A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-21 / 4. szám
Emőke jelenléte lepte meg a legjobban. Sápadt volt az arca, mint a viaszbábunak, de nem tagiózta le az ura visszataszító cselekedete. Nem Toppantotta össze az ájulásig. Úgy gondolta nyilván, hogy számára a sok között még mindig az volt a legjobb, hogy hazajött meghalni. A temetésen azonban már nem tudott uralkodni magán. Mint az eszelős, ráborult az ura koporsójára, és mind a két öklével verte a fedelét. Fel akarta ébreszteni. Ö egyetlen könnycseppet nem ejtett utána. Némán, fagyos szívvel ült a koporsója mellett, a feketébe öltözött kíváncsiak tömegében, akik közül sokan hangosan felzokogtak. Persze nem Bandit, hanem Emőkét és a gyermekeit siratták. Ö gyűlölte Bandit, és legszívesebben belerúgott volna a koporsójába . . . Minden széket kihordtak Emőke koporsója körül. Nagy csend szakadt a halottas házra. Már csak az urával virrasztottak. A rokonok szétszéledtek, pihenni tértek. A fülét bántó nagy csendesség azt juttatta eszébe, hogy míg ő a koporsó mellé ragadt, és teljesen eltemetkezett az emlékeiben, az új házukkal történhetett valami. Kisietett az éjszakába. Körüljárta a portájukat. De sem fényt nem látott más házak ablakában, sem embereket nem hallott a szomszéd udvarokban beszélgetni. Visszament hát megint a koporsóhoz, de már csak az ajtóból nézte a mozdulatlan, hideg tetemet. Az urát elküldte lefeküdni, ő még maradt. Ügy érezte, nem hagyhatja magára Emőkét. Tartozott neki azzal az éjszakával! Bűntudat terhelte a lelkét, amiért éppen a legválságosabb napokban a kelleténél jóval kevesebb megértést tanúsított egyetlen nagy problémája iránt. Amiért a kutya kitartó hűségével nem járt szüntelenül a nyomában. Amiért nem kísérte figyelemmel minden lépését. De lehetett volna-e azzal értelmesen szólni, aki meg akart halni? Aki végtelen elkeseredettségében úgy gondolta, hogy nincs hely számára a világon, nincs az élők között semmi keresnivalója, akinek már a gyerekeivel sem volt jó? Mikor eltemették Bandit, és a sok kíváncsi nép szétszéledt a temetőből, a család talpig gyászban, egymásba karolva, együtt ment haza. Emőke belecsimpaszkodott a karjába, így adta az anyósa, apósa tudomására, hogy változatlan szeretettel ragaszkodik hozzá, s az ura haláláért őt egyáltalán nem okolja. Mellette lépegetett, és hazáig egyetlen szót sem szólt. Jajszavát sem hallotta. O sírt fel néhányszor hangosan, s legszívesebben mind a tíz körmével nekiesett volna Gizusnak meg az urának. Csak Emőkét meg a két szerencsétlen gyerekét siratta. Már akkor, a temetőből hazafelé tartva foglyul ejtette egy érzés. Hogy aggódnia kell Emőke további sorsáért. Féltenie kell őt. Ami megtörtént, azon nem lehetett változtatni. Az örökre elhagyott özvegyet kellett visszatartani attól, hogy valami jóvátehetetlen bolondságot csináljon. A gyerekei érdekében, akik igazán nem tehettek semmiről. Kezdetben úgy látszott, hogy Bandi nem várt halála őt rendítette meg jobban. Mert ő érezte meg, hogy még következni fog valami (a Bandi halálánál is rettenetesebb), amit azt a két szerecsétlen félárva gyermeket egészen árvává teszi. Ugyanolyan helyzetbe taszítja őket, mint édesanyjukat a háború, — vagy még annál is rosszabbá! A teljesen idegen is észrevehette Emőkén, hogy a férje halála nagyon megviselte. Bár a sok izgalmas, álmatlan éjszaka, a sok civódás, verekedés, és a sok kétségbeesett menekülés ki