A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-21 / 4. szám
Kapcsolatok vonzásában A Madách Kiadó két komparatisztikai művet is megjelentetett a közelmúltban. Az egyik Sziklay László tanulmánykötete, a Visszhangok című, a másik Kemény G. Gábor könyve, a Kapcsolatok vonzásában. A kelet-középeurópai irodalmak öszszehasonlításának gondolata már a negyvenes években is fölvetődött, ám ennek a korszaknak a politikai légköre még nemigen kedvezett a komparatisztikának (főleg a magyar—szlovák kapcsolatok kutatásának nem). A felszabadulásnak, a „jégtörő" Februárnak, majd további dolgos évtizedeknek kellett eljönniük, hogy József Attila gondolata, a „rendezni végre közös dolgainkat“ történelmi parancsa végre az irodalomtörténetírás terén is megvalósulhasson. Sziklay László, a magyar összehasonlító irodalomkutatás egyik legrangosabb képviselője az elsők között volt, akik a „korparancsot" felismerték, s vállalták a „rendezni végre közös dolgainkat" felelősségteljes munkáját. A Visszhangok bevezetésében a szerző a következőképpen foglalja össze a kötetben megjelent írások lényegét: „Akár hosszabb tanulmányról, akár rövid megemlékezésről is van benne szó, a szerző alapállása azonos: mindenfajta avultság, illetőleg elfogultság felszámolásával akar rámutatni arra a sorsközösségre, amelyben — még a legnagyobb nacionalista ellentétek idején is — népeink együtt, egymás mellett éltek, s támad minden olyan megnyilatkozást, amelyben tagadják vagy éppen nem veszik figyelembe kultúráinknak ezeket a — sokszor az időbeli eltolódások ellenére is meglevő — rokon vonásait. Ezzel a szándékkal igyekeztem kidomborítani a gyűjtemény alapvető mondanivalóját: sokkal lényegesebb, előbbre mutató és irodalmaink lényegét is jobban megragadja, ami összeköt egymással, ami rokon fejlődésünket biztosítja, mint az, ami elválaszt." Sziklay László itt mindkét most megjelent kötet pozitív mondanivalóját öszszefoglalja: hiszen lényegében Kemény G. Gábor is erre — mondhatjuk: a szocialista humánum, a proletár nemzetköziség szolgálatára — törekszik. Mindkét irodalomkutató abban a meggyőződésben fog tollat a kezébe, hogy haladó nagyjaink életművei nem elválasztanak, hanem éppen ellenkezőleg, összekötnek egymással bennünket, kelet-középeurópai kis népeket: magyarokat, szlovákokat, cseheket, lengyeleket, délszlávokat és románokat. A tényeket nem lehet félremagyarázni, aki pedig mégis megpróbálja, az előbb-utóbb zsákutcába jut. Sziklay László mindenekelőtt az elavult, romantikus szemléletű irodalomtörténetírás ellen emel szót, s megállapítja, hogy ha a magyar és a szlovák irodalom kapcsolatait „korszerűen, a dogmatizmus minden korlátjától mentesen" akarjuk feltárni, akkor mindenekelőtt „meg kell szabadulnunk attól a szemlélettől, amely az irodalmat pusztán mint a nemzeti és társadalmi harcok közvetlen tükrözését vagy irányítóját fogja föl, és megfeledkezik a benne rejlő esztétikumról". Sziklay tehát a marxista esztétika alapelveinek a következetes érvényesítését kéri számon az irodalmároktól: tartalom és forma dialektikus egységben van egymással, a műalkotás vizsgálatakor tehát ezt kell mindig szem előtt tartanunk. S egy szintén nagyon fontos gondolat: nem szabad a magunk nemzetfogalmát a 19. századot megelőző korszakokba visszavetítenünk, mert akkor csak a sötétben tapogatózhatunk, mint például Gogolák Lajos, a két világháború közti magyar publicisztikának és nacionalista történetírásnak 1956-ban disszidált és „Ludwig von Gogolákká" változott képviselője. Szóval, ne akarjunk mindenáron nemzetiségi torzsalkodást találni ott is és akkor is, ahol és amikor még nem létezett, mert nem is létezhetett. A 19. századot megelőző idők emberei ugyanis még nem ismerik a nemzeti (nemzetiségi) torzsalkodást, az