A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1-2. szám

A lengyelországi Opoléban megrende­zett könnyűzenei fesztiválon a fotó­­riporterek megválasztották a legjobban fényképezhető dalénekesnőt. A szava­zatok kivétel nélkül Zdislava Sošnicka mellett szóltak. Nagy feltűnést keltett Sofia Loren meg­jelenése a párizsi Dior cég divatbemu­tatóján. Az egyébként ízléssel és mér­téktartóan öltözködő sztárra alig ismer­tek rá: lefogyasztotta magát, s kis­lányos ruhában, ún „kinky" hajviselet­tel jelent meg. A Gente című olasz lapban a következő címmel közölték ezt a felvételt: „Micsoda hajviselet, Sofia..." A moszkvai Taganka Színház Francia­­országban vendégszerepei. Jurij Ljubi­­mov, a színház művészeti vezetője „ön­állóan" is szerepel majd Párizsban: Csajkovszkij Pikk dáma című operáját rendezi a párizsi Opera színpadán. □ Harry és Ethel Grotherbord arany­lakodalmukat ünnepelték az amerikai Pembrokban. A riporterek kíváncsi kér­désére, vajon hosszú házasságuk alatt gondoltak-e valaha is válásra, a jubi­láló feleség így válaszolt: „Válásra soha! De gyilkosságra igen." □ Az utóbbi időben számos „definíció" jelent meg a világsajtóban. Ezúttal ket­tőt közlünk belőlük: „Optimista az az ember, aki vásárol egy tucat kagylót, s szentül hiszi, hogy a bennük talált gyöngyszemmel fizethet értük. Pesszi­mista viszont az az ember, aki nem meri megfejni a tehenet, mert azt gon­dolja, hogy a tej már a tehénben meg­­savanyodott." Képünk a Taganka Színházbeli dolgozó­­szobájában ábrázolja Ljubimovot, a ne­vezetes fal előtt, amelyen barátok és pályatársak üdvözlő szavai és autogram­jai sorakoznak. Az 1977. évi brit szépségkirálynő Moya Ann Church 25 éves hajadon lett. AHOL FÖLFELÉ FOLYIK A PATAK A minap vaskos borítékot hozott a postás. A borítékon rajta volt a feladó neve és pontos címe. Gyerekkori paj­tásom írt. Elolvastam a levelet, érdekes­nek találtam. Alig stilizálva, kissé ugyan „átfésülve" közreadom, termé­szetesen a neve nélkül, mert ahogy írta: „névtelen levélnek" szánta. „Kedves, pajtás! Levelem érkeztével sok jó egészséget kívánok neked és a tisztelt családodnak, ami hál' istennek nékem is megvan. Ne haragudj a bi­zalmaskodásért, de hát te az én emlé­kezetemben úgy élsz most is, mint ahogy annak idején ismertelek, amikor még együtt játszottunk a patakon a libák mellett, fészket szedtünk az erdő­ben ... de minek soroljam, te is emlé­kezhetsz a gyerekkorunkra, ha akarsz, és miért ne akarnál, hiszen a szülő­földjét soha senki nem szégyellte még, mindenkinek kedves, ha másért nem, hát azért, mert ott tanult meg járni és beszélni, nem igaz? Láttam a fényképedet az újságban, hát hogy is mondjam: bizony az idő... Bár az isten jól felvitte a dolgodat, és bár nem láttalak errefelé jó két év­tizede, nem hiszem, hogy elfelejtetted volna a nagy akácost, a szőlőhegyet meg a régi arcokat, főleg a lányokét, mert ami igaz, az igaz, nagy csibész voltál, de hát jól tetted, ha tehetted, és talán engem se felejtettél el, ha mégis elfelejtettél volna, elnézésedet kérem a zavarásért. A világért sem akarlak háborgatni, tudom, kevés az időd, sok az elfoglalt­ságod, ennek ellenére nagyon kérlek, elolvasatlanul ne gyűrd össze és ne dobd el a levelemet. Ha jól számolom, már vagy tíz éve nem írtam levelet se­hová, senkinek. Hogy most mégis írok, gondolhatod, komoly oka van. Fontos. Legalábbis én annak tartom. És azért is elnézésedet kérem, hogy ilyen hibá­san és cíúnyán írok. Emlékezhetsz, az elemiben egymás mellett ültünk, hány­szor kaptam körmöst az írásom miatt, de azért én nem haragszom a tanító úrra még most sem, szegényre, nyugod­jon békében. Azért egyszer-kétszer té­ged is elporolt, emlékszel?... Néhány éve nagyon öregen meghalt. Voltam a temetésén. Egyedül én voltam ott a régi tanítványai közül. Büszke is voltam rá egy kicsit. Látod, ilyen bolond vagyok én, ilyen szamárságokra is büszke tudok lenni. Nem mondom, és ezt ne vedd dicsekvésnek, másra te büszke vagyok. Például a szép, új házamra, a három jól sikerült unokámra, az óvónő lányom­ra meg az autószerelő fiamra, meg hát az autójára, mert van neki. Repül, mint a madár. Néhányszor már megkocsi­­káztatott engem is. Emlékszel? Valami­kor csak a doktor úrnak volt autója a faluban, most meg