A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-05 / 32. szám
I A falusi családok életében mindig ünnep volt az őrletés. Különösen aratás után, vagy amikor a cselédek megkapták a negyedévenkénti fertálybúzát. Ünnep volt, mert kiszabadultak a megszokottból, mert egy egész nap eltelt a malomban. Az okos molnár pedig kaláccsal fogadta az asszonyokat, a férfiakat pipadohánnyal, esetleg borral, hogy máskor is hozzá jöjjenek. I Mert akkoriban sok volt a malom és kevés az őrölnivaló. Manapság fordítva van. Őrölni lenne mit bőven, csak vízimalmok nincsenek. Épp csak a Duna maradt a régi, most is ott hömpölyög egy kőhajításnyira Suhaiék házikótójától...- Mikor volt jó a liszt?- Ha acélos búzát őröltünk - vágja rá egyből az egykori molnár, aztán ne„vetve hozzáfűzi: - J-fá korpamentes lisztet, nem pedig lisztmentes korpát szórtunk a zsákokba! Óvatosan kellett lekoptatni a búzáról a rátapadt szenynyezödést, aztán hengerre vinni, végül pedig szitálni. Felelősségteljes munka volt a molnáré! A lelkiismerete határozta meg a liszt minőségét. A hengerek mormolásából, a sziták susogásából meg tudta állapítani, hogy dolgozik a malom. Ugratni próbálom Lajos bácsit:- Egy nagyüzemi malomban, csukott szemmel, megállapitaná-e: milyen lisztet őrölnek éppen? Hunyorog a molnár, ravasz fény csillan a szemében.- Egy pillanat alatt. Kinyittatnám a hengert és belemarkolnék a lisztbe. Szem, fül, kéz! Kérem, ez a legfontosabb egy molnár életében. Az ilyesmit nem felejti el az ember... Akárcsak a Dunát! Aki egyszer beleszagolt a levegőjébe, nem sokáig tudja nélkülözni. Nem ismerek szebb vicjéket a radványi partnál...- Az életben ezt szereti a legjobban? Tekintetében a közelben hömpölygő folyam nyugalma:- Ezt... És a feleségemet, aki jóban-rosszban kitartott mellettem. Állunk csöndben, a kis malmot nézzük. Az öreg tipeg, mondana valamit. Kérdően a szemembe néz, aztán kiszalad a száján:- Segítsen, tegyük kiskocsira és vigyük le a vízre ... Meglátja, hogy kelepéi majd a malomkerék! A víz fodrai megpaskolják, megpörgetik, a házmeg a völgyhajó ott ring majd a vízen. És elindulunk a délutáni napsütésben, porkergetö, nyári szélben. Le a Dunához, ami oly közel van; Lajos bácsi számára mégis olyan messzi a házikójától. Útközben Sándor Jánossal, Lajos bácsi régi molnártársával találkozunk.- Gyere te is, a vízhez megyünk - mondja fölvillanyozottan a kis malom gazdája. A kisbajszú, fekete hajú férfi tejfiftteté^en titokzatos fény csillan:- Lehet, hogy lejövök... Talán egy negyed óra múlva — tér ki az egyenes válasz elől és elsiet. Nem értem a titokzatoskodást, de most nincs idő ezen tűnődni, mert leértünk a folyóhoz. Finom szemcséjű homok és zöldülő bokrok koszorúja szegélyezi itt a partot.- No, ez itt jó hely lesz! - mondja Lajos bácsi és talán tíz, talán húsz évet fiatalodva beszáll a viz szélén ringatódzó csónakba. Először a ladik, aztán a kis malom kerül vízre. Valamikor tucatnyi markos férfi segítette vizrecsúsztatni a téli jégzajlás vagy a nyári ár ellen partra vontatott malmot; ezt az apró modellt elég enyhén vízre lökni. Néhány evezöcsapás, aztán tizenöthúsz méterre a parttól „igazi" vasmacskával rögzíti Lajos bácsi a malmot, és ezzel a víz folyásának irányába állítja. És ekkor... ekkor megtörténik a varázs: meglódul a kis malomkerék, a Duna fodrai kelepelve forgatják! És valóban: lelki szemeim előtt most százszorosán nagyobbnak látom a házhaját, a völgyhajót; megelevenedik előttem a romantikus malompalló, nagynak tűnik a gerendely is; szinte hallom, ahogy éjjel-nappal forog a kerék, ahogy a kasból gabona ömlik a malomgaratba ... Lajos bácsi is szótlanul ül a csónakban, a szél belekapaszkodik vastag bársonykabátkájába, látom, az emlékei között kutat. Ki tudja, talán még friss lisztillatot is érez a levegőben.. . A pillantását keresem. Valami roppant állandó és konok fény villan a szemében, akár a Duna fodrainak csillanásában. Az idős molnár, akinek keze, arca szorgalomról tanúskodik, akinek nem volt szokása a visszafeleselés, most konokul szembefordul a Duna hátán nyargaló széllel. A parton Mari nénit, a feleségét pillantom meg.