A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-06-03 / 23. szám
Nézem a háborgó tengert, a gyerekeket, amint egy partra dobott ládával kínlódnak. Ki tudja mi lehet benne? Az is titok, hogy került a vizbe. Sötétedik, nem várom meg a megfejtését. Az útkereszteződésben piros jelzőlámpa állít meg. Előttem is, mellettem is behajtanak a kocsik a tilosba. A mögöttem álló kocsiban olaszos temperamentummal hadonásznak. Mire várok? Nem jön semmi! Hiába, ezt még gyakorolnom kell. Órákig tart, míg kijutok a városból. Bekapcsolom . a fényszórót. Rohan a kocsi az esti szürkületben. A táj hol összeszűkül, hol kinyilik a tengerre, pálmák, kertek, házak villannak fel, hidakon, sziklákba vájt alagutakon át vezet az út a Liguriai-tenger partján, lentről a hullámok állandó moraja kisér. Arenzano város nevét világítja meg a fényszóró az útmenti táblán. Az utcákat pálmák szegélyezik. A Bell Sogiorno penzióban kedves öreg anyóka mutatja a szobát, kérdő tekintettel, hogy tetszik-e. Már hogyne tetszene. Táncteremnek is beillik. Ablakomba bevilágít egy neonreklám: „Charlie Marx Disco“ hirdeti. Jól látom? Elolvasom még egyszer, miközben a városháza toronyórája kongatja az időt. Lentről, a konyhából tányércsörömpölés hallatszik és fokhagymaszag árad. Nézem a tengert és messze a genovai kikötő világítótornyának villogó fényét. Este tiz óra körül végre eláll az eső és zsibongva feléled a kisváros. Benépesül a partmenti sétány, gyerekek nyüzsögnek az ablakom alatt. Négy-öt éves kislányt vezet kézenfogva a mamája. A kicsi földig érő hosszú szoknyában botladozik, a fiatal mamán pedig olyan rövidke a sortnadrág, hogy szinte kár is volt felvennie. A fiatalság a diszkóban adott egymásnak találkozót. Töröm a fejem, mi köze ennek a szórakozóhelynek Marxhoz. Talán névrokon a tulajdonos? Egy pizzeriában, kisvendéglőben vacsorázom. Az étlapon a pizza meg a spagetti dominál. Az előbbi lángosszerű tészta, csak a szakács tudja, mi minden van rajta, a sajttól a zöldségig, a főtt húsoktól a paradicsompüréig minden, ami a konyhán a kezeügyébe kerül. A fokhagymás spagettit próbálom a villámra csavarni, mint az olaszok, amikor az asztalomhoz lép egy kéregetö koldus. Nemsokára egy asszony két kisgyerekkel. Nem emlékszem, mikor láttam ilyesmit minálunk. Itt megállt az idő. Néha le kell térni az autópályáról, el kell hagyni a nemzetközi kempinget, azokat a városrészeket, amelyeket a turistáknak mutogatnak, csak igy ismerkedhet az ember az ország mindennapi életével. Másnap ragyogó napsütésre ébredek. Azúrkék a tenger, olyan mint a színes levelezőlapokon, a hullámok is lecsendesedtek. A mólónál kikötötték bárkáikat a halászok, sok furcsa halat raktak nagy kosarakban a partra. Délben majd pirosra sülve kerülnek a vendégek asztalára. A hálókból kibogozzák a tengeri csillagot, sünt és egyéb szúrós nyavalyát. A nyár megélhetést jelent az olaszoknak. Megélhetést a halászoknak, az öreg anyókának, aki kiadja a szobáját a turistáknak, megélhetést a pincérnek, munkásnak, egész Olaszországnak. A külföldi vendég pénzt hoz az országba és mindenért fizet, a szállásért, a kosztért, az italokért és a tiszta forrásvízért, amelyet világoskék műanyag palackokban árulnak nem sokkal olcsóbban, mint a gyengébb vörösbort. Erről jut eszembe, valamelyik tudós megjósolta, hogy az ezredfordulón a legdrágább ital a tiszta forrásvíz lesz. Amint látom, itt nem kellett addig várni. Tavaly 3500 milliárd lira bevétele