A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-08-05 / 32. szám

Néha bizony a véletlen is segiti a riportert... A minap például egy régi, talán hatvan-hetven esztendős térkép került a ke­zembe. Szétteritettem, tekintetemmel végigfutottam rajta és pillantásom a Duna kék vonalán sok-sok parányi csó­nakon akadt meg, melyek mindegyiké­hez aprócska fogaskerék is tartozott. Hiszen valamikor ezzel a jellel ábrá­zolták a vízimalmokat! - szaladt át agyamon a felismerés s hirtelen hatal­mába kerített a vágy, hogy megismer­jek valakit a hajdan nagy számban serénykedő, napjainkra azonban már megöregedett és - sajnos - erősen megcsappant dunai molnárok közül. Nem titkolom, nem először hatalmaso­dott el bennem ez az érzés. A Duna mentén utazgatva, egy-egy ház udva­rán, itt-ott többször is megpillantottam kimustrált malomkövet, a pajtában pi­henő hengereket vagy korhadó malom­gerendát, a vízparton pedig viharvert horgonycölöpöket. Ilyenkor elég volt a folyamra pillantani, egy kicsit behunyni a szemem és máris hallani véltem a malomkerekek forgásának zaját, amint vig kelepeléssel őrlik a kenyérnek valót. A múlt században a Dunának csak a mai szlovákiai szakaszán száznyolcvan malom őrölte a lisztet; messzi vidéken ismertek voltak a szapi, medvei, komá­romi, dunaradványi, az izsai vagy a dunamocsi molnárok. Sőt, Komárom után Dunaradványnak (Radvan nad Dunajom) is volt önálló kikötője. Ha jóval kisebb is a komárominál, de volt, és így a környék malomiparának amo­lyan kisebb központjává lett... Valaha egymást érték itt a malmok, a meré­szebbek minél mélyebbre, hetven­nyolcvan méterre is kitolták a malom­kereket a parttól, a „fölkapottakhoz“ kigyúrt kocsiút vezetett. A malomkerék nyolc-tiz méter hosszú tengelyét, a ge­­rendelyt egyik végén a völgyhajó, a part felőli végén pedig a házhajó tartotta. A házhajóban volt az őrlő­szerkezet is. Minden malomhoz két­­három csónak tartozott, ezeken hozták­­vitték az őrlésre szánt gabonát vagy már a kész lisztet. A parton nádfede­­les, kis házikóban lakott a molnár­gazda felesége, akinek nemcsak a „számvitel“ volt a feladata, hanem az is, hogy szóval tartsa s gőzölgő rétes­sel kínálja az őriősöket, nehogy azok a szomszéd malmába menjenek őröl­­tetni. Egy ilyen malomban - Kurucz Imre és Kurucz József társtulajdonosokéban MIKLÓSI PÉTER- lett először molnárinas, aztán pedig kitanult molnárlegény az akkoriban még csak suhanc SUHAI LAJOS is. Talán egy félszázad, talán annál is több idő telt el azóta és a vízimalmok réges-régen eltűntek a Dunáról... A folyam hajtotta malomkerekek kele­pelése már csak emlékekben él Lajos bácsiban. Suhai Lajosban, és néhány társában is. Mert Dunaradványban je­lenleg még négy molnárgazda és tíz­­tizenöt molnár él azok közül, akik az utolsó dunai malmok, pontosabban hajómalmok „legénységét" alkották. Amikor a község főutcáján tanácsot kérünk: hol találnánk meg Suhaiék házát, útbaigazítónk nevetve mondja: „Bátran menjenek csak és az udvaro­kat figyeljék! Ahol egy vízimalom ki­csinyített mását pillantják meg, ott zörgessenek be.“ És valóban: egyszerre egy földszintes, szerény házikó kapuja előtt állunk. Az udvar csöndes, közepén ott díszeleg a megszólalásig pontos „mini-malom"! Itt lakik hát a 69 esztendős Suhai Lajos. Nem is kell kopogtatni, az egy­kori molnár korát hazudtoló fürgeség­gel az udvaron terem.- Tessék befáradni - mondja és az udvar végében álló lócához vezet. Ami­kor elhaladunk a kis malom előtt, ke­zével egy pillanatra hozzáér a modell­hez. Észreveui, hogy megláttam, szinte gyerekesen magyarázkodik, mint akit rajtakaptak valamin:- Ez már csak emlék, mégsem tu­dok szabadulni tőle ... Emlék? Valóban csupán emlék? Inkább egy élet. Suhai Lajos vérbeli molnárivadék: még atyai dédapja is molnár volt. Mire azonban ő is becsülettel kitanulta ezt a lisztes szakmát, a történelem már a vízimalmok alkonyát irta. Annak rendje és módja szerint molnárnak indult, évekig hallgatta a gabonát őrlő fogas­kerekek moraját. Egy szép napon azon­ban bevonult katonának és amikorra leszerelt, akkorra rádöbbent, hogy bár­mennyire is fáj a szivének, a dunai molnárkodás korszaka lejárt... A nagyüzemi, gépi őrléshez nem volt kedve, igy más munkát keresett. Évekig Žilina környékén élt, de ha Radványba látogatott, első útja a Dunához veze­tett ... Aztán az ötvenes évek derekán hazajött és azóta - ha nem is molnár­ként -, de újra a Duna mentén s régi cimborái között él. Molnárkodásának emlékeit a szivében és a magakészi­­tette, megszólalásig élethű malmocs­­kákban őrzi. Állunk az udvaron, csönben nézzük az egykori vizimalom törpe hasonmá­sát. Csönd van, Lajos bácsi keze újra végigsimit a házhajón.