egyes vulgáris nyelvek egymással való szembenállását, a nemzetiségek önállósodási törekvései is jól megférnek egymással a közös patriotizmusban. Ez Sziklay László mondanivalójának lényeqe, függetlenül attól, hogy milyen műfajban — tanulmányban, elemzésben, recenzióban vagy megemlékezésben — foglalja össze gondolatait. A Visszhangok című kötetben közölt írások egyébként nemcsak műfaji szempontból nem egységesek, hanem keletkezésük időpontja is nagyon különböző: Sziklay mintegy húsz esztendő tudományos terméséből közöl itt válogatást. Ez lehet az oka a kötet legszembetűnőbb negatívumának — ha lehet ezt eayáltalán negatívumnak nevezni —, tudniillik annak, hogy a szerző gyakran ismétli önmagát. Kemény G. Gábor könyvében — szerény véleményem szerint — sokkal több a hiányosság. A szerző csaknem harminc oldalon foglalkozik az 1525—26. évi besztercebányai sztrájkkal, a maavar—szlovák kapcsolatokról azonban eqv szót sem szól (holott egy komparatisztikai munkától éppen ezt várná az ember), az olvasó legfeljebb csak sejtheti, hogy a 16. századi Beszterce^ bánya lakossága meglehetősen hetero'4 gén lehetett, s a különböző nemzetiségek képviselői közösen vettek részt az említett sztrájkban. Az esszé szerepeltetése tehát — legalábbis ilven formában — eléggé problematikus a kötetben. Az Adalékok a kiegyezés korabeli magyar—szlovák irodalmi és művelődési kapcsolatokhoz, valamint A múlt század hetvenes éveinek magyarszlovák kapcsolatairól című tanulmányok lényeqében ugyanazt a kort táravalják, s ha már egy kötetben jelentek meg, nem tudom, nem lett volna-e iobb a kettőt összevonni. A kötet legértékesebb és legsokatmondóbb fejezete talán a Mocsáry Lajosról szóló tanulmány. A most megjelent két könyv minden bizonnyal hasznos publikáció: a szerzők rendkívül időszerű feladatot igyekeznek teljesíteni. Amikor tollúkat a szocialista humánum szolgálatába állítják, egyúttal a proletár internacionalizmus eszméjét is szolgaIiák. Túlnéznek és túl is látnak a maqunk portáján, azt keresik, ami bennünket szomszédainkkal összeköt, a köztünk lévő rokonságot — vagy Németh László kifejezésével élve: „tejtestvériséqet" — hangsúlyozzák. Nagy, hasznos munkát vállaltak magukra. VARGA ERZSÉBET Mostanában elő-előveszem Gyimesi György új — sorrendben immár a negyedik — könyvét, az Emlékezetes vadászatokat. Több okból is. Az első, hogy lássam, a pár év előtti tervekből milyen valóság, azaz könyv született. Továbbá, hogy az iróvadász vagy a vadász-iró Gyimesi György ezzel a könyvével mennyit s mi módon jutott előbbre sikertelennek egyáltalán nem nevezhető pályáján. Mert ebben az esetben a kettő elválaszthatatlan. Az egyéb irodalmi művek alapja is többé-kevésbé a valós élményanyag, de a költő, a szépíró ezt a valóságanyagot átlényegiti, átformálja. A vadásziró (vagy az író-vadász) azonban a legnagyobb vétséget, hibát akkor követné el, ha az imént jelzett módszerrel dolgozna. Aki a vadászatról ir, attól olvasóként elvárom, hogy a lehető legpotosabban adja vissza mindazt, ami élményeinek szülője volt. Ha nem ezt teszi, a legszebb kapitális szarvasbika meglövése is hitelét veszíti. Aki a vadászirák ösvényére lép, az csak realista lehet. Még ha akár csak a tájat is varázsolja elénk. Ha színeket fest, ha illatokról, hangokról, madarakról beszél, akkor is. Nála a legliraibb tájleírás is megköveteli a realizmust. De ne tévedjünk: nem a módszerben, hanem a magatartásban! Mert a realizmus végső soron ■ nem módszer, hanem magatartás. Gyimesi György eddigi munkáiban már bebizonyította, hogy mindezt tudja, s a maga számára lelismerte e tény írói jelentőségét. Negyedik könyve, az Emlékezetes vadászatok az eddigi munkáiban felmutatott erényeit tovább erősíti, s olykor tágítja is a képet — beleié. Az