A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-21 / 4. szám
A Győzelmes Február Éfsz-ben, elnök híján (aki valahol Nyitrán ülésezik), Cerný Jozef főökonómus lát el bennünket egy sereg jótanáccsal és adattal. Csak néhány adat: a tagok átlagos havi keresete 1786,— korona. öt évvel ezelőtt — akkor még csak a pogrányi szövetkezetben — 1405,— korona volt. Az egyesítésről tehát elmondható, hogy hasznára vált a szövetkezeteknek, mégpedig nemcsak a fenti adat alapján. Az ökonómus azt is közli velünk, hogy a szövetkezetben fennállása óta az idén érték el a legjobb eredményeket. Az állattenyésztés szakaszán pl. a legtöbb mutatót túlteljesítették. Az őszi munkálatokat még sohasem végezték el ilyen alaposan és pontosan a kitűzött határidőre. Ezt — a több fontos szervezési újításon, az ellenőrzés megszigorításán, a rendszeres munkaértekezletek bevezetésén túl — ő azzal is magyarázza, hogy a tagok a harmincadik évfordulón nem szeretnének méltatlanok lenni a szövetkezet nevéhez, azaz a Győzelmes Februárhoz. S a jótanácsok? Ebédeljünk a ZS. NAGY LAJOS Természetesen nagyon megörültünk egymásnak, egy percig be nem állt a szánk (főleg az enyém), hiszen már vagy tíz éve nem láttuk egymást. Az minden pátosz nélkül elmondható, hogy a mi ismeretségünk tényleg az 1948-as februári győzelemnek köszönhető, az, hogy éveken át ülhettünk egymás szomszédságában, a komárnoi magyar gimnáziumban. Az a magyar gimnázium a februári győzelem nélkül sosem jött volna létre. Emlékszel-e még, Sárika, azokra a napokra, amikor „a mi lobogónkat fényes szellők” fújták? Amikor tengerkék színű ingekben vonultunk a komáromi főutcán, meghallgatni a kommunista Beck Pali bácsi igéit, amelyeket jó, ízes, csallóközi magyarsággal harsogott a fülünkbe? Közben mi azt énekeltük, hogy: „Kovács vagyok, ifjú a lelkem, Emlékszel? Hogyan is lehetne elfelejteni azokat a napokat? Amikor — hosszú esztendők után először — tanulhattunk, beszélhettünk, énekelhettünk szabadon: édesanyánk nyelvén. Nem kell félni, mi nem felejtjük el Februárt!!! Nagy szeretettel emlegetjük tanárainkat, akiket akkor talán nem is szerettünk túlságosan. Csak azon búslakodunk, hogy az érettségi óta ilyen hatalmas idő, (huszonhárom év) szaladt el, méghozzá ilyen nagyhirtelen. Ezután Sári elvisz az üzletbe, ahol egy harmincéves fiatalaszszony dolgozik, Tóth Anna — osztálytársnőm szerint — remekül. Tóth Anna valóban ügyesen dolgozik, csak akkor jön kissé zavarba, amikor kollégám mindenféle vakító fényeket kezd villogtatni, ö már Február után született, nyáron, Anna napkor, azért is lett Anna. Csinos, jókedvű, pirosarcú aszszonyka, látszik rajta, hogy egy szerencsésebb korban született, mint, mondjuk e sorok írója. Férjnél van, két gyermek anyja és egy szép házban laknak, néhány lépésnyire munkahelyétől. A művelődési otthon Tóth Anna helyi vendéglőben, mondotta, meglátjuk, milyen jól főznek! Tanácsát megfogadtuk és ezt nem is bántuk meg. E sorok írója különösen nem, hiszen nemcsak kitűnő borsólevest és fasírozottat evett (szinte potom áron), hanem, ami ennél sokkal lényegesebb, találkozott hajdani iskolatársával, Nagy Sárival, azaz Baráth Ernőnével, a pogrányi általános iskola igazgatóhelyettesével. kinyílt előttem a világ, a nagyvilág, a kalapácsot ím, felemeltem, a pörölyöm most már az üllővasra vág!’’ És a folytatásra is emlékszel? „Utat törünk mi majd a népnek ...!” És arra, hogy mi akkor, tizenhatévesen, úgy határoztunk, hogy nem is akármikor, hanem „holnapra megforgatjuk az egész világot.”