A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)
1978-08-05 / 32. szám
A nemzedékek kirajzása és irodalom állóvizét rendszerint felkorbácsolja. A még birtokonkívüliség érzete a birtokon belül lévőkkel szemben ösztönös — vagy tudatos — szembehelyezkedést (szembefordulást) idéz elő. Ez tart mindaddig, amíg a birtokon-kívüliség meg nem szűnik. Amikor a maga helyét követelő új nemzedék elérte célját, rendszerint elcsendesedik, s a vitákat kirobbantó indulatok helyét az érdemi munka, az irodalom belüli állandó bizonyítás váltja fel. Ha felváltja. Nálunk jó példa erre a „nyolcak“ falakat — sematizmust — rontó és romboló jelentkezése, s az ő nyomunkban támadt szabadabb csapáson érkező „kilencek“, akiket „épp a személyes zónából (magányból, pesszimizmusból) a „személytelenbe“ lépés pillanata“ (Tőzsér Á.) jellemez, illetve jellemzett kirajzásuk idején. A két nemzedék színrelépése óta — pontosabban: után — a hangos viták elcsitultak, a rajok szétszéledtek, s az a kohézió, amely jelentkezésük idején összetartotta őket, fellazult, sok esetben pedig teljesen semlegessé vált. Hogy ezek a kirajzások, viták, ellentétek hogyan alakultak, s milyen nyomot hagytak íróinkköltőink tudatában, arról — sajna — nem készül el a hiteles „dokumentáció“. Nem volt vállalkozó, aki elkészítette volna. Pedig — úgy vélem — nem lett volna haszontalan összegyűjteni pl. Tőzsér Árpád, Cselényi László, Zs. Nagy Lajos, vagy Simkó Tibor véleményét arról, hogy a „nyolcak“ nemzedéke milyen szándékkal indult, miért akadt el, miért morzsolódtak le néhányan, s hogy miért nincs úgy jelen irodalmunkban ma, mint a hatvanas évek elejénközepén?! Az se volna haszontalan, ha ugyanezekre a kérdésekre az „egyszemű éjszakások” is lassan összegyűjtenék válaszaikat, hiszen ez utóbbiak is már — többségükben — birtokon belüliek irodalmunkban, s ugyanúgy szétszéledőben vannak, akár az előző rajok a maguk idejében. Mindezek a gondolatok pedig Gálfalvi György „Marad a láz?“ című, tavaly a bukaresti Kriterion kiadó által megjelentetett interjú-kötetének olvasásakor merültek föl bennem, Gálfalvi Marad a láz ? (GÁLFALVI GYÖRGY INTERJÜ-KÖTETÉRÖL) György ugyanis tizenegy kortársát — nemzedéktársát — a második Forrás-nemzedéket — név szerint Czegő Zoltánt, Csíki Lászlót, Éltető Józsefet, Farkas Árpádot, Kenéz Ferencet, Király Lászlót, Kocsis Istvánt, Magyari Lajost, Molnos Lajost, Tömöri Pétert és Vári Attilát — pontosan ezekről a kérdésekről faggatja-vallatja. Könyve mottójául Farkas Árpád „Köszörűidőben“ című versét teszi meg: „Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkbe/ búgó liliom-lángú lárma./ Az égig szökken, ugye, a hátgerinc,/ és nem csavarodik fel a szivárványra!/ Marad a hit, ugye fiúk, a mindent legyűrő/ skarlátvörös hit,/ és nem búvunk meg vén vadakként, tunyán/ nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit!“ A tizenegy megkérdezettről, a tizenegy romániai magyar íróról nálunk az olvasói köztudat nem tud sokat. Könyveik, vitáik alig értek el a mi házunk tájára. Ami jött is, inkább kerülőutakon, vagy a visszhang „visszhangjaként“. Pedig a nemzedék jelentkezése jelentős eseménye volt a romániai magyar irodalomnak, szellemi életnek. A Romániai Magyar Irodalom 1945—1970 című könyvben ez olvasható indulásukról: „A Vitorla-ének (1967) című antológia huszonnyolc ifjú költője és versírója a tehetség s a művészi érettség nagyon különböző fokain nyilatkozik meg, ami viszont figyelemre méltó, az a valamennyi költeményt átható szilárd erkölcsi tartás ... Egy emberszabású szocializmus igenlése. A Vitorla-ének jónéhány költője túl van az első, sőt második kötetén is, és ezek a kötetek azt bizonyítják, hogy a legfiatalabbak a művészi igényt, s a társadalmi hatékonyságot egységben szeretnék látni.