A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1-2. szám

Neki is csupán az ablak füg- 0^0 gönyét kellett félrehúznia, s máris

tisztában volt mindennel, hiszen égett náluk a villany. Sehol má♦ sutt a faluban, csak náluk. Mintha ennek az egyetlen konyhának az egyetlen fénye hirdette volna a szánalmas igazságot: itt minden szokást mellőzve hetekig, hónapokig virrasztónak, mert a házastársak meghalt boldogságát fektették koporsóba!

De még azt bírta legjobban idegekkel, ha égett náluk a villany. Sokkal nehezebben viselte, ha kialudt a fény. Olyankor rettenetes érzések kerítették hatalmába. Elképzelte, hogy Bandi már hazadülöngélt részegen, és a sötétben nekiesett Emőkének.

Mert milyen a berúgott ember? Nem ura sem a kijelentéseinek, sem az akaratának. Attól fél legjobban, hogy egyszer majd elveszíti a fejét, fejszét vagy kést ragad, és végez Emőkével, de talán még a gyerekeivel is. Ha a sötétséggel ráborult a csend is a házukra, szörnyű hascsikarás kínozta, és a szíve is a torkában ugrált.

Nem kívánta senkinek, esetleg csak a szép új házuk ellenségének azokat az éjszakákat. Várni, várni, és megint várni. És ahogy haladt előre a falióra mutatója, ahogy ütötte az éjfélt vagy a hajnali kettőt, úgy reszektett egyre jobban. Mintha ő és nem Emőke várta volna haza az urát. Néha ki akart rohanni az udvarra, hogy segítségért kiáltozzon: — Emberek, ébredjetek, szaladjatok az udvarunkra, mert már jön, hallom a lépéseit. Védjétek meg tőle Emőkét!

Azt tartotta megkönnyebbülésnek, ha szegény, szerencsétlen fiatalasszony elmenekült az ura kést ragadó keze elől. Ha kiszaladt az udvarukba, a kertjükbe, vagy bezárkózott az istállójukba halálra rémülten. Mert akkor biztosan tudta, hogy él. Máig érthetetlen számára, miért nem rontott be hozzájuk.

Minden figyelem az Emőke kivilágított konyhájára irányult, és senkinek nem jutott eszébe, hogy ha az udvarukban egy helyen égett is a villany, két helyen nem aludtak. Hermin nénje is felvolt, és néha anynyira átérezte a szorult helyzetét, hogy még nála is jobban szenvedett.

Mondja, sorolja, hány éjszakát ült töprengve az ágya szélén? Hányszor kérdezte meg magától, hogy miért nem jött az utolsó vonattal, az éjfélivel? Hányszor találgatta a szívéhez kapva: lekéste a vonatot, és fekszik valahol, az út szélén vagy az árokban magatehetetlenül? Autó ütötte el vagy becsúszott a Sajóba? Vagy a pénzére spekuláló gonosztevők végeztek vele? A kocsmákat este tízkor zárják. Elaludt volna a vasútállomás piszkos várótermében? Vagy Kassára utazott az éjszakai mulatókba?

ölt az ágya szélén, vagy járt fel s alá a konyhájukban, leeresztett hajjal, kombinéban, és minden percben az ablaknál állt meg, kileselkedett az éjszakába, majd belehallgatózott a sejtelmes csöndbe, nem hall-e lépéseket. Ha meg jóformán az orra előtt ténfergett haza Bandi, szerette volna legalább a fülét közéjük tartani, felfogni, mi is a tulajdonképpeni oka a részegeskedésének, ami a lelkét bántja, amiért olyan gyakran néz a pohár fenekére.

Egyszer nagyon erősen elhatározta, hogy valamelyik reggel útját állja megint, amikor már elindult munkába, és gorombán rátámad, a tíz körmével esik neki, felelősségre vonja, milyen címen kínozza Emőkét, miért jobb neki a kocsmában, mint otthon a családja körében. Ha oka van a kimaradozásainak, mondja meg. Ha Emőke miatt teszi, mert már nem szereti, vagy ha Emőke rossz hozzá, azt se hallgassa el! De valahányszor csak elindult eléje, mindig megtorpant. A józanabb esze visszatartotta. — Ne menj sehová. Maradj nyugodtan. A végén még kárt teszel benne. Elviteted magad a rendőrökkel! Aztán öregségedre kell a fegyház neked?