? Azt kérdezem tőle (mi okosabb jutna egy újságíró eszébe délután fél háromkor, téli napsütésben?), azt kérdezem, boldog asszonynak érzi-e magát. Rámnéz, aztán, ha lehet, még az eddiginél is jobban elpirul. És nem is szól semmit, némán bólint. Elégedjünk is hát meg ennyivel, annál is inkább, mert megérkezett az autóbuszunk. Fényképezte: PRANDL SÁNDOR Ismerősöm konyhakredencének szélén tíz darab érintetlen pálinkásüveg sorakozik. Csillogó-zörgő celofánba, mutatós dobozokba csomagolt, márkás italok. Csodálkozó, kérdő tekintetemet hol az üvegekre, hol meg ismerősömre vetem, aki tudomásom szerint nem iszik alkoholt. . . mire hát ez a töméntelen mennyiségű tömény a kredencen? — Ugyan már! — mondja. — Micsoda naiv kérdés! Hát te nem ezen a világon élsz! Hát te nem tudod, hogy én most telket vásárolok s tavasszal építkezni akarok? Te nem tudod, hogy én az elkövetkező időkben ezeregy helyre fogok folyamodni a legkülönfélébb engedélyekért, a legkülönfélébb építőanyagokért, szakmunkásokért, hozzájárulásokért, szenteltvizekért. . ? Nem ezeregy, kismillió % helyre. Hát ehhez kellenek a márkás italok. Kenőolajnak, érted, hogy ne csikorogjon, ne nyikorogjon majd az ügymenet. És ez még csak a kezdet. A legeslegkezdet. Hol van még a legutolsó üveg?! A házszentelő alkalmából falhozvágott pezsgőspalack?! Messze kérlek, nagyon messze. Addig én még annyi pénzt költők itókára, hogy abból házam egyik szintjét akár be is aranyozhatnám. Mert manapság barátocskám kérni, kérvényezni csak úgy lehet, csak úgy eredményes, ha az ajtót könyökkel, és nem marokkal nyitod. A markodban ne a kilincs, hanem az üveg nyaka legyen, ugyám! Különben hasztalan kilincselsz. No de ne add itt nekem a tájékozatlant. Csak álltam ismerősöm előtt, lesütött szemmel, leplezhetetlen indulattal. Aztán következett az én monológom. — Tudod barátocskám, én még nem építettem házat, de azért már engem is próbáltak megzsarolni, kifacsarni belőlem egy-egy üveg italt, egynéhány százast, sőt néha többet is. Sőt már megvesztegetni is próbáltak, pedig szerencsémre sem referens, sem orvos, sem árukiadó nem vagyok. S nem rajtad, de rajtam múlott, hogy sem megvesztegető, se megvesztegetett fél nem sikeredett belőlem. Tudod, hogy te ezt el sem hiszed, mert elképzelni sem tudod másféleképpen az életet, csak úgy, ahogy magad is gyakorolod. Pedig hát nem lenne nehéz megtanulnod, azt az egyszerű szabályt, miszerint a törvényt azok rontják el, akik nem tisztelik, akik megkerülik, mert ismerve a dolgok vélt, vagy valós okozati hátterét, — tudják, hogy az egyenes út nem lenne célravezető. Lehet, az ilyen rossz szemléletmódnak van némi alapja is, de ugyan ki teremtette meg ezt a helyzetet? Az, aki megvesztegetett és akit megvesztegettek, vagy az-e, aki nem hagyta magát? Egyébként is, te eltúlzod a helyzetet, mert ez egyben jó alkalom arra is, hogy elhenceghesd a jómódúságodat, csakhogy én tudom, azért a valutáért nem te dolgoztál, hanem a bőkezű nagybácsikád, odaát az óceán másik partvidékén. Persze nincs mindenkinek ilyen nagybácsiké ja, aminek én ha nem is kajánkodva, de azért mégiscsak örülök, mert az ilyen rokoni kapcsolatok csak a magadfajta emberpéldányokat szaporítanák, ti pedig szaporítanátok a jattolás mindennapi gyakorlatát, ami ahhoz a kialakulóban levő szemlélethez vezetne, mely szerint pénzért, pénzzel minden megváltható. Hát nem így barátocskám! Mert szerencsére vannak még másfajta értékek is. Mi több, van ki értékekre vigyázzon is, bár nem mondom, azt már mindenkinek tudni kéne, hogy adni és kapni — egyaránt törvényes keretek között tisztességes. Ügy, hogy azt pótolni sem üveggel, sem borítékkal ne kelljen soha. RESZELI FERENC 3
