A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-05 / 32. szám
Néha bizony a véletlen is segiti a riportert... A minap például egy régi, talán hatvan-hetven esztendős térkép került a kezembe. Szétteritettem, tekintetemmel végigfutottam rajta és pillantásom a Duna kék vonalán sok-sok parányi csónakon akadt meg, melyek mindegyikéhez aprócska fogaskerék is tartozott. Hiszen valamikor ezzel a jellel ábrázolták a vízimalmokat! - szaladt át agyamon a felismerés s hirtelen hatalmába kerített a vágy, hogy megismerjek valakit a hajdan nagy számban serénykedő, napjainkra azonban már megöregedett és - sajnos - erősen megcsappant dunai molnárok közül. Nem titkolom, nem először hatalmasodott el bennem ez az érzés. A Duna mentén utazgatva, egy-egy ház udvarán, itt-ott többször is megpillantottam kimustrált malomkövet, a pajtában pihenő hengereket vagy korhadó malomgerendát, a vízparton pedig viharvert horgonycölöpöket. Ilyenkor elég volt a folyamra pillantani, egy kicsit behunyni a szemem és máris hallani véltem a malomkerekek forgásának zaját, amint vig kelepeléssel őrlik a kenyérnek valót. A múlt században a Dunának csak a mai szlovákiai szakaszán száznyolcvan malom őrölte a lisztet; messzi vidéken ismertek voltak a szapi, medvei, komáromi, dunaradványi, az izsai vagy a dunamocsi molnárok. Sőt, Komárom után Dunaradványnak (Radvan nad Dunajom) is volt önálló kikötője. Ha jóval kisebb is a komárominál, de volt, és így a környék malomiparának amolyan kisebb központjává lett... Valaha egymást érték itt a malmok, a merészebbek minél mélyebbre, hetvennyolcvan méterre is kitolták a malomkereket a parttól, a „fölkapottakhoz“ kigyúrt kocsiút vezetett. A malomkerék nyolc-tiz méter hosszú tengelyét, a gerendelyt egyik végén a völgyhajó, a part felőli végén pedig a házhajó tartotta. A házhajóban volt az őrlőszerkezet is. Minden malomhoz kéthárom csónak tartozott, ezeken hoztákvitték az őrlésre szánt gabonát vagy már a kész lisztet. A parton nádfedeles, kis házikóban lakott a molnárgazda felesége, akinek nemcsak a „számvitel“ volt a feladata, hanem az is, hogy szóval tartsa s gőzölgő rétessel kínálja az őriősöket, nehogy azok a szomszéd malmába menjenek őröltetni. Egy ilyen malomban - Kurucz Imre és Kurucz József társtulajdonosokéban MIKLÓSI PÉTER- lett először molnárinas, aztán pedig kitanult molnárlegény az akkoriban még csak suhanc SUHAI LAJOS is. Talán egy félszázad, talán annál is több idő telt el azóta és a vízimalmok réges-régen eltűntek a Dunáról... A folyam hajtotta malomkerekek kelepelése már csak emlékekben él Lajos bácsiban. Suhai Lajosban, és néhány társában is. Mert Dunaradványban jelenleg még négy molnárgazda és tíztizenöt molnár él azok közül, akik az utolsó dunai malmok, pontosabban hajómalmok „legénységét" alkották. Amikor a község főutcáján tanácsot kérünk: hol találnánk meg Suhaiék házát, útbaigazítónk nevetve mondja: „Bátran menjenek csak és az udvarokat figyeljék! Ahol egy vízimalom kicsinyített mását pillantják meg, ott zörgessenek be.“ És valóban: egyszerre egy földszintes, szerény házikó kapuja előtt állunk. Az udvar csöndes, közepén ott díszeleg a megszólalásig pontos „mini-malom"! Itt lakik hát a 69 esztendős Suhai Lajos. Nem is kell kopogtatni, az egykori molnár korát hazudtoló fürgeséggel az udvaron terem.- Tessék befáradni - mondja és az udvar végében álló lócához vezet. Amikor elhaladunk a kis malom előtt, kezével egy pillanatra hozzáér a modellhez. Észreveui, hogy megláttam, szinte gyerekesen magyarázkodik, mint akit rajtakaptak valamin:- Ez már csak emlék, mégsem tudok szabadulni tőle ... Emlék? Valóban csupán emlék? Inkább egy élet. Suhai Lajos vérbeli molnárivadék: még atyai dédapja is molnár volt. Mire azonban ő is becsülettel kitanulta ezt a lisztes szakmát, a történelem már a vízimalmok alkonyát irta. Annak rendje és módja szerint molnárnak indult, évekig hallgatta a gabonát őrlő fogaskerekek moraját. Egy szép napon azonban bevonult katonának és amikorra leszerelt, akkorra rádöbbent, hogy bármennyire is fáj a szivének, a dunai molnárkodás korszaka lejárt... A nagyüzemi, gépi őrléshez nem volt kedve, igy más munkát keresett. Évekig Žilina környékén élt, de ha Radványba látogatott, első útja a Dunához vezetett ... Aztán az ötvenes évek derekán hazajött és azóta - ha nem is molnárként -, de újra a Duna mentén s régi cimborái között él. Molnárkodásának emlékeit a szivében és a magakészitette, megszólalásig élethű malmocskákban őrzi. Állunk az udvaron, csönben nézzük az egykori vizimalom törpe hasonmását. Csönd van, Lajos bácsi keze újra végigsimit a házhajón.