volt az idegenforgalomból az olasz államnak. Az idén ennél is többre számítanak. Megfizeti a látogató a tengervizet is, ami egyébként ingyen lenne, de az élelmes vállalkozó bekeríti a partot és belépődíjat szed. Talán a napfényt is elfedné és pénzért adogatná, ha lehetne. Déltájban, amikor a hőmérő higanyszála azon tűnődik, maradjon-e meg a 38 C fokon, vagy emelkedjék még egy-két fokkal feljebb, kezdődik a délutáni szieszta. Egyszerre elnéptelenednek az utcák, a tengerpart, bezárnak a vendéglők, üzletek, mindenki behúzódik valamilyen árnyas helyre és megpróbál aludni. Kalapját szemére húzva a pálmafák alatt alszik a dinnyeárus, a városháza tornácán alszik a rendőr; alszik a pincér és a külföldi turista. A mozdulatlanná merevedett autókra narancsfák vetnek árnyékot, ágaik közt égő napként pirosló narancsokkal. Minden megállt a forróságban. Így tart ez délután ötig. Amikor már elviselhetőbb a hőség, lassan újból benépesedik a tengerpart, kinyitnak az üzletek, a rendőr gyorsan felírja a tilosban vesztelgö kocsik számát, a presszó teraszán egy narancsfa árnyékában pedig a pincér elém teszi a méregerős feketét, miközben nézem a nyüzsgő-zsibongó sokszínű olasz utcát. DUSEK IMRE w •09 09 ■■■■■ § EMISEM SORSOK (Folytatás lapunk múlt heti számából.) Színhely: a fővárosi bíróság egyik kisebb méretű tárgyalóterme. Zöldes falak és sárgásbarna, kopott bútorok. A perben álló felek: a 27 éves férj és a két évvel fiatalabb feleség már ott várakoznak a folyosón. Külön-kiilön, egymástól nyolc-tíz méterre állnak. Nem szólnak egymáshoz, nem keresik egymás tekintetét; úgy tesznek, mint aki tudomást sem vesz a másikról. Aztán kinyílik a kis terem ajtaja, a jegyzőkönyvvezető beszólítja a feleket. „Ragaszkodnak múltkori kijelentésükhöz és továbbra is fenntartják válási szándékukat?“ — kérdezi a tanácsvezető bírónő. Szinte egyszerre, igenlő fejbólintással válaszolnak. „Meggondolták alaposan? Elhatározásuk majd a gyermek sorsát is súlyosan érinteni fogja, hiszen mindkét szülő nevelő hatására szüksége lehet...“ — szól az iménti kérdésnél is barátságosabban, mármár családtagoknak kijáró közvetlenséggel. Most néhány pillanatra nem a törvényesség talárt öltött képviselője, ő is inkább „csak“ egy asszony, egy asszony a tízezrek közül. „Meggondoltuk. Százszor is meggondoltuk!“ — állítja a férfi. „Elhidegültünk egymástól. Egy jó szavunk sincs már egymáshoz ..." — erősítgeti az asszony. „Akkor megnyitom a legutóbb három hónapi próbaidőre elnapolt tárgyalást!“ — válik újra ércesebbé, határozottabbá a bírónő hangja. Vallomástételre szólítja a feleket, hogy mondataikból megpróbálja kihámozni elhidegülésük okát; vélt és valós sérelmeik tárgyát. ■ ... Mindig ugyanazon a helyen, a sarki virágkereskedésnél találkoztak. Eleinte ritkábban, később már estéről estére randevúztak. Sári és Vince tulajdonképpen már otthonról ismerték egymást, egy kisvárosban születtek, de a véletlen úgy akarta, hogy csak a fővárosban kerüljenek közelebbi kapcsolatba. A hivatalos imatrikulációt, azaz a főiskolai indexek átadását követő gólyabálon találkoztak először. Vince másodéves volt, két szemesztert már sikerrel elvégzett a gépészmérnöki karon, így a nagyváros mindennapi életében otthonos, „hétpróbás“ főiskolásnak számított. Sári csinos lány volt, csupán kissé ijedtnek, tanácstalannak tűnt a körülötte kavargó nyüzsgésben. „Tudod, hogy a múltkor eltévedtem a belvárosban?