Amit utólag is különösnek talál, hogy az álmatlan, virrasztó éjszakák idején a sugdolózás elmaradt a háta mögött, a közelében, a kocsmában, a boltban vagy a templomkertben. Mintha mindenkit, még azt a legutolsó gazembert is, aki a szép új házukból akarja kisemmizni Herminkéjét, az Emőke szenvedése és a Bandi részegeskedése érdekelte volna. Akkoriban nem hallgatózott, nem csapódott senkinek a nyomába: szép új házukról teljesen Emőke sorsára irányult a figyelme!

Sok-sok kérdés gyötörte, szenvedtette az álmatlan éjszakákon, amelyekre annak a másik félelmetes napnak a reggelén kapott választ, amikor már teljesen kivirradt, és Emőkééknél még mindig égett a villany.

Ilyet máskor nem tapasztalt.

Elaludtak és elfelejtették eloltani?

Olyan izgalom fogta el, hogy az urának sem hagyott békét. Pedig az ura megpróbált a lelkére beszélni, sőt még rá is káromkodott a dunna alól, hogy feküdjön vissza az ágyba, és pihenjen, de ő nem hallgatott rá. Hívta őt is az ablakhoz.

Kikászálódott hát mérgesen az ágyból, s a legrosszabb gúnyáját magára öltve, és a csibukjából émelyítő füstöt eregetve odajött az ablakhoz, de sem át, sem bét nem mondott, csak legyintett, és ment az istállóba. Hiába szólt utána, nézzen be hozzájuk, nem állt rá. Hogy ő nem avatkozik a dolgukba.

Az Emőke konyhájára tapadt a tekintete. Még mindig égett a villany, pedig má világos volt. Fejébe tolult a vér az ijedelemtől, és a felsajgó lelkiismeretfurdalástól. Addig történt volna meg a baj, amíg bóbiskolt a széken? Akkor tért volna haza Bandi, s akkor csinálta volna meg a jóvátehetetlen hibát?

Nem tudott tovább az ablaknál maradni. Magára kapkodta a ruhát, és nem a sajtárt ragadta a kezébe, hanem a legnagyobb kést. Azzal az elhatározással, hogy ha Emőkének baja történt, saját kezével vet véget Bandi életének.

Arra nem emlékszik, hogy szalad-e vagy csoszogott az udvaron. Arra azonban igen, hogy feldúltan taszította be Emőkééknél a konyhaajtót. Azt képzelte el a nyomasztó félelem hatására, hogy nevelt lánya fekszik a földön, vérző szájjal, a hátán, a mellén vagy a fején ejtett sebbel, kerekre tágult riadt szemekkel, Bandi meg véres ingujjban, fejszével a kezében térdepel fölötte.

Annál nagyobb volt a meglepetése és a megkönnyebbülése, amikor Emőkét sértetlenül pillantotta meg a konyhában. Bár úgy ült a karoslócán, mint akit megátkoztak, és fogott rajta az átok. Ridegen, összetörtén, közönyös arccal. Mint akit azon az éjszakán halálra ítéltek, és már nem érdekelte semmi. Nem eresztette le a szép szőke selymes haját, nem vetette le a ruháját, és mintha láthatatlan magas falakkal bástyázta volna magát körül, az ő hirtelen betoppanását sem vette tudomásul.

Egyből megértett mindent, és hogy nevetségessé ne váljon, ügyesen a köténye alá rejtette a nagy disznóölő kést. Közelebb ment hozzá, mutatóujjával megérintette a vállát.

— Nálad még mindig ég a villany? — kérdezte olyan hangsúllyal, mintha nem tudta volna az okát.

— Ég — hangzott a szájából tompán.

— De hiszen már világos van — állt meg a konyha közepén.

— Bánom is én — vetette a szavakat ijesztő közönnyel.

— Bandi hol van?

Rántott a vállán.

— Még nem jött?

Megint rántott a vállán, és csak nézett egy pontra maga elé, mint a megátalkodott. Mind a két karját leeresztette a combjára.

