A Hét 1978/2 (23. évfolyam, 27-53. szám)

1978-07-01 / 27. szám

### A 18. századi francia szellemi élet jellegzetes alakja volt, „korszaknyitó tehetség“, ahogy Németh László nevezte. Neve a Voltaire-éval együtt cseng igazán, így szoktuk meg, de tévedés volna azt hinni, hogy ez a köztük fennállt barátságra vagy szellemi rokonságra utaló célzás. Életük során sosem találkoztak, csupán leveleket írogattak egymásnak, ki-ki a vérmérséklete szerint: Rousseau navian őszinte, illemtudó leveleket, Voltaire gúnyos, már-már sértő levél-pamfletteket. Az utókor jóvoltából kerültek elválaszthatatlanul egymás mellé, elébb a Pantheonban, ahová nagy pompával temették őket 16 évvel haláluk után (1794-ben), később pedig a köztudatban is, holott nem volt a kornak két annyira elütő egyénisége, mint a szellemes és gunyoros, arisztokrata Voltaire és a szenvedélyes, érzéki, plebejus Rousseau. Két magányos gondolkodó — két ellentétes pólus. Közismert, hogy nem szívlelhették egymást. Rousseaunak számtalan barátja volt, akik utóbb ellenségei lettek ugyan, de barátai maradtak volna, ha Rousseau maga nem „tesz róla“, hogy ellenségeivé váljanak; Voltaire azonban sohasem volt köztük; ő kezdettől fogva haragudott Rousseau-ra, mert — s ez érthető emberi gyengeség — a nagy vetélytársat látta benne. Mindent elkövetett, hogy borsot törjön az orra alá, sőt nagyobb aljasságokra is kapható volt, ha ezzel Jean-Jaques Rousseau-nak árthatott. A rágalmai és a félig igaz, félig valótlan pletykái voltak a legveszedelmesebbek. Tőle tudhatta meg a világ először, hogy annak a Rousseau-nak, aki az Émile című nevezetes pedagógiai munkát írta, öt gyermeke nevelkedik egy lelencházban, mert a „nagy teoretikus“ képtelen a gyakorlatban alkalmazni az elgondolásait. Rousseau mentségére legyen mondva, ennek a szülői nemtörődömségnek sokkal hétköznapibb okai voltak, mint a pedagógiai elméletek életképtelensége. A gyermekek anyja ugyanis az a Vasseur Teréz volt, akinek szellemi képességei enyhén szólva szerények voltak. Ezzel a nővel élt majd harminc éven át békés vadházasságban Rousseau, annak dacára, hogy hárpia „anyósa“ és haramia „sógora“ — a rokonság jogán — lépten-nyomon belekotnyeleskedtek az életükbe. Rousseau barátai sem nézték jó szemmel, hogy egy ilyen bárgyú nőszeméllyel kötötte össze a sorsát, s minden áron el akarták őket választani egymástól. Az „akció“ — többszöri próbálkozás ellenére — sikertelenül végződött, s bármennyire is meglepő — Rousseau szerencséjére. Neki ugyanis valóban szüksége volt Vasseur Terézre. A nő hűséges társa, ágyasa és odaadó ápolója volt egyszemélyben, talán az egyetlen ember, akivel szemben semmiféle kisebbrendűségi érzés nem kínozta, aki előtt bátran mutatkozhatott olyannak, amilyen volt. Társaságban, kivált szép hölgyek körében mindig feszengve érezte magát; amikor bókokat kellett volna mondania, dadogott, s fiatal korában kétszer is megesett vele, hogy a nőknek kellett kierőszakolniuk a nemi kapcsolatot. Teréz mellett viszont megszűntek a gátlásai. Ha csak tehette, kerülte a zajos összejöveteleket, mindennél többre becsülte a magányos sétákat a természetben (kiválóan értett a botanikához), s a legszívesebben valamilyen lakatlan szigetre költözött volna, ahol senki és semmi sem zavarja munka közben. Ez a vágya is majdnem teljesült. Egyik barátnője, Épinay aszszony egy erdei házikót rendezett be neki, s ebben a „Remetelakban“ élt és dolgozott addig, amíg saját magát ki nem űzte onnan. Mert el kell mondani, hogy Jean-Jaques Rousseau elmebeteg volt. Természetesen nem az a fajta beteg, akinek elméje teljesen elborul. Rousseau élete végéig megőrizte szellemi frisseségét, az esze úgy vágott mint a borotva — csak éppen folyton azt képzelte, hogy őt mindenki üldözi. A paranoikus legnagyobb tragédiája abban van, hogy rendszerint ártatlan embereket gyanúsít ellenséges magatartással, személye elleni összeesküvést szimatol mindenben, úgy véli: a legkörmönfontabb módon törnek az életére. Rousseau alaptalan vádaskodásaival a leghűségesebb barátait — Hume-t, Diderot-t, Épinay asszonyt — is magára haragította, ugyanakkor a valódi ellenségekre és a valódi összeesküvőkre ügyet sem vetett, pedig ezek aztán valóban ártani akartak neki. Miközben fél Európa rajongott írásaiért, ellenségei könyveivel együtt a legszívesebben megégették volna. A máglyák szerencsére akkora már kimentek a divatból, viszont a száműzetést Rousseau nem kerülhette el. A nagy angol filozófus, Hume meghívására Angliába utazik, ahol három esztendőt tölt, hogy aztán szinte regénybe illő módon hazaszökjék onnan.