“ — újságolta nevetve Vincének, aki egyből kész volt a válasszal: Hogy ez máskor ne forduljon elő, másnap együtt elmehetnének valahová. Például moziba! Barátságukból diákszerelem fejlődött. Kapcsolatukat az évfolyamtársak is tudomásul vették. Sári örült, hogy Vincére talált, ebben az idegen környezetben ő jelentette számára az egyetlen szilárd támaszt; és Vince is megszerette a lányt. Nem is titkolták senki előtt, hogy együtt akarnak szerencsét próbálni az életben, hiszen egyre Inkább már amúgyis házasoknak tűntek ... Még az ösztöndíjjal is közösen gazdálkodtak. Sári néha-néha szeretett volna egy kicsit többet költekezni, de Vince ilyenkor mindig leintette, mondván, házasságkötésük után minden koronára szükségünk lesz. Ez olyan érv volt, ami ellen Sári nem is ellenkezett. Ha majd házasságot kötnek... Vince a negyedik évfolyamba járt, amikor a tanév vége felé elhatározták: megtartják az esküvőt, valóban csak a hivatalos irat hiányzik ahhoz, hogy tényleg férj és feleségnek számítsanak. A szülőket is kész tények elé állították, hiába is próbálták őket még egy kis türelemre inteni. Sári édesanyja nem is akarta elhinni, hogy tényleg „pusztán szerelemből“ és nem „egyéb“ okból van ez a nagy sietség. Nevetve nyugtatták meg, hogy nincs mitől tartania, egyelőre még nem kell kisunokát dajkálnia... Az pedig véglegesen eldöntötte a vitát, amikor Sári édesanyjának a fővárosban élő nővére fölajánlotta: lakásának egy szobáját átengedi a fiataloknak! ■ Megtartották az esküvőt. Vérbeli diáklagzi volt: a szülők és néhány barátnak számító évfolyamtárs volt jelen. Másnap pedig beköltöztek a felajánlott szobába. Jól érezték magukat itt, az ösztöndíjból megtakarított pénzen apróbb lakberendezési tárgyakat vettek, a szekrénybe néhány új ruha került, a polcokon könyvek sorakoztak, úgyhogy a tanulást sem hanyagolták el. Csaknem két éve voltak már házasok, de gyerekről nemigen esett szó közöttük. Igaz, az évvégi szigorlatok, később az államvizsgák körülötti hajszában nem is volt idejük gyereknevelésre gondolni. Most, hogy Sári is már a promóció előtt állt és Vince egy kutatóintézetben dolgozott, néha-néha szóba jött a gyerek kérdése, de mindig újabb s újabb kifogásokat találtak: egyelőre nincs még saját lakásuk; Vincét egy esztendei katonai szolgálat várja; ha pedig leszerel, gépkocsit szeretnének venni és különben is, Sári mégsem léphet úgy állásba, hogy pár hónappal később máris anyasági szabadságra kelljen mennie .,. Vince szeptemberben bevonult, és Sári egyedül maradt. Nem volt kivel megosztania magányát, rossz kedvében haza is ritkábban utazott s terhére volt nénikéjének féltő gondoskodása is. Egyetlen vigasza csupán a levélírás maradt. Szomorkás leveleket írt Vincének, aki minden alkalmat megragadott arra, hogy távozási engedélyt kérjen és meglátogassa feleségét. Sári ilyenkor szóba-szóba hozta, hogy ebben a magányban bizony mégis jó lenne egy gyerek, de Vince hallani sem akart erről. Sári úgy érezte: ki kell törnie ebből a magányból. Általában a városban vagy a munkahelyén talált valami elfoglaltságot. Egyszer sok munkája volt, másszor fodrászhoz ment, harmadszor moziba, aztán a kolléganőjének volt a névnapja... Egy napon azonban, röviddel Vince legutóbbi látogatása után, úgy érezte: teherbe esett, ezért úgy döntött, albérletet keres, hogy ne legyen nénje terhére. £s még aznap este levelet írt férjének a sok újdonságról... ■ Vincét kissé meglepte a váratlan fordulat, de nem kényszerítette Sárit, hogy visszaköltözzön. Legközelebbi látogatásakor inkább másra akarta őt rávenni: „Nézd, Sári, korán jött ez a gyerek, egyelőre még nem tudnánk rá elég időt szentelni. Menj el komisszió elé és a legjobb lesz, ha majd azt mondod, hogy nem tudod pontosan, ki lehet a gyerek apja... Érted? Én most amúgyis ritkán vagyok otthon ...