A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-28 / 5. szám
Elismeri: Emőke gyermekei nem tehettek semmiről. Emőke nem akarta az özvegységet és a gyermekei árvaságát. És ami megtörtént, azon változtatni nem lehetett. A tény könyörtelen volt. Bandi ott feküdt a temetőben, Emőke meg bezárkózott a házába, mint egy nagy koporsóba, pedig hogy ne fonnyadjon el egészen, hogy visszanyerje természetes életkedvét, emberek közé kellett volna mennie. Ha munkába járt volna, nem foglalkoztatta volna örökké a gyásza, a félresikerült házassága és a bizonytalanná vált jövő férj, támasz nélkül! Képtelen volt elvállalni a gyerekeit. Nem érezte már magát egészségesnek. Nem akart olyan terhet venni a vállára, amely alatt mindjárt összeroskadt volna. Nyugodtságot és gondtalanságot akart öregségére, már amennyire a házukra leselkedő veszedelem miatt nyugodt lehetett. Ezt a nagy gondját nem tetézhette még az Emőke gyermekeinek a nevelésével. Neki nem az ő lányára, fiára, hanem a szép új házára kellett vigyáznia! Mindig bolond volt. Ö neheztelt magára. Ö csinált lelkiismereti kérdést Emőke halálából, nem az anyósa. Nem az a bolond Gizus, aki nem is olyan bolond, csak megjátssza. A dolgok rendje szerint ő Emőke férjhezmenése után háttérbe szorult. Bandi szülei, vagyis Gizusék kerültek előtérbe. Férje után az apósa, anyósa. Az esküvő napjáig ő felelt Emőke minden lépéséért, de utána após, anyós lettek a közelebbiek. Elvégre ők a gyerekek nagyszülei! Miért nem vállalta el az a sötét lelkű Gizus az unokáit? Nem halt volna bele, ha törődött volna az unokáival, ha nem a pofáját jártatta volna örökké. Ha vigyázott volna rájuk. Eleresztette volna őket iskolába. Főzött volna nekik. Mosott volna rájuk. Szépen öltöztette volna őket. Május második felében, nem sokkal a halála előtt Emőke úgy próbált magán segíteni, hogy felhagyott a horgolással és a kötéssel. Kiment a napra. Elhagyta az udvart. Kapálni járt a szövetkezeti földekre. Sorokat vállalt fel a gépi munka után. Beállt az asszonyok közé. Bőd Lajos, az elnök, a szenvedélyes vadász, a gyermekek szeretett Lajos bácsija és az egész vezetőség jó szívvel voltak iránta, küldték volna mindenüvé, ahol jobban lehetett keresni. És ekkor úgy látszott, hogy túl tudja tenni magát az ura elvesztésén. Kilóból a magára hagyottság halálos szorításából. Nem így történt. Az asszonyok örökös kérdezősködései, az esték és az éjszakák nagy magányát nem bírta elviselni. Senki nem látott bele, senki nem tudhatta, milyen álmok kerülgették, riasztották a pihenését. A halál előtti napon már nem ment ki a mezőre, de be sem zárkózott a konyhába, mint korábban. Nem főzött a gyermekeinek sem. Hozzá nyitott be. Öt kérte, meg, adjon enni nekik, mert ő munka után néz Rozsnyón meg Tornaiján. Nem bírja tovább itthon. — Jól van, csak menj és járj szerencsével! — mondta, és még el is kísérte egy darabon. Ment vele egészen az autóbuszmegállóig. És amikor már a buszban ült, akkor is nézett utána. Arra gondolt, hogy esős, meleg, párás az idő, minden növekedésnek indult, a földből kibújt krumpli, a kukorica szára és a haragoszöld vetés, virágok és kikelt vetemények kapaszkodtam a fény felé, csak ő fonnyadt, töpörödött össze. Menni akart ki a faluból, de lerázhatatlan kolonca lett a két gyermek. Délután már felvillanyozódva futkosott a faluban. Szaladt az anyósához este is. S amilyen kedvvel ment, olyan lógó orral tért vissza. Ennek okára másnap kapott magyarázatot. Reggel nagyon fáradtan és nagyon nyugtalanul állított be hozzá. Tekintetéből nem olvashatott ki jót. Nem ült le, csak nekitámasztotta hátát az ajtófélfának. úgy panaszolta: — Este voltam az anyósomnál! — Minek? — kérdezte csak úgy szokásból. Éppen az edényeket mosogatta el. — Jó állás ígérkezne számomra! — Hol? — Tornaiján. A városi nemzeti bizottságon. — Aztán hol dolgoznál ott? — A könyvelőségben. — Mért nem Rozsnyóra mentél? — Hova mehetnék oda? — Tudom is én. Mondjuk a telekkönyvi hivatalba — jutott eszébe az új házuk, de nem szólt róla. Mással okolta meg az ajánlatát. — Rozsnyó közelebb van! — Nem hívnak oda. Tornaijára hívnak. A könyvelőségbe akár már holnap mehetnék! — mondta csüggedten, és nem jött beljebb az ajtóból. — Eredj akkor! — Nem mehetek, amíg nincs kire hagynom a gyerekeimet. Azért voltam este az anyósomnál! — tért vissza a Gizusnál tett látogatására. — Elvállalta őket? — Nem — sápadt bele egészen a szűkre fogott feleletébe. — Aztán mért? Csak nem a sűrű dolgára hivatkozott, hiszen a pletykára mindig van ideje? — mond-, ta, és lenyelte a nyálában összefutott mérgét. — Hogy már öreg — magyarázta az anyósa ellenvetéseit, és gyűlöletet lövellt a szeme. — Csak azért? — eresztette bele kezét a mosogatóvízbe, és