A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-12 / 33. szám
A nyáron láttam egy görögdinnyét. Távolról. Az utca túlsó oldalán vitte egy férfi, összefutott a számban a nyál. Régi, gyerekkori dinnyelakomák emléke idéződött fel képzeletemben. Végig sem merem mondani, milyenek voltak. Mert volt, amikor csak úgy, virtusból négy-öt görögdinnyét is sorba kóstoltunk, válogatva, hogy melyik zamatosabb. Könnyű volt, mert termett bőven. A mi tájainkon, a Duna mentén különösen. Búcs, Dunamocs, Radvány homokos dűlőin százmázsára való dinnyét érlelt a nyári nap. Ma hírből sem látni egyetlen tőt sem ezeken a földeken. Azt mondják: kényes növény, termesztése nem gazdaságos, mert sok emberi munkát igényel. Azt is mondják, hogy termesztése gazdasági szempontból kockázatos, mert ha az első „kötés" nem sikerül - hűvös, szeles idő esetén - a második kötésből valók már nehezen érnek be, értéktelenek lesznek, és így kárba vész a sok munka, fáradság. Ez ugyan igaz, viszont, ha beválik a termés, akkor busás jövedelmet hoz, hiszen egy hektáron párszáz mázsa is megteremhet. Szövetkezeteink a mai, immár gazdaságilag szilárd helyzetükben nyugodtan vállalhatnák ezt a kockázatot. Ha például a kétezer hektáron gazdálkodó szövetkezetek akár csak öt-tíz hektáron termelnének dinynyét - már ahol ehhez megvannak a föltételek -, azt hiszem, nem volna hiánycikk ez az ízletes és egészséges gyümölcs. Gazdasági vonatkozása mellett van ennek a kérdésnek egy másik oldala is. Éspedig az, hogy egy sok tudást igénylő szakma szűnik így meg. Gyerekkoromban rangos megbecsült foglalkozás volt a dinnyéseké. Hirtelenében nem is tudnék két-három régi dinnyésnél többet felsorolni vidékünkön. Már öregek ők is. Persze vannak szakképzett kertészeink, akik — ha lehetőséget kapnának - bizonyára szívesen vállalkoznának a dinnyetermelésre. Csak egy kis jóakarat kellene hozzá, hogy a dinnyenélküli esztendők sora megszűnjön tájainkon. A gazdálkodás s a gazdasági szempontok megváltozása a dinnyén kívül sok más gyümölcsöt is hasonló sorsra juttat. A félreértések elkerülése végett: nem a korszerű nagyüzemi gazdálkodás ellen van kifogásom. Nem, nem arról van szó. Hanem valami másról. Véleményem szerint a mindenároni gazdaságosságra való törekvés sokszor - nemtörődömségből, hanyagságból stb. - már-már pótolhatatlan veszteségeket okoz. Aki piacra jár, észreve-I hette, hogy sok más gyümölcs és - akárcsak a dinnye — hiánycikk. Egyes gyümölcsfélék termesztése „sematizálódott". Például korai cseresznye évek óta alig-alig akad. Meggyet már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára a piacon, a boltokban. Korai körtével is alig találkozik az ember. Ribizli, egres, málna mutatóban, ha akad. Nyári alma is csak ittott kapható. A zöldség- és gyümölcsboltokban szinte egyáltalán nem látni. Hogy mindez miért van így, arra könnyű feleletet találni: ezeknek a gyümölcsöknek nem gazdaságos a nagyüzemi termesztése. De ha az igényeket tekintjük, aligha kielégítő ez a válasz. A következő kérdés természetesen az, hogy mi ennek az oka? Véleményem szerint két okról is beszélhetünk. Az egyik a már említett „sematizálódás", az, hogy csak nagyhozamú fajtákat termesztenek a gazdaságok. Tulajdonképpen ott kezdődik a baj, amikor ezek a nagyhozamú fajták teljesen kiszorítják a hagyományos fajták sokaságát. így a minimumra csökken a választék. Ebből logikusan következik, hogy néhány év, esetleg évtized múlva egyegy hagyományos gyümölcsfajta teljesen kivész. Ezt a folyamatot „segíti" - negatív értelemben - a nagyarányú talajjavítás rekultiválós, mezőgazdasági területrendezés is. Megint csak hozzáteszem, hogy ezek fontosságához nem fér kétség. Ennek ellenére ezek a területrendezések egykor sok és pótolhatatlan veszteségeket okoznak. Példának hadd említsem szülőfalumat, Búcsot. Tavaly két nagyon régi, parcellát, úgynevezett „bekerített földet" rendeztek. Az Újhegyet és a Pusztaoldalt. Mindkét dűlőben szőlő és gyümölcsös volt. Gazdaságilag teljesen extenzív területek - ha a gazdaságosság jelenlegi szempontjai szerint ítélünk. Azt is hozzáteszem, hogy egy részét már nem is művelték. De itt még termett korai cseresznye, fehércseresznye, ropogós cseresznye, meggy, szilva, alma, dió, korai és kései kajszibarack, őszibarack, ringló, lószemű szilva, gömbölyű szilva, nyári és téli körte, som, mandula. Ebből ma már semmi sincs. Valószínű, hogy a szövetkezet gazdaságosabban hasznosítja majd e területeket a jövőben, de valami pótolhatatlanul, visszavonhatatlanul mégis elveszett. Pár száz gyümölcsfa, s jócskán sok olyan gyümölcs, amelyet ismertünk és szerettünk. Olyan fák, amelyek őshonosak voltak. Otthoniak. Jónéhány ízzel lettünk szegényebbek. S hány ilyen rekultivált parcellát