már nyolcvannégy van. Ha nekidurálom magam, vénsé­­gemre én is veszek egyet, fene a jó dolgomat, nem igaz? Azt is tudatom veled, hogy apámat meg anyámat már eltemettem. Már­ványból csináltattam nekik sírkövet. Megérdemlik, hiszen a kétkezi munká­jukból neveltek fel hatunkat. És büszke vagyok a feleségemre is, tudod, a szomszéd Pannira, mert az lett az én párom. Megértő, hűséges társam volt eddig, remélem, ezután is az lesz, amíg egyikünk vagy másikunk nem kerül a temetőkertbe, már pedig, pajtás, oda se én, se ő, nem nagyon igyekszünk. Én csak sertésgondozó vagyok a szö­vetkezetben, de azért boldog embernek tartom magam, pedig sokat dolgozom, elhiheted. De hát arra született az ember, hogy dolgozzék, nem igaz? Hát így élünk mi errefelé, pajtás . .. Visszatérve a tanító úrra, ami igaz az igaz: sok szépre meg jóra megtaní­tott bennünket. Hányszor elmondta, hogy nehéz becsületesen élni, de hasz­nos. Hát mit tudom én. Manapság gyakran a fonákja jut eszembe... Én persze egész eddigi életemben becsü­letesen próbáltam élni, soha nem bír­tam elviselni az igazságtalanságot, még akkor sem, ha százszázalékosan tudtam, hogy ráfizetek. így volt ez velem a múlt­ban, még egy-két évvel ezelőtt is. Most azonban, ahogy öregszem és lassan, de biztosan haladok a nyugdíjas kor felé, hiszed vagy sem, meg tudok ijed­ni, ha rámijesztenek, márpedig az utób­bi időben gyakran rámijesztettek a szám miatt, amit nem tudok tartani, ha valami nem tetszik. S hogy el ne felejtsem ... ne hara­gudj, hogy tulajdonképpen csak most térek rá a lényegre... A mi szövetke­zetünk hosszú ideig az utolsók között kullogott a járásban. Sűrűn váltották egymást az elnökök, így igaz. Aztán ősszel múlt nyolc éve, hogy a jelenlegi elnökünket idehelyezték. A vaskezűt. így hívja őt mindenki a környéken, mert valóban az, kemény, vaskezű. Szükség volt rá? Biztosan. Tény, hogy a szövet­kezet fellendült, most már az elsők között haladunk . . . Egyszóval ez a vas­kezű ember gatyába rázta a gazdasá­got, virágzik. Eddig rendben is lenne a dolog, csakhogy amit az utóbbi idő­ben művel ez az ember, több a soknál. Tudod, pajtás, amikor idekerültek feleségestül, lányostul, fiástul, csupaszok voltak, mint az ujjam. És most? Eme­letes villája van, testvérek között is megér egymilliót. Neki is van autója, a lányának is meg a fiának is. A lánya vegyészmérnök, pedig amint hallani, elég nehéz felfogású teremtés volt, de hát sok féldisznó meg hektó bor el­vándorolt különböző helyekre, úgy ám. A fia meg fejes valahol a kerületen. Tudod, a felesége, amikor idekerültek, nyápic, semmi teremtés volt, járni is alig bírt. Dolgozni? Minden kiesett a kezéből. Most ha látnád! Hanyatt esnél a csodálkozástól. Hat-hét bunda lóg a szekrényében, kisestélyi, nagyestélyi, meg tudja az isten, mi mindene van. Nyáron akkora kalapokat hord, mint egy szekérkerék. Egyszóval igencsak fenn hordja az orrát. Az utóbbi időben már meg sem akarja ismerni az embert. Jó, rendben van: tegye, tegyék, az jó, ha az emberek boldogulnak, de ami sok, az már sok! A szembetűnő boldo­gulás, a hirtelen meggazdagodás, a dő­zsölés, a pazarlás csakis gazemberség­gel érhető el. Hát erről van szó, pajtás. A mi elnökünk megfeledkezett arról, hogy honnan és miért jött közénk. Ret­tentő értékek folynak szét a kezében. Egyrészt a saját zsebébe, másrészt jut abból másüvé is. Bizony, pajtás, csoda történt nálunk: fölfelé folyik a patak, a bőség patakja. így aztán a mi elnö­künkön nem fog semmi: sem átok, sem szítod, sem ... de minek írjam le, hi­szen tudod te azt nagyon jól, hogy mi­ről van szó. Hát ezért írtam neked levelet, ezért fogtam tíz év után ceruzát a bütykös ujjaim közé. Arra kérlek, pajtás, járj utána, s ha módodban áll, küldjél rá olyan revíziót és onnan, ahová még nem hallatszott fel annak a bizonyos pataknak a csobogása, ahová még nem ért fel a folyása. És arra is nagyon kérlek, a nevemet hagyd ki a játékból, mert a végén még én húzom a rövideb­­bet. Ha számonkérnek tőlem valamit, isten úgyse letagadom. Baráti tisztelet­tel ..." Amint látod, pajtás, a leveledet be­csületesen elolvastam. Hogy mit szólok hozzá?. . . Utánajárok s ha lehet el­intézem, hogy nálatok se follyon föl­felé a patak. LOVICSEK BÉLA O

Next

/
Thumbnails
Contents