Rousseau sok mindenben különc volt. A legnagyobb különcsége az volt, hogy még a leglázítóbb mondandójú munkáit is a saját nevén jelentette meg, jóllehet abban az időben mindennapos dolognak számított, hogy egy-egy rebellis könyvet a szerző nevének feltüntetése nélkül vagy álnéven adjanak ki. Még Voltaire is nemegyszer rákényszerült erre, pedig ha valaki, akkor ő igazán

nem szokta véka alá rejteni a véleményét. Kétségtelenül bátor tett volt Rousseau-tól, hogy olyan műveket, mint a Társadalmi szerződés vagy az Émile saját neve alatt nyomtatott ki, de nem mondanánk ki a teljes igazságot, ha elhallgatnánk, hogy ehhez a bátorsághoz szükség volt egy kis elmebajra is.

Első munkája, a dijoni akadémia pálázati felhívására írt Értekezés a tudományokról és művészetekről egy csapásra híressé tette a nevét. Ebben azt fejtegeti, hogy a tudomány és a művészet az ember bűneiből fakad, a tudás és az erény összeférhetetlen egymással. A kortársak azonban ennél sokkal többet véltek kiolvasni belőle: nevezetesen azt,

hogyha az emberiség meg akar javulni, térjen vissza a primitív ősállapothoz, térjen vissza a természethez! Rousseau természetesen hevesen tiltakozott írásának ilyenféle értelmezése ellen, de hiába. Voltaire például ezt írta Rousseau-nak küldött levelében:

„Köszönettel megkaptam, uram, az emberi nem ellen írt új könyvét... Még sohasem fordított senki ennyi szellemet arra, hogy bennünket nagy fáradsággal ismét állattá tegyen; olvasásakor az ember szinte kedvet kap ahhoz hogy négykézláb járjon ...“

Míg első értekezésével elnyerte a kitűzött díjat, a következő felhívásra írt. Értekezés az emberi egyenlőtlenség eredetéről című művével már korántsem volt ilyen szerencsés. E- zen nem is lehet csodálkozni: a fennálló társadalmi rend lényegét, a

magántulajdonból következő egyenlőtlenséget vette tűz alá. Az itt megfogalmazott gondolatokat később részletesen kifejti a Társadalmi szerződés-ben, abban a könyvében, amely a fiatal Robespierre legkedvesebb olvasmánya volt, s amely a nagy francia forradalom „törvénykönyve“ lett. Jellemző, hogy ezt a könyvet a genfi órásmester fia írta. Előkelő származású barátai talán meg sem írhatták volna, már csak azért sem, mert épp a magántulajdon, nem megvetendő vagyonuk jóvoltából őrizhették meg függetlenségüket, vagy legalábbis annak látszatát, míg Rousseau kottamásolásból tengette életét, csakhogy ne kelljen függnie senkitől. A Társadalmi szerződést Thomas Hobbes Leviathan-jával és Kari Marx Tőké-jével szokás együtt emlegetni, mint a két nagyhírű munka megjelenése között eltelt időszak legjelentősebb szociológiai művét. Rousseau könyve a feudalizmus ellen lázadó burzsoázia bibliája lett, de kezdettől fogva benne volt a burzsoá-ellenesség is, s ennek köszönheti, hogy számtalan megállapítása ma is érvényes és időszerű.

Pedagógia munkája, az Émile nem kisebb hatással volt kortársaira, mint a Társadalmi szerződés. II. Katalin cárnő — mellesleg Rousseau hűséges levelezőtársa —, ez a felvilágosult uralkodó szerepében tetszelgő „nagy lélek“ az Émile olvastán nyomban elrendelt egy oktatási reformot Oroszországban.

1761-ben jelent meg egyetlen regénye, a Nouvelle Héloise. Kétszáz év távlatából unalmas olvasmánynak tűnik pedig a maga idejében még a Társadalmi szerződésnél is nagyobb vihart kavart. Ha Németh László korszaknyitó tehetségnek nevezte Rousseau-t, ezt a művet bátran nevezhetjük korszakalkotónak. Ettől a regénytől számíthatjuk a szentimentalizmus kezdetét az irodalomban és a művészetben, s ez a könyv szabadította fel azokat az energiákat, melyek a romantizmust segítették győzelemre a 19. század első felében.

Legolvasottabb, legnépszerűbb műve azonban minden bizonnyal a Vallomások. önéletrajz, korkép és látlelet egyszerre. Nagy haszonnal forgathatják memoárírók, irodalomtörténészek és elmeorvosok. Forgatták is sokan, s e szorgalmas stúdiumoknak köszönhető az a torzkép, mely manapság Rousseau-ról forgalomban van. Ebben a hetedfélszáz oldal terjedelmű könyvben önmarcangoló őszinteséggel számol be életének legapróbb eseményeiről is; már-már mazochizmus, ahogy vétkeit vagy annak vélt tetteit sorolja. Annyi kompromittáló adatot hoz a nyilvánosság tudtára, hogy még Voltaire is megsokallná, pedig ő aztán kitartóan nyomozott a Rousseau múltjában, hogy valami megszégyenítő dologra akadjon.

* * *

Rousseau életműve teli van ellentmondásokkal. Az egyik oldalon forradalmi eszék, a másikon mélységes istenhit. Elitéli a magántulajdont, de bízik az isteni gondviselésben. Számtalan színdarabot alkot (némelyik egészen jól sikerült), ugyanakkor könyvet ír az „erkölcsromboló“ színház ellen. Az emberiség minden bűnét a tudomány és a művészet rovására írná, de boldogtalan lenne, ha nem foglalkozhatna botanikával és zeneelmélettel, ha elzárnák előle kedvenc könyveit.

Egyébként a sors élete vége felé mégiscsak a kegyeibe fogadta: önmagával megbékélve, derűsen, kényszerképzeteitől és üldözési mániájától megszabadulva, egy verőfényes nyári napon, 1778. július 2-án halt meg. Most kétszáz esztendeje.

LACZA TIHAMÉR

14