lát manapság az utazó ember! Csoda-e hát, hogy a sokféle gyümölcsből alig egy tucatnyi maradt?! Csoda-e, hogy az embernek csupán az emlékeiben él a búzáskörte, a vajkörte, a citromkörte íze?! A sajtóban, a rádióban s a televízióban a környezetvédelem kérdései előkelő helyen szerepelnek nap mint nap, világszerte. Tájvédelmi körzeteket, nemzeti parkokat, rezervátumokat létesítenek, hogy egy-egy növény-, állatfaj, madár- vagy halfajta megmaradjon. Gén-bankokat tartanak fenn milliós költségekkel; akár milliós ráfizetések árán is. Vajon miért? Hiszen ez ellentmond minden gazdaságossági szempontnak. Látszólag. A valóságban az ősi, parlagi fajok, fajták alapanyagul szolgálnak a keresztezésekhez, új fajták nemesítéséhez, kitenyésztéséhez. Valahol az említett milliós befektetések megtérülnek. De ha ezek az ősi, parlagi fajták kivesznek, hiányukkal az egész szegényedik. Egy kivágott gyümölcsfa a maga nemében ma már az utolsó is lehet. Hogy ez túlzás? Lehet. De azért nem biztos. Pár évvel ezelőtt a Tátrai Nemzeti Parkban jártam. Felelős vezetőitől tudom, hogy például a Tótra zergeállománya — a zerge vagy harminc éve szigorúan védett vad - állandóan csökken, s ma már talán ezi?r példány sincs belőle. Ha nem volna védett állat, mór csak képeken gyönyörködhetnénk benne. így van rá remény, hogy még az utánunk jövő nemzedékek is láthatnak néhány élő zergét. Egy másik példa: húsz, harminc évvel ezelőtt még többezer híres magyar szürkemarha legelt a Hortobágyon. Azóta már csak néhány gulya maradt, legoptimistább számítások szerint is alig van ezer szürkemarha a Hortobágyon (nálunk a bajmóci állatkertben (!) láttam néhányat belőlük, akárcsak rackajuhot). Szerencsére ma már védik, szaporítják. Több száz növény- és állatfajt a teljes kipusztulás veszélye fenyeget. Megmentésükre milliókat költenek, ha nem milliárdokat, ahogy már korábban is mondtam. A feltúrt Újhegy és Pusztaoldal dűlőket látva, ahol gyümölcsfák gyökerei meredeznek az ég felé, arra gondoltam, vajon a feltételezett haszon pótolh'atja-e valaha is a gyümölcsfélék választékában, az „ízekben" okozott veszteséget? Balladáinkat, népdalainkat, népi kultúránk tárgyi emlékeit a legnagyobb igyekezettel próbáljuk megmenteni utódaink számára. Nem tudom, nem kellene-e megfontolni egy-egy ilyen - állítom: néprajzilag is értékes — dűlő, parcella (mint amilyen az előbb említett Újhegy és Pusztaoldal) védetté nyilvánítását? A hagyományos szőlő- és gyümölcsfajták, esetleg a hagyományos szőlőművelési és gyümölcstermesztési módszerek megőrzésére és bemutatására! Amolyan növényi „génbanknak", amely ízt, zomatot őriz és örökíthet át. A tudomány, a közösség számára. Ha a termelést ennyire leegyszerűsítjük, csoda-e, ha a piacokon egyre gyérül a választék? Azt, ami a mai falusi kertekben megterem, a családok maguk is elfogyasztják. Eladásra a háztájiból is inkább az újonnan beszerzett nagyhozamú fajták termése kerül, mivel a kertekben is egyre több az új, „sematikus" fajta. Ez nem volna még baj. A baj ott és akkor kezdődik, amikor ezek kiszorítják a többit. Lám - most veszem észre - mi mindent idézett fel egyetlen görögdinnye látványa! Az egykori körte, alma, szilva, barack ízét. Otthoni ízeket, amelyekből egyre kevesebb van. Néha azt hiszem, gazdagodván egyre tékozlóbbakká válunk. Oda vetjük az értéktelennel együtt az értékeset is a szemétdombra vagy a lobogó lángok martalékául. A dió-, a meggy-, a cseresznyefát... Pár évvel ezelőtt egy riportutam során találkoztam egy emberrel. Ez az ember házat épített. Az új ház köré pedig fákat ültetett. Ugyanazokból a fajtákból valókat, amelyek nála a szülői ház udvarán is megvoltak. Megkérdeztem tőle, miért teszi ezt, miért nem ültet olyan új, gazdagabban termő fajtákat, mint a szomszédai. Azt mondta: „Ezek gyümölcsének otthoni íze van. - S még hozzátette: - Olyan gyümölcsöket a piacon is vehetek." Aki nem ismeri a népdalokat, balladákat, meséket, annak nem hiányoznak. Aki nem látott szürke gulyát, címeres ökröt, zergét, fattyúszerkőt, szikipacsirtát, liliomos kürtöt, karikásostort, sópotrohot, köszönőbotot, vagy kökörcsint, őszi kikericset, annak ezek nem hiányoznak. Aki nem ízlelte a búzáskörtét, a dércsípte somot, annak nem hiányoznak ezek az ízek. Csak annak hiányoznak, aki látta, ismerte, ízlelte. S az ilyen ember gazdagabb azoknál, akik mindezt nem láthatták, nem ismerhették, nem ízlelhették. Úgy vélem, egyik feladata korunknak, hogy az utánunk jövők számára - akárcsak a népdalokat, népballadákat, a paraszti élet tárgyi emlékeit, meg a kiveszőben levő állatokat — az otthoni ízeket termő őshonos gyümölcsfáinkat is megőrizzük. Mert ezek a gyümölcsök így már többet jelentenek egyszerű piaci árunál. Sokkal többet! GÁL SÁNDOR v 10