— Jött vagy nem jött — emelte meg a hangját, aztán benyitott a szobába, körülpillantott, de csupán a gyerekeket látta, amint aludtak egymáshoz bújva. Az ő ágyuk érintetlen volt.

— Minek "kérdez ilyet? •— szólalt meg ingerülten. — Láthatja, hogy nem jött. És már nem is jön. Soha nem jön! — mondta elfásultan.

— Miért?

— Éppen tegnap éjszaka mondta, hogy ha egyszer reggelig nem jön meg, akkor többet már ne is várjam!

— Hol lesz akkor? A szüleinél?

— Hm — annyi volt a válasz.

— Legyen is ott! Szenvedjék meg ők is az éjszakákat! Legyenek büszkék a lump fiukra!

— Nem a szüleinél lesz. Egy másik asszonynál lesz. Egy rozsnyóinál — csapott át a közönye kiabálásba. — Érti már? És békében hagy a kérdéseivel? Gyűlölök mindenkit. Az embereket, a világot, magát is — ugrott fel harciason, de mindjárt visszaroskadt a helyére.

— Ö mondta? — csapta össze a tenyerét.

— Ö!

— Azt is mondta, hogy szereti?

— Azt is.

— Az csak részeg beszéd. Visszajön ne félj! — ennyi biztatásra futotta az erejéből, majd a vödörben megmerítette a bögrét, vizet kortyolt. Úgy érezte, hogy a fuldokiásig szorítja valami a torkát.

— Nem jön vissza. És ne is jöjjön vissza. És senki ne tegye be hozzánk a lábát. Maga se! — mondta, és olyan megvetéssel nézett rá, mintha ő lenne az oka mindennek, az egész zátonyra futott életének.

— Rám mért haragszol? Akartam én neked valaha is rosszat? — merevedett meg a konyha közepén, és mintha villám vágott volna bele. Érezte a fájdalmat, amint lángba borult a teste.

— Tudhatná! — vetett rá egy gyűlölt pillantást.

— Ha tudnám, nem kérdezném.

— Hagyhatott volna megfagyni a hóban. Minek emeltek a szekérre? Ha a háború már anyámat is elvette tőlem, mért kellett engem életben meghagyni? Hagyhattak volna megfagyni a hóban. Úgy legalább anyámmal temettek volna el — fordult érzékenyre a hangja, és az álmatlan éjszaka rettenetes izgalmai után megrázkódtatta a sírás. Ráborult az asztalra, és úgy zokogott, mint aki éppen akkor ült le az édesannyja, édesapja koporsójához.

— Nyugodj meg lányom — mondta vigasztalásképpen, és közelebb lépett hozzá, hogy a haját megsimogassa, de gorombán eltaszította magától.

— Menjen innen! Engem soha senki nem szeretett. A férjem se, maga se, senki. Csak a gyerekeim! — állapította meg szánalmat keltve, és még jobban megeredt a könnye.

— Gondold meg, mit beszélsz! — intette le, és csitította is a háborgását.

— Jól meggondoltam. Volt rá időm reggelig. Egyedül maradtam, mint az ujjam — motyogta összetört arccal és lélekkel.

— És a gyerekeid? Azok senkik, semmik, kutyák? — pattogtak keményebben a szavai, leromlott lelkiállapotából nagy veszélyre következtetve.

— Azok is magukra maradtak. Azokat is elhagyta, mint az anyjukat. Nekik se lesz többet támaszuk! — borult újra az asztalra, és egész teste remegett.

— A szádra ütök mindjárt, ha nem hallgatsz el. Szabad így beszélnie egy édesanyának? — jött indulatba.

— Szabad így egy édesanyát két gyermekével faképnél hagyni? Mit vétettünk neki? Mit vétettem én neki? Mindig a kedve szerint főztem. Mostam, vasaltam, varrtam rá. És szerettem. És mivel viszonozta a szeretetemet, ragaszkodásomat? Éjszaka járt haza részegen. Meg szeretőt tartott mellettem — sorolta, és leolvasta a meggyötört arcáról, hogy forrt benne a tehetetlen méreg.

(Folytatjuk)

10