszökevényeket kivégzik. Hat önként jelentkezőt kért. Nem jelentkezett senki. Akkor ő maga jelölt ki közülünk négy katonát. A szakasz legvégén valósággal reszkettem a félelemtől. Kik lesznek az áldozatok? „Csőre tölts!" — hangzott a hadnagy parancsa. Megdermedt bennem a vér. Körülbelül tíz percig álltam ott úgy, hogy nem tudtam, kiket végeznek ki. Aztán kijött az irodából Körmendi főtörzsőrmester Forkin Lacival. A falhoz vezet-MÄCS JÓZSEF te Forkint. Laci csak ott döbbent rá, hogy mi készül. Rémület ült a szemében. „Csak nem végeznek ki?" „De igen! Somlai Sebestyén százados úr parancsára már reggel ki kellett volna végeznünk!" - mondta közönnyel a hadnagy. „Jankám, drága gyermekem, drága édesanyám!" — sírta el magát, és a zsebkendőjét tartotta a szeme elé. „Tűz!" - vezényelt a hadnagy. Hét lövés fúródott a testébe. Eldőlt a fal tövében. Hideg szél fújt. Úgy merevedtek meg az ujjai, hogy tartotta a zsebkendőt a kezében. Vissza kellett fognunk a könnyünket. Elvezényeltek bennünket a kivégzés helyéről. Körmendi főtörzsőrmester egész nap nem szólt hozzánk. Estefelé mondott annyit: „A szökevények temessék el! De csak a temető legszélén ássanak neki gödröt!" Belefogtunk hárman. Kivittük Lacit a temetőbe. A tajnai szlovákok udvarból, ablakból lestek utánunk. Rettenetesen szégyelltük magunkat. Mintha mi lettünk volna a gyilkosok. Pedig dehogy voltunk azok. Katonaszökevények voltunk, minket is érhetett volna ugyanaz a sors. Aztán vége lett a háborúnak. A békét zengték a harangok. A háborús emlékeknek azonban nincs temetőjük. Sokáig kísértett a kép éjszaka, nappal. Nem tudtam szabadulni életem legrettenetesebb emlékétől. Ahogy fel ja j-12