- Minek örült valaha a molnár? - kérdem.- Ha abban a malomban, ahol kitanult, munkát is kapott és nem kellett mesterlevéllel a kezében facérkodnia.- Facérkodni?- igy mondták valamikor azokra a molnárlegényekre, akik nem kaptak állandó munkát, ezért malomról malomra vándoroltak - mondja. - Mifelénk is gyakorta úgy tartották, hogy a búza megőrléséhez egy malomban négy molnár kevés, öt pedig sok ... A facért nem fogadták barátságtalanul, épp csak munkát nem tudtak neki adni huzamosabb időre. Amíg a malomban tartózkodott, megbízták kővágással, a szitabontással, segitett a javításban. Közben elmondta, hogy melyik molnárcsaládban mi történt, hirt vitt születésről, menyegzőről vagy eladó gépekről.- Hát a molnárra hogy tekintettek abban az időben? Kiegyenesedik, tekintete újra az apró malomkerékre téved.- Felnéztek rá - mondja. - Több volt mint egy iparos, mert ha kezdetlegesen is, de gépekkel dolgozott. Meg aztán azt tartották, hogy bármilyen ínséges is az idő, a molnárnak mindig jut kenyér. Mert a kenyérnek mindig ára volt. Sokszor előfordult, hogy a paraszt csak úgy tudott learatni, hogy levágott valamennyi rozsot, azt megszáritgatta, cséphadaróval kiverte a szemet. Aztán elhozta megőrletni, hogy legyen mit ennie aratáskor. ÖRÖK TAVASZ Beszédes szeme van. Nyúlánk. A cérnagombolyagok surrognak, amint a szárítókorongra szórja őket. Húsz éve szórja már, mégsem mondaná, hogy belefáradt. Molnár Erzsébet a bartislavai cérnagyár minden tekintetben egyik legjobb munkása, nem panaszkodik. Nem siránkozó jellem. — Mit akar tőlem, miért éppen rólam akar írni? Az olyan egyszerű dióspatonyi asszony, mint én, nem való az újságba, aki ha délelőttös, mindennap reggel négy óra előtt kel, s ha a második műszakban dolgozik, akkor jóval éjfél után kerül ágyba. Ezt kell megírni? Hát kíváncsi valaki erre? — Napi nyolc és fél órát dolgozik a gyárban. Utazás hazulról a munkahelyig és vissza pontosan három óra. Van magának szabad ideje? Ha van, mikor? S hogyan tölti el? — Délután négykor érek haza. Ma először mosni fogok, utána megkapálom a virágokat a kertben, majd ellátom a háziállatokat. Addigra megszárad a kimosott ruha, lehet vasalni. Ha ez is megvan, elkészítem a vacsorát. Illetve, ez még várhat, mert a férjem, aki házmester, Bratislavában dolgozik. Mostanában este tíz tájt jár haza, mert túlórázik: épületbontást vállaltak. Megterítek neki. Vacsora közben elbeszélgetünk. Utána rendbehozza magát, én leszedem az asztalt, amikor ágyba kerül, én alszom már, fáradt vagyok. Reggel négy után már futok a vonatra. — Minden napja így telik? Van néha egy kis változás? — Ritkán. Ha változás adódik, az csak felborítja a megszokott napirendet. A tennivaló nem várat magára. Holnap a paprika kapálása kerül sorra. A múlt szombaton maltert kevertem és nem mostam. Nézze csak milyen a tenyerem! Ápoltak a kezei, de a tenyere most kérges. A városba be- s onnan hazautazás, vagyis ingázás közben, ha úgy jön ki a lépés, marad egy kis időm a bevásárlásra. Ilyenkor szaladok a gyár közelében levő boltokba, hogy gyorsan legalább húst, kenyeret, konzervféléket vehessek. Sok elárusító mór ismer. Tudják, miért sietek annyira. Ezért gyorsan kiszolgálnak. Odahaza vagy a szomszéd falukban nincs lehetőség nagyobb bevásárlásra. Kevés a bolt és lassú a kiszolgálás. Bizony gondot okoz a bevásárlás. Talán segíthetne magának valaki. Velünk él az anyám. De már hetvenéves. Beteges. Mit segíthet ő nekem? A csalód, a gyerekek, testvérek? — A nagyobbik fiam Ernában m __ 12
