A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-28 / 5. szám
KÖVESDI KÁROLY versei: azon a reggelen előbb a köveket szeresd a szögletes mindennapit a halványkék erezetűt a kerek, vízcsiszolta és a vizet visszagörgetőt a hajnalt figyeld, meg az esti harmatot, mikor a puhaságba a nap beleszunnyad és nézd az acélkék fényű tiszta vizet, ahogy tajtékoson és vissza-visszalépve simítja meg a partot s a réten a csönd neked is nyit virágot az ég alatt a nádast lásd, a pontyok lomha vonulását és a füsti fecske villanásait egy reggel arra eszmélsz, hogy kezded érteni, s lásd, azon a napon megtanulsz nevetni Vonatból mikor a sürgönypóznák feketén elpattognak mögötted s zöld lánggal fellobbannak a folyó, a fák, az erdő a sínek mentén, a vetés ölén gyöngyházfényű pocsolyák legelnek, s szárnyszegetten mégis vágy nélkül, nyugalommal nézik a vadkacsák röptét és kicsivel később a folyó hangtalan merev tükrén vörösen, magát siratva lángra kap az alkony, hallgasd két kattanás között, hogyan gyöngyözik a békák torkában a végtelenség Karácsonykor értesült a világ Chaplin haláláról. Akik a filmművészet minden nagyjainál jobban tisztelték és szerették Spencer Charles Chaplin művészetét — azoknak talán megütötte a fülét, hogy a sebtében fogalmazott gyászjelentések szerint: Chaplin személyében az egyetemes filmművészet „egyik" legnagyobb alakja távozott. A világon sok-sok millió ember tudja és hiszi azt, hogy Chaplin nem csupán az egyik volt. Nem egy a sokak vagy kevesek közül. Ezt még azok az igazi filmművészek és hiú világsztárok sem vitatják, akik tényleges élvonalát alkotják az egyetemes filmművészet legnagyobbjainak. Mert gondoljunk csak végig a legfontosabbakat. Chaplin több mint fél évszázadon keresztül szinte megszakítás nélkül alkotott és századunk folyamán százmilliók látták és nézték meg újra meg újra a filmjeit. Ez a tény töretlen népszerűségét, megunhatatlanságát, állandó aktualitását teszi kétségtelenné. Ilyen látogatottsággal a Lumiére testvérektől napjainkig egyetlen szí-CHAPLIN NEM HALT MEG nész, rendező, forgatókönyvíró sem dicsekedhet. Chaplin mindhárom volt egy személyben, sőt még filmjeinek producere is. Úttörő volt és forradalmár. Igazi harcos humanista. Az erőszak, a háború cselekvő ellensége, aki 1940-ben az akkori idők legmerészebb Hitler-ellenes tiltakozását, A diktátor című filmjét megalkotja. E nagy antifasiszta művét már olyan nagy alkotásai előzik meg, mint: „A csavargó"; „A kölyök"; „Modern idők"; „Az aranyláz". A második világháború után, 1952-ben készíti el a „Rivaldafényt", 56-ban az „Egy király New Yorkban" című filmjét, és 1966-ban készül el Chaplin legutolsó alkotása, „A honkongi grófnő". Ezen kívül a listára felsorakozik még vagy félszáz kisebb-nagyöbb filmje, ám jelentőségben valamennyi nagy műnek számít. Chaplin, a szegénysorsú londoni színészcsalád gyermeke még hét esztendős sem volt, amikor először közönség elé lépett. Nem sokkal később már Amerikában vendégszerepeit s az 1910-es évek végén már kezdett fogalommá válni a neve. A legnagyobb nevettető volt s nála a nevettetés elsődleges célja, mindig a vigasztalás. Ha azt is számbavesszük, hogy az emberiségnek sosem volt olyan szüksége a vigasztaló, búfelejtő nevetésre mint Chaplin alkotó évtizedeiben, — érdemeit oszthatatlannak kell kimondani. Ráadásul: a civilizált emberiséget sosem volt olyan nehéz megnevettetni, mint az ő idejében. Európában legalábbis nem. Ö volt az a művész, aki úgy kacagtatott, hogy a legapróbb helyzetkomikumokkal, a legkisebb arckifejezésekkel is elgondolkoztatta a nézőt s így tulajdonképpen mindig is a társadalmi igazságtalanságokról, a kisember kiszolgáltatottságáról beszélt. Fogalommá vált figurája, a csetlő-botló, a mindig jót akaró, a mindig rövidebbet húzó kisember, akit ütnek, rúgnak, akin még a vonat is keresztül megy, de akit legyőzni tulajdonképpen sosem lehet, mert ő már régen győzött, a néző szívében régen kitűzte zászlaját. Elnyűtt keménykalap, szűköcske, kopott zsakett, harmonikanadrág, ladikcipő és az örök, az elmaradhatatlan sétapálca — s ebben az öltözékben ott az elnyűhetetlen hős a maga megdönthetetlen igazságaival. Bohóckodik és meghódítja a világot. Valahol olvastam egyszer, hogy egy őserdő mélyén felfedezett primitív törzs tagjainak levetítették Chaplin valamelyik burleszkjét. Kísérletnek szánták s az eredmény szinte sokkoló volt, váratlan és valószínűtlen: a törzs tagjai, akiknek sejtelmük sem volt még a civilizációról — nevettek Chaplin bohóckodásán. Ugyan hol az a filmművész, aki ilyen totális sikert mondhat a magáénak? Chaplin évtizedeken keresztül élt és alkotott az Egyesült Államokban, ahol már a század elején saját filmvállalatot alapított. A végén már egyre rosszabbul érezte magát az Újvilágban. Bántották, piszkálták, baloldalisággal vádolták, amit ő természetesen vállalt is. Kegyetlenül bírálta az amerikai társadalmat, nyílt szovjetbarátságot demonstrált, egyértelmű antifasiszta volt. Az amerikai jobboldal pedig ott támadta, ahol csak tudta. 1952-ben hajóra ült, és tiltakozásként végleg elhagyta az Egyesült Államokat. A svájci Corsier sur Veveyben telepedett le. 1954-ben már innét utazott el átvenni a Nemzetközi Békedíjat s ugyanitt halt meg 1977 karácsonyán. Nyolcvannyolc éves volt. Gyorsan, csendesen, a legszűkebb családi körben temették el — utolsó kívánsága szerint. De a temetésén lélekben így is sok-sok millió ember vett részt. Világsikert aratott önéletrajzi könyve 1965- ben jelent meg magyarul. Azóta nem adták ki újra, de nyilvánvaló, hogy most a halála után rövidesen ismét megjelenik. Chaplin meghalt s szinte biztos a jóslat, miszerint filmjeire most új reneszánsz vár. És új hódolók várnak Charlire — még nagyon-nagyon sokan és sokáig. Chaplin nem egy volt a sokak vagy kevesek közül. Chaplin megismételhetetlen. K. F. 11