várakozóan nézett rá. — Meg hogy a gyerekek is jobban elvannak az anyjukkal. Meg hogy a nevelésük is más szellemben történik, mint az ő gyerekkorukban. Meg oz ő nézete olyan, hogy az anya ne járjon, munkába, hanem törődjön a kölykeivel — sorolta egyre indulatosabban az anvósa érveit, s ő olyan áhítatosan figyelte, hogy látta is a Gizus ellenszenves száját, amint hajtotta a magáért, és közben úgy plattyogott a műfogsora, mintha folyton le akarta volna nyelni. — Ilyeneket mondott az aoósod is? Vagv ő nem szólt semmit? — szorította valami a torkát, és a testét elöntötte a hőség. — Hallgatott. Amikor meg megszólalt az anyósomat pártolta. Még meg is toldotta a véleményét azzal, hogy az özvegyasszonynak a gyerekei mellett a helye, ha nem akar hírbe kerülni! — Te mit feleltél neki? — Semmit. Nem volt erőm a mukkanáshoz se. Egyszerre elment a kedvem mindentől. Rájuk vágtam az ajtót és otthagytam őket! — mondta utálattal. — Most mi lesz? — kérdezte úgy, hogy felegyenesedett, mert rosszullét környékezte. A félelem hevesen megdobogtatta a szívét. Előre megsejtette, hogy rá akarja bízni a gyerekeit. — Nem tudom — érintette meg fülét tompán a válasz. — Mégis? — Fogalmam sincs. Ilyen jó állás ritkán ígérkezik. A fizetés se lenne rossz. — De az utazás. Korán kéne kelni. Meg későn kerülnél elő. Aztán este meg éjszaka kellene főznöd, mosnod, varrnod. Bírnád a strapát? — védekezett így előre és hozzáfogott az edények eltörölgetéséhez. — Úgy érzem, bírnám! — jelentette ki határozottan. — Tavasszal, nyáron még jó lenne utazgatni. De ősszel, esőben, sárban, télen meg a nagy hóban? Sötéttől sötétig lennél távol! Meggondoltad jól? — Meg — jött gyorsan a válasz és a magyarázat is hozzá. — Itthon már úgyse bírnám tovább. Nem elég az éjszaka, még nappal is őt lássam? Nem az almafán csüng. Előttem térdepel! — Én megértem a nehéz helyzetedet — sóhajtott ki szánalmat a leikéből. — Azért jönne jól nekem az az állás! Elfelejteném azt a rettenetes napot. Hiába kötök, horgolok. Itthon örökké előttem térdepel! — Elhiszem, gyermekem. Amit mondtam, azért tettem, nehogy még rosszabb legyen! — Persze, hiába gondolom én akárhogyan — mosolyogta meg félelmetesen a kiúttalanságot. — Nem járhatod munkába. Nem hagyhatom magukra a gyermekeimet. Az anyósomban bíztam. Sajnos, csalódnom kellett. — A dög — ugrott ki a száján, és otthagyta az edényeket. Beszaladt a szobába, és a sifont nyitotta ki, mintha tiszta törlőrongyért ment volna be. A hátán is érezte, hogy Emőke tekintete rajta állt meg. Nem volt ereje a szemébe nézni. Amit előre sejtett, arról meg kellett bizonyosodnia! Tőle várta, amit az anyósától nem kapott meg. Ahogy annak idején fel tudták őt emelni a szekérre, fogadják el, vegyék magukhoz a gyermekeit is. Képtelen volt könnyelmű ígéretet teni. Jól van, meglátjuk, menj csak szépen dolgozni! Nem akarta megbántani sem, hogy neki már éppen elég volt a mások gyermekeiből. A szobában várta ki, amíg a fejét majd szétvevő ideghullám átfutott rajta. S amikor nyugodtságot erőltetve magára visszament a konyhába, kellő tapintattal választotta meg az elutasítás elviselhető formáját. — Ismerhetnéd az anyósodat, hogy milyen. Amit egyik nap így mond, azt a másik nap már másképp gondolja. Menj el hozzá megint. Beszélj a lelkére. Értesd meg vele, hogy nem kevesebbről mint az egészségedről van szó! Végső soron a gyerekeid nagyanyja I — Én többször nem megyek. Minden úgy lesz jó, ahogy van — mondta makacsul, aztán motyogott még valamit, de nem értette, mert egyszerre elhagyta az ereje. Odaugrott hozzá, tartotta, vizet kortyoltatott vele, hogy összeszedhesse magát. Úgy ment haza, mint akit fejbe kólintották. Ő meg úgy nézett utána, mint aki jóvátehetetlen hibát követett el. Miért is nem rázkódtatta meg jobban az Emőkére leselkedő nagy veszély? Miért is bénult meg ennyire a nyelve, hogy nem tudta, mert nem is akarta kimondani: — Míg jobb megoldás nem kínálkozik, vállalom a gyerekeidet! A lelkére nehezedő nyomás miatt volt képtelen megmukkanni. Amit a házuk féltése közben érzett. Mert már nem tartotta magát erős, fáradhatatlan embernek. Bátornak sem, aki mindent elbír, elvisel, amit az élet oszt ki rá! Egyet látott a kínos helyzetben, s ez teljesen bénítóan hatott rá. Hogy már nem neki kell törődnie Emőke gyermekeivel, hanem másoknak és mindenkinek, de különösen a legközelebbi hozzátartozóknak. Azoknak kellett volna észrevenniük, hogy ő is segítségre, pártfogásra, védelemre szorul, hiszen legféltettebb kincse, a háza került rettenetes veszélybe. De az ő bajával akkor sem törődött, ma sem törődik senki. A gyötrődése, szenvedése sem érdekel senkit. Az életben mindenki mindent csak tőle várt el: Hermintőlll! (Folytatjuk) 10