otthon felé. S nem csupán úgy és azzal, hogy történetesen — túlnyomó többségben — „hazai vadászatokról* ír, hanem valahogy oly módon, ahogy az Ozsvald-vers, a Tőzsér-vers, vagy a Bacskai-akvarell: ritmusban, színben, kompozícióban egy kevés túlzással — zenében. Nos, Gyimesi György negyedik, korántsem új élményekre épülő vadászkönyvének ez az egyik új vonása. Nyelvében, szerkezetében egyaránt a belső horizontok tágulnak ki az élmények a korábbiaknál pontosabb kibontása során. Bármennyire is különböznek az egyes fejezetek témái, egy tisztán felismerhető — nyelvi és szerkezeti — erővonal vonul végig az egész könyvön, egységbe fogva össze azt. Mindezen túl pedig egy felismerés, amely korábbi munkáiban legfeljebb csak rejtve volt jelen. Történetesen az, hogy amit eddig lebecsültünk, értéktelennek véltünk, ami a köztudatban soha nem jelentett különösebb élményt, mert nem ismertük fel a szépségét, „élményszerűségét", hogy mindez a valóságban, ha van mihez mérnünk, igenis érdekes, élményt adó esemény. Nem kis dolog ez. A magam tapasztalatai is Gyimesi felismerését igazolják és bizonyítják. Nyulat, fácánt, vadkacsát lőni nálunk a Duna mentén alig számított többnek, mint a baromfiudvarból kiválasztani a vasárnapi ebédnek valót. De egy szarvasbika meglövése mesébe illő, életre szóló eseményt jelentett. Aztán egyszer egy vadászismerősünk, aki korábban talán vadlibát se látott, lőtt nálunk egyet. Van annak már kéthárom éve is. Nemrégiben együtt hallgattuk a szarvasbikák esti koncertjét, de ő még mindig annak az egyetlen vadlibának az elejtését emlegette. A s'zarvasbikákat 'talán észre sem vette. Gyimesi György ezt az emberi gyengeséget fedezte fel, amikor egész fejezetet szentelt a — persze nem mindennapos — zidlochovicei fácánozásnak, vagy az izsai nyúlvadászatnak, néhány vadmacskának, egy lelkiismeretiurdalással emlegetett „bűnös" uhuzásnak ... A kis dolgokról szól, a kicsi élményeket mondja el úgy, hogy ha olvassuk őket, ezek a kicsi, hétköznapi dolgok lassan megszinesednek, átlényegülnek, mert kiderül: melléjük állnak a mi hasonló, megélt emlékeink is. Elefántot lőni Afrikában, túrt a Kaukázusban, iszubrát Szibériában, mindmind különös és különleges élmény, de — távoli. Gyimesi György új könyvével azt bizonyítja, hogy itthoni dolgaink — ez esetben vadászataink — élményeiörömei, de még a kudarcok is, méltók a megörökítésre: írásban, képben egyaránt. Az Emlékezetes vadászatok-at az „otthon-élmény" szülte, belőle „kisháza", a szőkébb pátria szeretete, megbecsülése sugárzik. Ha kifogásolni valót keresnék, akkor a könyv utolsó fejezetére utalnák. Azt ugyanis enyhén szólva túlzott vadászszerénységnek tartom, hogy száz őzbak elejtésének történetét (Az elsőtől a századikig) nyolc oldalon mondja el a szerző. Azt pedig csak sajnálhatjuk mi olvasók, hogy a könyv képanyaga ilyen szerény. S ami bekerült, azt is kuszán „fűzték" az egyes fejezetek közé, s nem ott találhatók az egyes felvételek, ahol az eseményekről szó van. A bevezetőben azt mondtam, hogy aki a vadászatról ir, az az élményeiről pontosan adjon számot, realistaként. S hitelesen. Az Emlékezetes vadászatok írója — bizonyíthatom — ilyen realista. Ugyanis a Körvadászaton című fejezetben említett azt a bizonyos két „eltévedt sörétet" én kaptam a szemem alá, azaz az egyiket a szemem mellé. .. S ma valóban nem azon bánkódom, hogy az egyiket itt őrzöm a jobb szemem alatt, hanem annak örülök, hogy „megmaradt a szemem világa ..." Ennyit az irói hitelről. Gyimesi Györgynek a Madách Kiadó gondozásában megjelent szép kiállítású könyve fiataloknak, idősebbeknek, mindazoknak, akik szeretik a természetet s az izgalmas vadászatokat, kiváló olvasmányt kínál. GÁL SÁNDOR Emlékezetes vadászatok (GYIMESI GYÖRGY NEGYEDIK KÖNYVE) 14
