A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-08-05 / 32. szám

m

m a ŕto

CSONTOS VILMOS

Dalol a föld

MADÁCH

(CSONTOS VILMOS ÚJ KÖTETÉRŐL)

Csontos Vilmos a csehszlovákiai magyar irodalom sajátos sorsú és sajátos világszemléletű, egyéni hangú lírikusa. A Garam mentén (Kissallón) született, s mindmáig hű maradt szülőföldjéhez. Ezt mindenekelőtt azért kell itt megemlítenünk, mert a szülőföld, a szülőfalu iránti szeretet, a hozzá való ragaszkodás költészetének is egyik determinánsa, illetve fő motívuma. S ha már a „fő motívum" kifejezést leírtuk, tegyük hozzá, hogy a csontosi költészet fő motívumai, meghatározói közé tartozik még a munkás-paraszti életforma következetes vállalása, a dolgozó néphez való hűség és szeretet, s ebből fakadóan a szocializmus lelkes igenlése.

Kiolvasható-e mindez Csontos Vilmos új kötetéből, a válogatott verseit tartalmazó Dalol a földből? Minden bizonnyal: és Csontos optimizmusa,

nyugtalan tennivágyása, ember- és munkaszeretete, a szépre és az emberire való törekvése, hazájához és nemzetiségéhez, magyarságához való ragaszkodása is kiolvasható belőle. Ilyen szempontból tehát csak dicsérhetjük a kötet összeállítóját, a versek válogatóját, aki valószínűleg azonos a kötet felelős szerkesztőjével, Zalabai Zsigmonddal.

Csontos Vilmos új kötete három versciklusra tagolódik: az első, a Sorsvállalás című ciklus versei - a könyv hátlapján olvasható ismertetés szerint - „egy félszázad történelmi eseményeinek, társadalmi mozgásának képét tárják elénk". Ha elfogadjuk ezt a ciklus-építő alapelvet, meg kell állapítanunk, hogy néhány költemény - témájánál fogva - „kilóg" a ciklusból; például a Zápor című vers inkább életkép, a Tavasz pedig természeti pillanatfelvétel (nem „történelmi esemény" vagy „társadalmi mozgás") - és említhetnénk még néhány verset, de nem szeretnénk a szőrszálhasogatás megbocsáthatatlan és visszataszító hibájába, sőt bűnébe esni; hiszen nem a könyv hátlapjának rövid, bemutatópropagáló jellegű írását bíráljuk, hanem Csontos új kötetét szándékozunk bemutatni olvasóinknak. A Sorsvállalás című ciklusban pedig valóban benne van a költő „sorsvállalása", népéhez, az egyszerű dolgozókhoz való hűsége, a haza, a szülőföld, a Garam völgye és a szűkebb pátria, a „világgá növekedő" kicsi falu forró szeretete, amely valóságos szerelmi vallomásban jut kifejezésre:

„Nem elég egyszer - elmondom újra:

Garam völgye, forrón szeretlek.

Itt legszebb az ég azúrja,

A dűlőútra

Kikönyökölnek félkeresztek."

(Nem elég egyszer)

S nemcsak a szülőföldhöz való kötődést érhetjük itt nyomon, hanem a nemzetiséghez, a csehszlovákiai magyarsághoz való ragaszkodást, az anyanyelv féltő szeretetét is. A Régi történet Balog Sándora - aki pedig főiskolán tanul, mérnöknek készül, fényes jövő előtt áll - egy világot rendít meg a népét féltő, népét szerető költőben: mert a szülőföldtől, a Csallóköztől elszakadt fiatalembernek csak ritkán, s akkor is „botladozva" nyílik magyar szóra az ajka. Persze, a felelősség nem a fiút terheli, hanem a közömbös szülőket, akik - mert nem tanították meg ősei nyelvére - eltépték a fiú gyökereit. A költő ítélkezik és felelősségre von:

„Három nyelvet megtanultál,

S anyanyelved, jaj, elfelejtetted. Balog József, te hol voltál,

S te, Balogné, mikor nőtt a gyermek? Petőfiről még csak hallott,

De Kossuth és Dózsa ismeretlen! Balog Sándor ennyit vallott,

S megrendített egy világot bennem."

