A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1-2. szám

Simkó Tibor bőyülj. bővülj, kisvilág i

M Dongaégbolt gongja gongol,

verse

■ • gomba lajbilankát gombol, 1 • birkabarkán lomb kolompol.

HORHOS

BABILON

A nap csíkká vékonyul, árnyékbajsza fölkonyul, lassacskán bealkonyul.

Uhúuhúuhú,

Babilonban,

fukar a fuvaros, üres a szekere.

lila lombban,

Erdőn-Árdón tegnap-holnap

uhúlilalomb-teli

rönkharangok harangolnak,

uhúpavilonban,

rongybarangok barangolnak.

uhú,

Zsib Ilon,

figyeli-füleli, kereke forog-e.

Zseb Ilon,

Gyöngyös gyémántablakon túl

Pacsittzabot őröl.

pödrött farkú konda kondul,

pacsitt-Zebulon.

bikkfa makkot mond vakondul.

pacsitt,

kofa jön, ihol a faluja: Röcsöge,

Zabot őröl,

Ung fölött és Ung alatt

pacsittbabot árul,

pacsitt-Lidi küldi be

ungos unkák unganak.

pacsitt,

Bagotárul,

zötyög a batyuja, csöpög a köcsöge.

lidilom,

Csöpp

Fütyürrladilom,

csali

fütyürrcsacsi hozza be

felhő

fütyürr,

ladikon.

ide-oda

döcörög a kocsi, kocog a malacom,

ling-leng

fyütyürr-Babilonban,

mandulaszellő

fütyürra

tavaszodik itt lent,

fütygrr,

lila lombban,

zutyirutyi ürübürün izzadt nyakkal

a csibekacori piacon eladom.

a

öt hadsereg

Kakukk-fülemüleszavu

török gyerek

kakukkvigalomban,

ide-oda nyargal.

kakukk,

lü-Inga, zümzüm,

rezeg a bakon a rezeda levele,

lainga-Nap.

kakukklom,

inga-ágon

kakukkfuvalom,

ingükrágó

kakukk,

tovaillan

digó

mozog a rozoga kisefa — ki vele!

az

rigók

unalom.

ringanak

(A szerző Tikirikitakarak cimű gyermekvers-kötetéből)

A Nuevo Panama sportcsarnokhoz, ** legyen szíves.

A férfi beindította a motort, a nő pedig kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. Kedvtelve nézegette a járókelőket, a légmozgás jólesően borzolgatta a haját. Először járt Panamában. A helybeli kereskedelmi kamara meghívta a férjét, hogy egy gazdasági kérdésekről szóló előadássorozatot tartson. Csak az előző este érkeztek, így az asszonynak még nem volt alkalma megismerkedni a panamaiakkal. Most egy nagyszabású, országos népművészeti fesztivál megnyitójára igyekezett, melyről a szállodai újságokból értesült. Miguel előadásai rettenetesen untatták. Valójában semmit sem értett az üzleti ügyekhez, nem is éredekelte az egész. Milyen jó lesz megnézni a híres panamai népi táncokat, a farsangi köpönyegestáncot meg a tamboritót, amelyről a santiagói egyetemen annyit áradoztak panami barátnői!

— Messze vagyunk még, uram? — kérdezte a sofőrtől, amikor rádöbbent, hogy már több mint fél órája autóznak.

— Elég messze, kisasszony. Még körülbelül negyedóra az út.

— Köszönöm. Különben asszony vagyok.

— Olyan fiatal, nem gondoltam volna, hogy már férjnél van. Nem idevalósi, ugye?

— Nem. Chilei vagyok. Nemrég érkeztem.

— Egyedül?

Látta, hogy a sofőr szeme végigméri a visszapillantó tükörből. Miért mondta, hogy érkeztem, ahelyett, hogy érkeztünk? Óvatosnak kell lennie ezzel az emberrel.

— A férjemmel. Ha nem esik nehezére, uram, inkább az utat figyelje, és ne legyen ilyen tolakodó.

A sofőr nem szólt többet. De az asszony, ahányszor felnézett, szembe találta magák a visszapillantó tükörből figyelő apró szempárral. Mintha állandóan csak őt nézné. A férfi veszélyesen keveset törődött a vezetéssel. Egyszer még hátra is fordult, és szemtelenül végigfuttatta rajta a tekintetét.

Már elmaradtak az útmenti házak,

ENRIQUE JARAMILLO LEVI:

BIZALMATLANSÁG

és egyre kevesebb kocsi jött velük szembe. Jeges félelem kerítette hatalmába az asszonyt, ijedten fészkelődött az ülésen. Közelebb húzódott az ajtóhoz. A kilincset kereste a sötétben. Nem volt kilincs. Legalábbis nem találta. Lassan elfogytak a villanypóznák is. Csak a fekete, üres, végtelen szántóföld maradt. Szeretett volna tiltakozni, kérni a férfit, álljon meg, tegye ki. A kocsi hirtelen megállt.

— Szálljon ki!

A parancs keményen, határozottan csattant. A kreol bőrű, alacsony, kopaszodó férfi mutatta az utat. El kellene futni, amig lehet. Már-már elszánta magát, amikor egy tisztásra értek, messze az országúttól. Érezte, hogy egy kéz a vállánál fogva megfordítja. Felsikoltott, amikor meglátta a nevetségesen szőrös, szemérmetlenül meztelen testet. Behunyta a szemét. Majd rémülten újra kinyitotta. Egy csattanást hallott. A kórházban találta magát.

— Most már minden rendben van. Nyugodjon meg. Vegye be ezt, felfrissül tőle.

Sürgetően nézhetett az orvosra, mert az azonnal beszélni kezdett:

— önvédelemből ölte meg. Idővel majd elmúlik az emlékezetkihagyás. Talán a tárgyaláson már minden eszébe jut. Akkor majd újra hipnotizálom, és Így visszamehetünk egészen addig a pillanatig, amikor leütötte a kővel. Ne féljen asszonyom. Beszélek az ügyvéddel, akit az önök nagykövetsége jelöl majd ki. Biztorsra veszem, hogy megnyerjük az ügyet.

Az asszony kétségbeesett pillantást vetett az ajtó felé. Az orvos úgy látszik megértette az aggodalmát, mert a vállára tette a kezét, és kis idő múlva — keze még mindig az asszony vállán —, mosolyogva ezt mondta:

— A férje mindent elhisz majd magának. Ezúttal nem is lehetnek kétségei. Bízzék bennem. Mit is mondtál, hogy hívnak?

(Tomcsónyi Zsuzsa fordítása)

Enrique Jaramillo Levi: panamai író, 1944-ben született. Mexikóváros egyetemén tanít irodalmat.

(Filep István rajza)

11