A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-28 / 5. szám
CHRISZTO BOTEV PETŐFI SÁNDOR ES VARGA ERZSÉBET: KUBAI ROKONA Mikor 1953. július 26-án a Moncada laktanya elleni sikertelen támadás után — a nyomozók megkérdezték Fidel Castrót, ki volt a Batista-kormány elleni felkelés eszmei vezére, az akkor huszonhat éves forradalmár, így válaszolt: Jósé Marti. Ki volt ez a Jósé Marti? Szükségesnek tartom, hogy részletesebben beszéljünk róla, hiszen a magyar olvasók körében meglehetősen ismeretlen a jelentős kubai költő-forradalmár élete és életműve. Kubában a forradalom győzelme (1959) után huszonöt kötetben adták ki összegyűjtött műveit, de magyarul mindmáig csupán egyetlen kötetnyi írása jelent meg Jósé Marti válogatott írásai címmel, 1974-ben. Ki volt tehát Jósé Marti? Rubén Darío, a legnagyobb latin-amerikai művészek egyike azt írta róla, hogy „Tanító'' volt — Így, nagy kezdőbetűvel, a szó legtágabb értelmében. Gabriela Mistral Nobel-díjas chilei költő Latin- Amerika legnagyobb emberei közé sorolja. A mi véleményünk szerint a magyar Petőfi Sándor és a bolgár Chriszto Botev rokona ő, aki nemcsak tollával — verseivel és harcos publicisztikájával - küzdött hazája szabadságáért a spanyol kolonializmus és az amerikai imperializmus ellen, hanem — gyönge testalkata ellenére — fegyvert fogott, s — akárcsak Petőfi vagy Botev — fegyverrel a kezében esett el a szabadságért, Kuba függetlenségéért. xxx A múlt század negyvenes éveiben a spanyol kolonializmus ellen főleg az anexionizmus hívei emelték fel szavukat, akik azt akarták elérni, hogy Kubát vegyék be az észak-amerikai Unióba. Spanyolország erős katonai egységeket küldött ellenük Kubába. A szigetországba érkező spanyol katonák között ott volt Mariano Marti y Navarro is, aki az otthoni nyomorúság elől menekült a hadsereg kötelékébe. Havannában aztán megismerkedett a Kanári szigetekről származó Leonora Perez y Cabrerával, s 1852 februárjában feleségül is vette. Nem egészen egy év múlva, 1853. január 28-án — pontosan 125 évvel ezelőtt — fiuk született, aki a Jósé Julián nevet kapta, s akiről akkor még senki sem merte sejteni, hogy a spanyol katonák elleni harcban áldozza életét. Hiszen spanyol katona fia volt... Jósé Marti 1865-ben lett az akkoriban híres költő, Rafael Mendive tanítványa: Mindive romatikus költészete azóta már szinte teljesen feledésbe merült, nevét (Kubában is) csupán tanítványával kapcsolatban emlegetik. Marti nemcsak azt tudta meg tőle, ki az a Victor Hugo, hanem a Latin-Amerika szabadságáért vívott harc szimbólumaként emlegetett Simon Bolivar nevét is tőle hallotta először. Mendive ugyanis nemcsak történelmet, irodalmat, esztétikát és filozófiát tanított, hanem a kubai társadalmi és politikai eseményeket is ismertette tanítványaival. 1868-ban a kubai forradalmárok már a függetlenségi harc tervein dolgoztak. Carlos Manuel de Céspedes október 10-én kiadta a híres Yarai felhívást, amelyben kikiáltotta a szigetország függetlenségét, ötventagú seregéhez a szabad Kuba híveinek százai, később ezrei csatlakoztak, s a forradalmárok a sziget keleti részén néhány nagyobb várost is elfoglaltak (ez a felkelés később a tízéves háború vagy az első függetlenségi háború néven lett világszerte ismertté). 1869 első napjaiban megszüntették a cenzúrát, s január 23-án már a 16 éves Jósé Marti is közölte Abdala című versét Mendive lapjában, a La Patria Libre (Szabad Haza) címűben. A költemény hőse egy fiatal harcos, aki életét áldozza hazája szabadságáért. A spanyol katona fiából tehát már 16 éves korában kubai költő lett. A spanyolokat ingerelte a keleti részek felkelőinek hosszú ellenállása, s fokozták a reakció terrorját. Mendive havannai iskoláját is bezárták. Jósé Marti kubai tanulmányai ezzel befejeződtek. 