az udvarra, a kertbe vagy be az istállóba, fásulttá tette. Meg a szervezete is védekezett a maga módján. Elzsibbasztotta az idegeit, és minden olyan erősebb hatással szemben megvédte, amely már veszélyeztette volna az egészségét. A gyásza jóformán csak abban jutott kifejezésre, hoav fekete ruhát öltött, pontosan úgy, mint annak idején az anyja. És az a szín nagyon illet a széo selymes szőke hajához. A mezőben, a napon azonban nem mutatta magát, özvegyi segélyre rendezte be az életét. Begubózott a házukban. Nem ment ki az udvarukból. A boltba a fiát küldözgette, a városban meg ő intézkedett helyette. A templomba sem ment, mint más szerencsétlenül járt özvegy. Neki ugyan szólhatott a harang, nem sietett az isten házába megvigasztalódni. Míg élt az ura, és részegeskedett, akkor sem az eaek urától nróbálta kikönyörögni a megváltozását. Az a két tanítókéoző osztály meglátszott raita! Örökké horgolt vagy kötött, ebben lelte a kedvét. Hogy mi úisáq a faluban? Egyáltalán nem érdekelte. Azt sem viselte el harag nélkül, ha rányitották az ajtót. Két ember jelenlétét tűrte el valahogy. A testvérbátyjáét, Miklósét meg a nagybácsijáét, Frédiét. Ó csak az udvarból meg az ablakból fiavelhette az élete sorsát. A temetőből hazafelé jövet még belecsimpaszkodott a karjába, aztán később észrevetette vele, hogy nem veszi szívesen, ha beteleoedik hozzá. És messziről, az ablakból, úqv tűnt. mintha meabékélt volna a gyászával, férje halálával, vagyis azzal a rettenetes dologgal, hogy az urában újra elveszítette aDÍót, anyját leameabízhatóbb támaszát. Csendes őrlődésére csak olyankor tudott következtetni, amikor a udvaron a kútnál, a kertben, a csűrjüknél vagy a fásszínüknél összetalálkoztak. Olyankor kérdezetlenül is sok mindenről beszélt. Hoav Bandi halála után az éjszakái méa nvuatalonabbak. És ezt az emberi természet bogarassáaával hozta összefüqqésbe. Míg álmatlanul virrasztó» át éjszakákat, az volt a baj. Mikor meg eltávozott tőle örökre, azért nem jött ólom a szemére. Illetlen volt a koporsójánál olyanra gondolnia, de azt is bevallotta neki, hogy a meleg helye és az ölelése is hiányzott. Akárhogyan éltek is, kiegyensúlyozott volt a házasságuk. Aztán eqyszerre mindennek vége szakadt. A szervezet azonban nincs tekintettel a másik halálára, de még a pletykás asszonyokra és a kákán csomót keresőkre sem. Parancsolóan követeli, amihez hozzászokott. És ha nem kapja meg, lázong, szenved, vágyakat, gyötrelmeket szabadít rá! Valahányszor összetalálkoztak az udvaron vagy a kútnál, soha nem volt elégedett magával. Egyre elviselhetetlenebb fejfájására, legyöngült idegállapotára és legfőképpen az életében bekövetkezett sivárságra panaszkodott. Ö soha nem felejtette el figyelmeztetni, hogy nincs egyedül, ott vannak körülötte a gyermekei, akik szeretik és ragaszkodnak hozzá. Nem derítette jobb kedvre. A férje, a támasza, a védője és oltalmazója hiányzott. Miatta árválkodott. És az árvaság, magára hagyotottság érzete egyre lejjebb nyomta. Petyhüdt lett a bőre, ijesztően karikás a szeme alja, beteges a színe, ráncos a homloka. Éveket öregedett néhány hét leforgása alatt, pedig még csak huszonkilenc éves volt. Az segített volna rajta, ha munkát vállal valahol, de a gyermekei miatt nem tehette. Nem vihette őket magával, meg nem is tudta kire hagyni. Mind reménytelenebb panaszkodásaiból meg kellett állapítania, hogy csupán néhány hétig tudta magát tartani