“ A Vitorla-ének megjelenése óta mi történt a második Forrás-nemzedékkel? Milyen utat járt meg, s hova érkezett el? Gólfalvi György kérdései az otthon-tudat, a nemzedék-tudat, s az elkötelezettség körül forognak. A válaszadók közül ki-ki a maga életútjának tapasztalatait — emberi és írói vonatkozásban — fogalmazza meg. Az együtt-indulás felemelő szépségét, hitét, a lázas változtatni-akarást és -tudást, majd az ezt követő elszéledést, szertehullóst, az egyre gyakrabban felmerülő „miértek“ tömegét — hogy ami velük és bennünk történt, miért történt úgy, ahogy történt? Mi és mennyi a törvényszerűsége és szükségszerűsége az együtt-indult boly szerterebbenésének?! Mert: „Menekülni/ lehet-e egymás felé?“ És: „Van-e szégyellni való ja a nemzedéknek?“ Ez utóbbi kérdést Gálfalvi György Kenéz Ferencnek az asztalára tette, s Kenéz nem hátra, de előrefelé nézve mondja: „Ez összecseng bennem azzal, hogy milyen szégyellnivalója lesz a nemzedéknek. Szerencsések vagyunk, hogy csak most kell ezen elgondolkoznunk. Harminc éven túl az ember sok mindent megsejt abból, ami elkerültehetlen.“ Ugyanerre a kérdésre Király László így válaszol: „Nincs. Nem árultuk el eszményeinket.“ Majd néhány sorral alább így folytatja: „...a szabadcsapatból, amelyet alkottunk, az írói munka természeténél fogva magányos portyázókká váltunk, s most már mindenkinek a saját erejéből kell boldogulnia.“ Idézhetném a kötet válaszait a kérdésekre még sokáig, de mindig ide érnénk: a kirajzás után mindenkinek önmagában kell megélnie és megalkotnia a közösen- vállaltakat. Mert másként nem lehet. A láz lecsillapodhat, de „a lényeg nem hűlhet ki“ soha. Gálfalvi György interjú-kötete — a harmadvirágzás idején kirajzott két nagyobb csoport sorsát, irodalmi munkásságát számbavéve és értékelve, — sok okos és megszívlelendő tanulságot és támpontot szolgáltat a mi számunkra is. Olyan tanulságokat, amelyek ezidáig irodalmunk inventáriumából hiányoztak. GÁL SÁNDOR Dénes György: KOLUMBUSSZAL UJJONGVA Kolumbusszal ujjongva: föld, föld! Ez a fönséges döbbenet, mi átperzselt nehéz leget, — máig betölt. Ez dadogott ígéretet hajdan s ez kerget tovább, hogy viseljem a szent igát az új, felködlő világért, mely itt vibrál idegeimben s pálmákkal szegett partokat ígér. Még romlatlan e föld itt bennem, még érintetlen, véghetetlen, még nem vérezték be Pizarrók, még bérceiben szűz legendák, veretlen álmú boldog inkák, arannyal ékes templomok. Zirig Árpád: MUTATVÁNY KEZDŐDIK furcsa az éjszaka sötétjében minden átlényegül sánta ágy hajóhintává tenyered lyukas ladikká hátam késdobálók palettájává pont éjfélkor kezdődik a mutatvány a reggelt ha megéred az mindig új csodát jelent mert reggel nyújtózkodik ;a hegyoldal tükröm képéi megelevenednek értem jönnek fellebbentik szemem függönyét és asszonyom derekára vezénylik a kezem kibékítenek a világgal . . . és újra mutatvány kezdődik Filep István: Tájkép 11