1869 októberében a fiatal költőt — egy levél miatt — elfogták és hatévi várfogságra ítélték, de apja közbenjárására enyhítettek büntetésén, s 1871 január elején Spanyolországba deportálták. Marti nem sokkal Madridba érkezése után kiadta a Politikai fogság Kubában című dokumentumfüzetét, a spanyol koloniális rendszer súlyos vádiratát. Május 31-én beiratkozott a madridi egyetemre (jogot és politikai gazda-José Marti ságtant tanult), majd 1873-ban Zaragozába ment, abban a reményben, hogy ott majd talán javul megromlott egészségi állapota. Szülei közben - a havannai nyomor elől - Mexikóba költöztek. Ez az ország egész Latin-Amerika szemében az intervenció és az idegen fennhatóság elleni harc szimbóluma volt: a 60-as években három európai nagyhatalom — Nagy Britannia, Franciaország és Spanyolország — intervenciós kísérleteit verte vissza. Mexikó — élén az indián származású Benito Juárez köztársasági elnökkel - a kubai felkelőket is támogatta. Marti 1874-ben befejezte egyetemi tanulmányait és Mexikóba utazott: újságíró lett, a La Revista Universal című lapban Orestes álnéven közölte írásait. Nem csoda hát, ha az újság lapjain egyre gyakrabban jelentek meg kubai problémákkal foglalkozó cikkek. 1876. november 16-án azonban Mexikó sorsa is megpecsételődött, méghozzá kerek harminc esztendőre: ezen a napon ugyanis Porfirio Diaz, a jobboldali lázadó vette át a hatalmat. Marti Kubába látogatott, de - mert látta, hogy a kubai forradalmi erők kimerültek — két hónap múlva Guatemalába utazott, ahol a francia, angol, német és olasz irodalom tanára lett. Ezen kívül filozófiatörténetet is tanított. Mikor guatemalai ellenségei elérték, hogy az egyetemet megtisztítsák a „kubai vezetéstől", tehát megfosztották Martit állásától, a költő visszatért Kubába. 1878 februárjában ugyanis véget ért a tízéves háború, s a békeszerződés értelmében az 1868-1878 között történt eseményeket, illetve „vétkeket" egyszerűen elhallgatták. Marti tehát nyugodtan hazatérhetett. A spanyolok, persze, minden lépését figyelték; arról is tudtak, hogy titkos szervezetet akart alapítani a szabad Kuba érdekében. Mikor tehát 1879 augusztusában újabb felkelés tört ki a sziget keleti részén, nem sokat haboztak, hanem azonnal bebörtönözték Martit. SzeDtember 25-én másodszor is deportálták, megintcsak Spanyolországba. Marti azonban már decemberben New York-ba utazott és dolgozni kezdett a kubai emigránsok szervezeteiben. Mivel a hazája szabadságáért vívott harcban a többi latin-amerikai ország tapasztalatait is fel akarta használni, elhatározta, hogy Venezuelába megy Simon Bolivar sorsát tanulmányozni. Caracasban saját újságot jelentetett meg, egyik cikke miatt azonban száműzték az országból, s visszatért New Yorkba. 1882-ben kiadta első — Ismaelillo (A kis Ismael) című - verskötetét, amely az 1891-ben kiadott Versos sencillos (Egyszerű versek) című kötettel együtt rendkívüli hatást gyakorolt az egész latin-amerikai irodalomra. A két verseskönyv tanúsága szerint Jósé Marti annak a modernismo néven ismert irodalmi és művészeti irányzatnak az úttörője, amely - a századvég európai művészetének eredményeit felhasználva - először emelte világirodalmi rangra a latin-amerikai irodalmat. Verseiben személyes érzéseit mindig össze tudta egyeztetni korának társadalmi problémáival. Esztétikai nézetei jórészt ma is aktuálisak. A személyes érzelmek és a társadalmi problémák egysége ugyanis nem véletlenül jelenik meg költészetében. J. A. Pérez Bonalde Vers a Niagaráról című költeményéhez írt előszavában (New York, 1882) megfogalmazott tézisei arról tanúskodnak, hogy tisztában volt az irodalom társadalmi küldetésével: „S mert ez a költemény reprezentatív műalkotás, róla beszélni annyit jelent, mint arról a korról beszélni, amelyet ábrázol" - írja. Azt hiszem, ehhez a gondolathoz nem kell