- Jó lenne kievezni - mondom. Int, hogy még nem. Nem néz oda, mert tudja, hogy „csak" magakészitette játékmalma kelepei, de így is hallani akarja a malomkerék forgását. Egy élet sűrűsödik ezekbe a percekbe. Egy élet! A viz jópár méterrel lejjebb sodor bennünket. Behúnyt szemmel nekifeszül az evezőnek és újra a vígan forgó malomkerék magasságában járunk, amikor a partról hirtelen citeraszó haitik I Száll a nóta és én megértem: miért nem adott az imént egyenes választ Sándor János. Ö áll ott, ő pengeti a húrokat és régi molnárcimborája nótáját énekli: Nincs szebb élet a miénknél,/ Mint a molnárlegényeknél,/ Túrósrétes, sóspogácsa,/ Ez a molnár vacsorája. Szól a citera, újabb meg újabb molnárnóták verik fel a délután csöndjét; közben halkan susog valamit a Duna. Az igazi malom már csak ábránd, mégis látom: Lajos bácsi most örül, szive legalább az apró malomkerék forgásával együtt doboghat. Aztán megtörik a varázs és kievezünk a partra. Ennyi hát egy élet. PRANDL SÁNDOR felvételei tanul. Kertészmérnök lesz. Most vannak a legnehezebb vizsgái. Két hete levelet sem írt. A kisebbik Bratislavában tanul. Röntgenlaboránsnak készül. A menyem Nagyabonyban lakik. A testvéreim pedig .. . — Mi van velük? — Ahányon vannak, mind másutt él. Az öcsém idegorvos Rimaszombatban. Most lesz docens. A sógornőm ugyanott orvos. A nővérem Budapesten él. Hivatalban dolgozik, a lánya jogászdoktor. A sógor pedig vasúti államásfőnök. — Kérdezhetek valamit? — Tessék. — Húsz éve ebben a gyárban őrlődnek a napjai. Minek tudható be, hogy így alakult a sorsa? A kedvezőtlen körülményeknek? — Nehezen lehetne megmondani. Egy azonban biztos, alapjában véve meg vagyok elégedve a sorsommal. Nem mintha azért talán haragudnék, ha kissé jobban menne a sorsom. De hát azért így sem panaszkodhatom . . . A Dunáról hajókürt búg. A gyár mellett magnólia fák virítanak. — Mire gondol a legszívesebben? Kissé elgondolkodik, de aztán felcsillanó szemmel mondja: — Az előbb szó esett a gyerekeimről. Hát én rájuk gondolok a legszívesebben. Nem csoda. Minden szülőnek a saját gyereke a legkedvesebb. Benne látja saját álmainak, vágyainak megvalósítóját. Én valahogy mindig úgy látom még őket, amilyenek kicsi korukban voltak. A legszívesebben még ma is pólyasbabaként ápolnám, gondoznám őket. — Révedező mosoly fut át az arcán. — De hát majd az unokám . . . — Még egy utolsó kérdés: Hova utaznak nyáron? — Ez persze attól is függ, hogy milyen lesz az idő. Még nem döntöttünk. Amióta megvan a kocsi, már jó sokat barangoltunk. Sokszor jártunk Pesten, Rimaszombatban, Brnóban. A Balatonnál, a Bakonyban. A lednicei park nekem nagyon tetszett. Azok a gyönyörű fák, rózsák, meg az a hatalmas tó, tele vadkacsával. De a minaretben nem voltam. Féltem felkapaszkodni abba a magas toronyba. — Pesten mi tetszett a legjobban? — Sok felejthetetlen élményem kapcsolódik ahhoz a városhoz. Hosszú séták, a termálstrandok, a Jánoshegyi kilátó. — Szoktak járni múzeumokba? — A férjem szereti a múzeumokat. De magam is. Ha rossz az idő, csak oda megyünk. Órákig képes elnézelődni. Sokszor már unszolnom kell, hogy gyerünk, mert kevés az idő. — Jártak például a Szépművészeti Múzeumban. — Sok-sok szép festményt, szobrot láttam ott. — S mi tetszett a legjobban? — Egy márványszobor tetszik nekem a legjobban a hatalmas múzeum ezer és ezer műkincse közül. Rodin: Örök tavasza. Mert élet van abban a faragott márványban. Csak úgy duzzad az életerőtől az a két figura. Az embernek az a benyomása, hogy élnek, lélegzenek. Ez a csodálatos alkotás valóban kifejezi az ember örök tavaszát, élniakarását. A cérnagombolyagok hullanak a szállítókorongra. Húsz éve minden nap, sokszor éjjel is szállítja Molnár Erzsébet a cérnát. Mi ad neki erőt a napi gondok leküzdéséhez, amikor marcona férfiak is sokszor elfáradnak? Ha Rodin ismerte volna, talán róla mintázta volna meg legoptimistább alkotásainak egyik figuráját. Molnár Erzsébet elégedett a sorsával. S csak az a kívánsága, hogy minden maradjon így. BAGOTA ISTVÁN 13
