A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-10 / 24. szám

Megbékélés című dokumen-Atumjáték — melynek kapcsán Maráz László rádiódramaturggal az alábbi beszélgetés megvalósult — 1975-ben

hangzott el először a Magyar Rádióban, s mindjárt elnyerte a magyar kritikusok azévi díját. A következő évben már a PRIX ITALIÁ-n képviselte a Magyar Rádiót, és ott — a dokumentumjátékok kategóriájában — az olasz sajtó diját kapta, amely az erős nemzetközi mezőnyben igen jelentős elismerést jelent. Az 1976-os évben nyomtatásban is napvilágot látottá mű, méghozzá a Magyar Rádió és a Táncsics Könyvkiadó első közös vállalkozásaként megjelentetett Párbeszéd egy boldog asszonnyal című antológiában, amely dokumentumjátékokból, hangjátékokból, novellákból és a Magyar Rádió közkedvelt frószobám című műsorából ad válogatást. Talán nem árt néhány sort közölni a könyv fülszövegéből: „Neves hangjátékszerzők, közismert írók adnak találkozót egymásnak a kötetben: olyan írók, akik nem sallangként viselik magukon az elkötelezett jelzőt, hanem akik valóban elkötelezettjei az ügynek, szocializmust építő népünknek.”

Ebben a kötetben szerepel tehát Maráz László Megbékélés című dokumentumjátéka is, amely Csávoly községről — egy közel háromezer lakosú, a szeleit a darab azon szereplőinek sorsában, akiket 1947-ben kitelepítettek szülőföldjükről. Középiskoláimat még Komáromban és Érsekújvárott végeztem, 1944-ben azonban — mint annyi velem egykorút — leventeként kivittek Németországba, ahol később szovjet fogságba kerültem. A fogságból 1948-ban már Magyarországra tértem „haza”, ahová szüléimét időközben kitelepítették. Bár azóta Budapesten élek — kivéve azt a négy évet, amelyet a moszkvai magyar nagykövetség kultúrattaséjaként Moszkvában töltöttem — közelről ismerem a velem, illetve szüleimmel áttelepített, Magyarország egész területén szétszóródott rokonaim, barátaim, ismerőseim, egyszóval a Naszvadról, illetve Csehszlovákiából átkerült magyarok sorsát. Nagyon jól ismerem azt az érzést, amikor az „otthon” vagy a „haza" — főleg apám nemzedékénél — húsz-huszonöt év után is azt o kényszerből elhagyott szülőfalut jelentette vagy jelenti. Úgy éreztem, hogy az évek és a különféle történelmi fordulatok, események során felgyülemlett szomorú tapasztalatokról szólni, beszélni kell: nem a múlt felhánytorgatása,

(ÖT KÉRDÉS MARÁZ LÁSZLÓ RÁDIÓDRAMATURGHOZ)

barátjáról, Lebó Sándor bácsiról van szó .. . Ezeknek az embereknek a sorsa sok mindenben hasonlóan alakult az enyémhez, s az átélt viszontagságok mély nyomot hagytak a lelkűkben, akárcsak az enyémben. Nálam belső szükséglet az, hogy ezekről az élményekről szóljak, mert szerintem az ember csak a legbensőbb élményeiről, érzéseiről tud igazán, s igazat beszélni. S ez meghatározó további terveimmel kapcsolatban is. Úgy érzem, kötelességem, hogy ezekről az emberekről elmondjam azt is, hogy a különböző körülmények eľlenére, amelyek közé az áttelepítéskor kerültek, hová jutottak el, hogyan állják meg helyüket szocialista társadalmunkban. Ennek a munkának még csak a legelején tartok, de már most elmondhatom: az egésznek az lesz a végkicsengése, hogy ezeknek az embereknek nincs miért szégyenkezniük, hiszen ma már a társadalom minden posztján — a legalsótól a legfelsőig — megtaláljuk őket.

— Kérem, mondjon még néhány szót önmagáról.

— Az előzőekben már szó volt arról,

OTTHON ÉS SZÜLŐFÖLD

ged—bajai országút mentén fekvő településről — szól, ahol három nemzetiség: bunyevác, német és magyar él együtt. Keretét egy lakodalmas alkotja: Asztalos János Naszvadról elszármazott magyar fiú és Vujics Jovánka bunyevác lány kelnek egybe. Közben a község történelme is lepereg, 1198-tól egészen napjainkig.