- Minek örült valaha a molnár? - kérdem.- Ha abban a malomban, ahol kita­nult, munkát is kapott és nem kellett mesterlevéllel a kezében facérkodnia.- Facérkodni?- igy mondták valamikor azokra a molnárlegényekre, akik nem kaptak állandó munkát, ezért malomról ma­lomra vándoroltak - mondja. - Mife­lénk is gyakorta úgy tartották, hogy a búza megőrléséhez egy malomban négy molnár kevés, öt pedig sok ... A facért nem fogadták barátságtala­nul, épp csak munkát nem tudtak neki adni huzamosabb időre. Amíg a ma­lomban tartózkodott, megbízták kővá­gással, a szitabontással, segitett a ja­vításban. Közben elmondta, hogy me­lyik molnárcsaládban mi történt, hirt vitt születésről, menyegzőről vagy eladó gépekről.- Hát a molnárra hogy tekintettek abban az időben? Kiegyenesedik, tekintete újra az apró malomkerékre téved.- Felnéztek rá - mondja. - Több volt mint egy iparos, mert ha kezdetle­gesen is, de gépekkel dolgozott. Meg aztán azt tartották, hogy bármilyen ínséges is az idő, a molnárnak mindig jut kenyér. Mert a kenyérnek mindig ára volt. Sokszor előfordult, hogy a pa­raszt csak úgy tudott learatni, hogy le­vágott valamennyi rozsot, azt megszá­­ritgatta, cséphadaróval kiverte a sze­met. Aztán elhozta megőrletni, hogy legyen mit ennie aratáskor. ÖRÖK TAVASZ Beszédes szeme van. Nyúlánk. A cérnagombolyagok surrognak, amint a szárítókorongra szórja őket. Húsz éve szórja már, mégsem mondaná, hogy belefáradt. Molnár Erzsébet a bartislavai cérnagyár minden te­kintetben egyik legjobb munkása, nem panaszkodik. Nem siránkozó jellem. — Mit akar tőlem, miért éppen rólam akar írni? Az olyan egyszerű dióspatonyi asszony, mint én, nem való az újságba, aki ha délelőttös, mindennap reggel négy óra előtt kel, s ha a második műszakban dolgozik, akkor jóval éjfél után kerül ágyba. Ezt kell megírni? Hát kíváncsi valaki erre? — Napi nyolc és fél órát dolgo­zik a gyárban. Utazás hazulról a munkahelyig és vissza pontosan három óra. Van magának szabad ideje? Ha van, mikor? S hogyan tölti el? — Délután négykor érek haza. Ma először mosni fogok, utána megkapálom a virágokat a kert­ben, majd ellátom a háziállatokat. Addigra megszárad a kimosott ru­ha, lehet vasalni. Ha ez is meg­van, elkészítem a vacsorát. Illetve, ez még várhat, mert a férjem, aki házmester, Bratislavában dolgozik. Mostanában este tíz tájt jár haza, mert túlórázik: épületbontást vál­laltak. Megterítek neki. Vacsora közben elbeszélgetünk. Utána rendbehozza magát, én leszedem az asztalt, amikor ágyba kerül, én alszom már, fáradt vagyok. Reggel négy után már futok a vonatra. — Minden napja így telik? Van néha egy kis változás? — Ritkán. Ha változás adódik, az csak felborítja a megszokott napi­rendet. A tennivaló nem várat ma­gára. Holnap a paprika kapálása kerül sorra. A múlt szombaton maltert kevertem és nem mostam. Nézze csak milyen a tenyerem! Ápoltak a kezei, de a tenyere most kérges. A városba be- s onnan haza­utazás, vagyis ingázás közben, ha úgy jön ki a lépés, marad egy kis időm a bevásárlásra. Ilyenkor sza­ladok a gyár közelében levő bol­tokba, hogy gyorsan legalább húst, kenyeret, konzervféléket vehessek. Sok elárusító mór ismer. Tudják, miért sietek annyira. Ezért gyorsan kiszolgálnak. Odahaza vagy a szomszéd falukban nincs lehetőség nagyobb bevásárlásra. Kevés a bolt és lassú a kiszolgálás. Bizony gondot okoz a bevásárlás. Talán segíthetne magának valaki. Velünk él az anyám. De már hetvenéves. Beteges. Mit segíthet ő nekem? A csalód, a gyerekek, testvé­rek? — A nagyobbik fiam Ernában m __ 12

Next

/
Thumbnails
Contents