kommentár. S ha már Marti esztétikai nézeteiről szót ejtettünk, meg kell jegyeznünk, hogy művészkritikai írásai közt egy figyelemre méltó magyar vonatkozású tanulmányt is találhatunk: a Buenos Aires-i La Náción számára írta Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című festményéről. A nyolcvanas évek közepén Marti arra a meggyőződésre jutott, hogy Kuba függetlenségét csak egy — a pillanatnyi ötletektől és az egyéni ambícióktól független - erős és céltudatos szervezet harcolhatja ki. 1892. január 5-én a Key West-i gyűlés résztvevői elfogadták a Kubai Forradalmi Párt Marti által kidolgozott alapelveit; a párt megkezdte működését, Marti pedig hozzálátott a forradalom megszervezéséhez. 1894-ben két spanyol ügynök érkezett Kubából Floridába; „speciális feladatuk" az volt, hogy mérgezzék meg Jósé Martit. A kiszemelt áldozat azonban óvatos volt, a gyilkossági kísérlet nem sikerült. A két ügynök végül — Marti rábeszélésére (mert nemcsak költő és forradalmár, hanem kitűnő szónok is volt) - csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz, s mindkettő azok között a szabadságharcosok között volt, akik 1895-ben elsőként szálltak partra Kubában. 1895. március 25-én Marti kiadta a híres Montecristi kiáltványt, amelyben tudtára adta a világnak, hogy „a függetlenségi harc, amely Yarában kezdődött... Kubában új háborús korszakba lépett". Ezt a dokumentumot egyébként joggal sorolják Jósé Marti legjelentősebb művei közé: ebben foglalja össze politikai nézeteit s a hazája jövőjébe vetett töretlen hitét. A kiáltvány az igazságos köztársaságot, vagyis a dolgozók köztársaságát invokálja, ám ennek ellenére tévedés lenne azt állítani, hogy Marti már a 19. század végén olyan szocialista államot akart létrehozni, amely megfelelt volna Marx és Engels elképzeléseinek. Marti nem ismerhette a marxizmus klasszikusainak műveit: az Egyesült Államokban legfeljebb elferdített gondolataik még „ferdébb" magyarázataival találkozhatott. Marti ideálja valószínűleg a kisbirtokosok köztársasága volt, hiszen szerinte az a nemzet gazdag, „amelyben sok a kisbirtokos" és csak „a nagy vagyon igazságtalan". A kiáltvány - az egységes Latin-Amerika megteremtésére való felhívással - jelentőségében túllépett Kuba határain és az egész kontinens kincsévé lett. 1895. május 5-én a forradalom vezérei a kubai La Mejorana településen találkoztak, s kinevezték Martit a forradalom fővezérévé. A „fegyveres köztársaság" elnökévé Bartolomé Masát javasolták, aki a spanyol kolonializmussal szembeni ellenállást szimbolizálta Kuba szigetén. Marti és Gomez tábornok a La Bija nevű településen találkoztak Masával. Masó nyomában azonban a spanyol katonák is megjélentek a környéken. A tapasztalt Gomez tudatosította a túlerővel szembeni ellenállás hiábavalóságát, s utasítást adott a visszavonulásra. Marti azonban nem fogadta meg a tábornok tanácsát: ő fegyverrel a kezében akart harcolni a gyűlölt kolonializmus ellen - s mindjárt az összecsapás kezdetén megölték. A kubai forradalom azonban nem ért véget a vezér halálával, hanem folytatódott egészen 1898-ig, amikoris a spanyol kolonializmus vereséget szenvedett. De az amerikai intervenció (1898) meghiúsította Marti reményeit, hogy Kuba a dél felé irányuló amerikai expanzió sorompója lesz, s hogy Latin- Amerika megőrzi függetlenségét északi szomszédaival szemben. De ha Marti elképzeléseit nem is sikerült valóra váltani, ez nem jelenti azt, hogy feledésbe merültek. Jósé Marti a kubai nép szemében „Tanító", a forradalom „Apostola" maradt. Olyannyira népszerű volt, hogy még a legreakciósabb rendszer sem mert nyíltan fellépni ellene. Legfeljebb megpróbálhatta félremagyarázni nézeteit vagy pedig hallgathatott róla. A szabad Kuba népe manapság is történelme legnagyobb alakjaként tiszteli. Joggal. 14