A község már a XVI. századtól kezdődően — a különböző nemzetiségek betelepítésével — a „népek orszógútjává" válik, s attól kezdve állandóak a községben a különféle nemzetiségi ellentétek és torzsalkodások, melyeknek csak a szocialista társadalom lenini nemzetiségi politikája — s azon belül az okos, internacionalista községi vezetés — vet véget.

Számunkra, csehszlovákiai magyarok számára — azon kívül, hogy szintén többnemzetiségű országban élünk — azért is közeli a rádiójáték témája, mivel 1974 őszén (a csehszlovák—magyar lakosságcsere egyezmény keretében) nagy számban érkeznek a szóbanforgó községbe Csehszlovákiából, Naszvadról kitelepített magyarok is, és a különböző nemzetiségű népek ki-, be-, illetve áttelepítése (amely a közép- és idősebb nemzedék számára még elég közeli és szomorú emlék) a dokumentumjáték egyik fő motívuma. A rádiójáték felvételeinek egy része egyébként Naszvadon készült. A keretet a Naszvadi lakodalmas képezi, és a felvételeknél a CSEMADOK naszvadi helyi szervezetének népművészeti csoportjai is közreműködtek.

Maráz Lászlóval, a dokumentumjáték szerzőjével — a Magyar Rádió drámai osztályának helyettes vezetőjével — ugyancsak Naszvadon adódott alkalom egy baráti beszélgetésre, legújabb dokumentumjátékának felvételei közben. Szívesen válaszolt kérdéseimre:

— Mi indította arra, hogy Megbékélés című dokumentumjátékához ilyen alapanyagot, mondhatnánk úgy is, ilyen „kényes” témát válasszon?

— Elsősorban az, hogy jómagam szintén Csehszlovákiában, Naszvadon születtem, s nekem is osztoznom kelvisszasirása végett, hanem azért, hogy az elmondottak figyelmeztetésként és tanulságként szolgáljanak a mai és az elkövetkező nemzedékek számára, hogy népeink történelmében soha többé ne lehessenek ilyen „szomorú országutak". A téma kényessége azonban bizonyos fokig valóban késleltette a rádiójáték megszületését. Tartottam attól, hogy szándékomat esetleg félreérthetik, ha csak a magamfajta, Csehszlovákiából áttelepült magyarok sorsának alakulásával foglalkozom. Az igazság az, hogy már a fentebb említett történelmi fordulatok során alkalmam volt — sajnos — személyesen tapasztalni mind a magyarellenes, mind a magyar nacionalizmus megnyilvánulásait, s ebből eredően nemcsak a magyarellenes nacionalizmust tartom ártalmasnak és veszélyesnek, hanem a nacionalizmus mindenfajta megnyilvánulását, függetlenül attól, hogy ki alkalmazza, ki ellen. Éppen ezért választottam a dokumentumjáték színhelyéül Csávoly községet, ahol évszázadok óta három nemzetiség él, s 1947-ben a Szlovákiából áttelepített magyarok szinte negyedik nemzetiségként kerültek a faluba. Ebben a községben számtalan példáját lehetett találni a nacionalizmus minden fajtájának, amelynek hol az egyik, hol a másik nemzetiség volt a szenvedő alanya. Viszont ez a község volt az is, ahol a jó helyi vezetés eredményeként jól nyomon követhető volt az a folyamat, amely a nemzetiségi gyűlölködés megszűnéséig, a nemzetiségek „megbékéléséig” vezetett.

— A Megbékélésnek, ahogy azt az elnyert dijak is igazolják, szakberkekben jelentős sikere volt. Milyen visszhangot keltett a közönség, s főleg azok körében, akikről szól?