“ — mondta határozottan, már-már kíméletlenül, aztán valamivel barátságosabban hozzáfűzte: „No, ne szipogj! Két-három hét múlva, ha okos leszel, újra rendben lesz minden... Én pedig holnap beugróm az intézetbe és megsürgetem az ígért lakást.“ Sárit mintha leforrázták volna ezek a szavak. Tudta, hogy Vince egyelőre nem kíván gyereket, de hogy ilyen aljas hazugságra akarja őt kényszeríterii, azt álmában sem gondolta volna — És kitartott a gyerek mellett! Igaz, kettőjük viszonyában általában férje szava volt a mérvadó, de ezúttal ő maradt hajthatatlan. Vince harmadnap elutazott, Sári pedig az abortuszbizottság helyett egy gyermekruhaüzletbe ment, hogy megvegye a leendő babakelengye első darabját. Egy héttel később Vince levelet írt. Kimért, barátságtalan hangnemben. „Nézd, vagy elmész a bizottság elé, vagy közöttünk vége mindennek — írta. — Ha mindenképpen bonyolulttá akarod tenni az életedet, hát rajta, de engem hagyj ki ebből a játékból.“ Vince augusztus végén leszerelt és két héttel később megkapta az intézetben ígért lakást. A sors fura játéka, hogy éppen aznap született meg Mónika is. Sári a szülés után egy nappal levelet írt férjének. Kilenc napig tartották őket a kórházban, de Vince nem jelentkezett. Sőt, röviddel később a fülébe jutott, hogy azt hireszteli: Mónikának nem ő az apja... Mindketten kérvénnyel fordultak a hírósághoz. Vince a bontókeresetet, Sári pedig az apasági keresetet nyújtotta be. ■ A bírósági tárgyalóteremben csend van, akár a légy zümmögését is hallani lehetne. „Meggondolták alaposan?“ — kérdezi utoljára a bírónő, bár látja, a házasfelek kölcsönös viszonya valóban elromlott. „Meggondoltuk ...“ — mondja szűkszavúan a férfi. „Elhidegültünk egymástól, már egy jó szavunk sincs egymáshoz... És amióta különváltan élünk, már új ismeretséget is találtam..." — toldja meg az asszony. A bírónő érzi: ez a házasság tényleg helyrehozhatatlanul tönkrement, nincs értelme tovább húznia a dolgot. Az ülnökökkel való rövid tanácskozás után kimondja a válást. Az indoklásban, ok gyanánt, a peres felek kölcsönös elhidegülését és a házassági kötelék felbomlását jelöli meg. Az apasági keresetről külön eljárásnak kell döntenie. ■ Vajon mi hát az oka az érzelmi „képzetlenségnek“, az érzelmek fokozatos megcsappanásának, majd teljes hiányának? A bontóperekkel foglalkozó, nagy gyakorlattal rendelkező bírók közül sokan azt vélik: a fiatalok többsége otthon mindent megkap. A szülők — ha úgynevezett „jó“ szülők —, lehetőségeikhez mérten mindent megadnak gyerekeiknek, akik ily módon nem ismerik az önfeláldozást, a lemondást. Ellenkezőleg, önzőkké, könnyelműekké válnak... És ha két ilyen fiatal kerül kapcsolatba, két önzés ütközik össze. Mindkettő csak kapni akar, egyik sem hajlandó áldozatot hozni, alkalmazkodni. Többnyire súlyos problémákká tornyosuló apróságokkal kezdődik a két önzés össze-összekoccanása. Logikus következménye mindennek, hogy ahol két önzés viaskodik egymással, ott elhidegülés áll be, majd szétrobban az együttes családi élet iránti szándék. És a bíróságok kezelőirodáiban újabb meg újabb bontóperi iratok gyülemlenek ... 17