Szóltunk már itt a szülőföldről, az anyanyelvről, a dolgozó emberekről, s mindegyikkel kapcsolatban egyetlen szót említettünk - mert meg kellett említenünk -: a szeretetet. Azt a végtelen szeretetet, amely Csontos Vilmos minden egyes verséből kicsendül. S ebben a szeretetben a szépre, a jóra, az emberire való törekvés is benne foglaltatik; s talán ez a legtöbb, amit költő csak versbe foghat. Hiszen - mint irodalmunk klasszikusa, Fábry Zoltán megfogalmazta - „a költő az emberiség, az emberség elkötelezettje. Csak így lehet kinyilatkoztató, törvény és névadó". Csontos Vilmos emberségéhez nem férhet kétség. S az emberség, az emberi érzés őszinteségéhez sem. Emlékfonalam című költeményének néhány sorát költészetének mottójául is elfogadhatnánk:

„Szivárványívvel köt a szeretet Az emberhez, ki szánt, vet és arat,

S géppé formálja a nehéz vasat;

Ki tárnák mélyén fejti a szenet,

Ki a népért tesz mindent, mit tehet."

Az ember- és munkaszeretet, a cselekvés szükségszerűségébe és mindenhatóságába vetett töretlen hit itt együtt, egyszerre, koncentrált formában jelenik meg.

A kötet második szerkezeti egysége, a Csillagot csiholtam című ciklus, Csontos tizenegy szerelmes versét tartalmazza. Ezek a költemények ugyancsak mély, őszinte érzésekről vallanak; halk, visszafogott hangon, a Csontosra jellemző rokonszenves szemérmességgel.

A kötetzáró - Estéli ének című - ciklus az emlékezés jegyében született verseket fogja össze, ám Csontos verseiben itt sem a nosztalgia, a széppéemlékezett múltba való visszavágyódás dominál, hanem a szocialista ember optimizmusa, a nyugtalan tennivágyás, az állandóan új tettekre ösztönző örökös elégedetlenség, amely minden fejlődés és haladás záloga. A költő szüntelenül elégedetlenkedik önmagával, sorsát sutának érzi, de tudja, hogy „Nem éghet el, ki hévül Sziporkázva ott belül. Sőt: mire bealkonyul, Szíve újabb lángra gyúl, S e láng érlel azután ízes gyümölcsöt a fán - Délután." (Délután) S aki eredményesen munkálkodik, tehát gyümölcsöt terem, az hetven évesen sem érezheti magát feleslegesnek, sőt öregnek sem:

„Mert örök nyárban érzi az magát,

Gyümölcsöt aki bőséggel terem,

S nem jajdul, ha lát fehér zúzmarát,

Mert levele míg elhagyja a fát:

Örök nyár dacol gyökereiben."

(örök nyárban)

Csontos költészetének formai oldaláról szólva elmondhatjuk, hogy a költő a hagyományos - rímes-ritmusos (főleg hangsúlyos, azaz magyaros) - versformákhoz ragaszkodik. Formai tökélyről - mint legtöbb költőnkkel kapcsolatban - vele kapcsolatban sem beszélhetünk, de egyes verseiben (Tánc, Vágy, Fekete ménes stb.) olyan könynyedén és természetesen alkalmazza ezeket a kötött versformákat, hogy a ritmus „kiszámítottságát", a kötött forma bilincseinek szorítását szinte észre sem vesszük. Ez pedig arról tanúskodik, hogy a munkás-paraszti életformát mindmáig vállaló, halk hangú, „csendes lobogósú" költő a felszabadulás után igazi költővé érett, akinek versei nem csupán mint kordokumentumok érdekesek, hanem művészi, esztétikai szempontból is értékes alkotások.

Végezetül csak annyit jegyzek meg, hogy a hetvenéves Csontos Vilmost köszöntő kötet mindössze hetven verset tartalmaz; summázásként, hetven esztendő munkájának summázásaként bizony meglehetősen kevés ez a hetven vers; (Csupán zárójelben említem, hogy tíz évvel ezelőtt a Tatran Könyvkiadó Magyar üzeme is megjelentette Csontos válogatott verseit - Csendes lobogással címen - a költő hatvanadik születésnapja alkalmából, s abban a kötetben jóval több verset olvashattunk, mint a most megjelentben, holott Csontos Vilmos az azóta eltelt tíz esztendő alatt sem szűnt meg alkotni.) A versek válogatójának, a kötet összeállítójának talán ezúttal sem kellett volna ragaszkodnia az „egy esztendő - egy vers" elvéhez. Még akkor sem, ha a kötet így esetleg kevésbé „reprezentatív" lett volna.

VARGA ERZSÉBET

14