az ura gyalázatos cselekedete után. Amíg nem terelődött egészen tényleges helyzetére a figyelme. Mikor felismerte, hogy „se tüled, se hozzád", vagyis kutyaszorítóba került, úgy hervadt, fonnyadt egyszerre szemmel láthatóan, mint az öntözetlen virág. Akárhonnan nézte a dolgokat, a bökkenő ott kezdődött mindjárt, hogy nem mehetett ki a faluból a gyermekei miatt. És itt hibáztatta magát nagyon, amiért nem sietett a segítségére. Amiért nem ajánlkozott a gyermekei nevelőjének. Amiért egyszer nem mondta volna neki: — Menj dolgozni nyugodtan. Majd én törődök a gyerekeiddel. Menj csak az emberek közé! Ott lesz jó neked. Ott felejtesz el mindent. Nem tesz jót az egészségednek, ha egyedül gubbasztasz otthon! Miért is nem mondta? Beletört volna a nyelve? Vagy pénzébe került volna az a néhány emberséges szó? Ha akkor felajánlotta volna a gyermekei fölötti gyámkodást, nyugodtabb szívvel virrasztóit volna a koporsójánál. Miért nem ajánlotta fel? Ki vagy mi késztette arra, hogy ezt a lépést ne tegye meg? Attól félt, hogy tovább kell osztania a szívét és amijük még van a Herminkéjük gyermeke, vagyis az unokájuk és az Emőke gyermekei között? Vagy attól ijedt meg, ami feltehetőleg még következhetett, hogy Emőke esetleg követni fogja az ura példáját, s a gyerekei véglegesen nála maradnak, hiszen őt szoknák meg, hozzá ragaszkodnának . . Miért lázadozott az emberséges gondolat ellen? Talán azért, mert ha tudatosan nem is, de ösztönösen különbséget tett a háború félárvái, és a részegeskedése következtében öngyilkosságot elkövető felelőtlen apa cselekedete között? Igen, a háború árvái joggal szorulnak az állam és a legközelebbi hozzátartozók támogatására, s ő a falu és a világ előtt megtett mindent, amit megtehetett Emőkéért és a jövőjéért. Rá tehát nem mutogathat senki! És ezért elítélheti-e valaki is, hogy öregségére belefáradt, szinte belerokkant mindabba, amit a sors kimért rá? Bizony, akár össze is roppanhatott volna a teher alatt. Megszólhatja, elmarasztalhatja valaki is, hogy képtelen volt újra elölről kezdeni az életet, megfogni az Emőke gyermekeinek a kezét, s belecsöppenni ismét abba, amit szeretett volna egyszer s mindenkorra elfelejteni? S ha már az öngyilkosságot elkövető, felelőtlen apa cselekedete is eszébe jutott. Miért ivott? Miért volt jobb neki a kocsma, mint a családi fészek? És miért lett jobb neki a két öl föld, a holttetemére boruló sírhant, mint a józan, dolgos élet? Mint a felesége és a két gyermeke? A halálba menekülni, az utolsónál is utolsóbb cselekedet. Elegánsan, úri nagyvonalúsággal lelépni, s az özvegyet teljes kétségben, a gyerekeket ijesztő bizonytalanságban hagyni, gyalázatos dolog. S mindezeken túl olyan helyzetet teremteni, hogy Emőke felnevelése után a gyermekeit is ő vegye a szárnyai alá — a koporsó mellett is kínos, fárasztó, idegeket gyöngítő rágondolni! Megtörölhette volna a helyét, hogy a háború következtében árván maradt Emőkével derék lányt nevelt, aki tanítói oklevelet is szerezhetett volna, ha a gazember nem szól bele az életébe. Köszönöm helyett azonban szomorította, nyugtalanította az ő éjszakáit is. Azért tartja felelőtlennek és könnyelműnek, mert a szégyentelen nyilván úgy gondolkozott, hogy akármi is történik az öngyilkossága után, ott lesz megint ő, Hermin nénje, akit a háború hozzászoktatott már a szenvedéshez, a küzdéshez és az árván maradt gyermekek neveléséhez. (Folytatjuk) 10