— Elmondhatom, hogy a rádiójáték a rádióhallgatók körében is sikert aratott. A legnagyobb visszhangra természetesen Csávolyon talált, az odatelepült naszvadiak és az ott élő másik két nemzetiség körében. Nagyon büszkék arra, hogy ország-világ elé őket állítottuk példaképül arra, hogyan lehet és kell a nemzetiségi problémákat megoldani. Számomra külön öröm,

hogy munkámmal nekem is sikerült hozzájárulnom az ott élő nemzetiségek további közeledéséhez. Bizonyítja ezt egyebek között az is, hogy a dokumentumjáték szereplői a műsor elhangzása után nemzetiségi találkozót tartottak, amelyen mintegy háromszázan vettek részt. A magyar, német és bunyevác nyelvű műsor után együtt mulattak, hajnalig ropták a csárdást, a kólót és a marsot. S ez talán mindennél többet mond. Bízom abban, hogy a műsornak a helyitől kissé szélesebb viszonylatokban is megvolt a kellő hatása.

— 1976 nyarán hallhattuk egy újabb dokumentumjátékát, Ki meg nem hal fiatalon címmel, amelynek témája közeli a Megbékéléséhez. Egy Naszvadról áttelepült idős parasztember a fő- és egyedüli szereplője ...

— Hát igen, a Megbékéléssel a témát nem zártam le, mondhatnám inkább úgy, hogy egy folyamat, egy sorozat kezdődött el vele. A Megbékélés készítése közben is találkoztam olyan személyekkel és dolgokkal, akikről és amelyekről — úgy érzem — szintén szólni kell. Éppen ilyen az Aki meg nem hal fiatalon című dokumentumjátékom egyetlen szereplője, a hetvenéves Babicz Lajos bácsi is, aki élete sok epizódjának felidézésével rajzolja meg a saját önarcképét. Elmondja az átélt viszontagságokat, amelyeknek legnehezebbike a szülőföldtől való elszakadás, az új környezetbe való beilleszkedés, már amennyire beilleszkedésről beszélhetünk egyáltalán az ilyen korú emberek esetében. Következő rádiójátékom szintén a témával kapcsolatos, ennek utófelvételeit készítjük most, és előreláthatólag ez év augusztusában kerül bemutatásra, A közösségért élni címmel. Egy olyan ember portréját szeretném megrajzolni benne, aki — mind Naszvadon, mind magyarországi otthonában — mindig a közösség érdekeit tartotta elsődlegesnek, és egész életén keresztül a körülötte élő emberek kulturális életének fellendítésén, szülőfaluja néprajzi hagyományainak ápolásán és fenntartásán fáradozott. Mindkettőnk jó ismerőséről és atyai jóhogyan kerültem Magyarországra. Idekerülésem után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarán szereztem diplomát, s utána következett a négyéves moszkvai diplomáciai szolgálat. Moszkvából hazatérve tanárként dolgoztam a csepeli gimnáziumban. 1963-ban kerültem a Magyar Rádió dramaturgiai osztályára, s másfél éve annak helyettes vezetője vagyok. Még tanárként kezdtem műfordítással foglalkozni. Egy ideig az orosz-szovjet irodalmat fordítottam, körülbelül tíz éve pedig kimondottan csak a litván irodalom fordításával foglalkozom. A csehszlovákiai magyarsággal a rokoni és baráti szálakon kívül is kapcsolatban vagyok. Jók a kapcsolataim például a Magyar Területi Színházzal. A színház Thália Színpada az én fordításomban játszotta Racer Tíz nap szerelemért című vígjátékát. S el kell mondanom azt is, hogy a Csehszlovák Rádióval is nagyon jó kapcsolataink vannak. Hogy a magam területéről induljak ki, kölcsönösen segítjük egymás munkáját a dokumentumjátékok készítésénél országaink területén.

— Befejezésül engedjen meg még egy egészen személyes kérdést: mit jelent az Gn számára a „szülőföld" szó?

— Már az előzőekben említettem, mit is jelentett apám nemzedéke számára a szó, hogy „otthon” vagy „haza”. Én aránylag fiatalon, de már szintén felnőttként kerültem át egy új környezetbe, s mint mondottam, azóta Pesten élek. Itt alapítottam családot, itt születtek s nőttek fel a gyermekeim is. És most már talán elmondhatom, hogy az „otthonom" is itt van. A „szülőföld" azonban ma is, s amíg élek mindig, a gyermekkort, a gyermekkor élményvilágát, a ma is ott élő valamikori iskolatársakat, barátokat, a falu határát, a Nyitra folyót, tehát azt a környezetet és azt a helyét jelenti a világnak, ahová mindig örömmel és jóleső érzéssel térek haza.

— Köszönöm a beszélgetést!

NÉMETH GYULA

14