A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-27 / 22. szám
u m-1778 • • • A gimnázium rajztermében a szekrények tetején márványszobrok gipszmásolatai sorakoztak. Homérosz, Plátón, Szókratész, és a többi görög, római filozófusok, történetírók és hadvezérek társaságában ott állt egy különös mellszobor, mely a gimnáziumi évek kezdetén mindjárt felkeltette a figyelmemet. A töpörödött, vézna arcból gunyoros, apró szemek néztek rám, a keskeny száj körül mély árkok húzódtak, az előreugró hegyes áll és a megnyúlt orr a széles orrcimpákkal szinte démoni külsővel ruházta fel a szobrot. De mégis volt benne valami fölényes, megnyerő és felemelően vonzó varázserő. Mivel a rajzpadom majdnem szemben állt a szoborral, így hetente kétszer fel-fel vetettem a szemem a szekrény tetejéről rám-mosolygó alakra. — Ki ez az ember? — kérdeztem egyszer a szünetben a tanáromtól. — Voltaire, a nagy francia gondolkodó — volt a tömör válasz. Így történt, hogy Voltaire mellszobrával, — melyet Houdon készített — hamarabb megismerkedtem, mint műveivel. A szobor hatására kezdtem el az iskolai és a városi könyvtárban Voltaire művei után kutatni és így került kezembe Candid és a Vadember című munkája, melyek azóta is a legkedvesebb olvasmányaim közé tartoznak. Voltaire 1694-ben született, jómódú polgári családból származott, a jezsuiták tanították meg betűvetésre, — nem csoda, hogy később számtalan művében kigúnyolta őket! Szabados szelleme és csípős nyelve miatt hamarosan népszerű lett az előkelő francia körökben és ezzel párhuzamosan számos irigye és ellensége is támadt. Csípős, ingerkedő szellemének köszönhette, hogy rövidesen a Bastille-ba zárták. Ez annyiban vált hasznára, hogy itt írta Oedipe (Oidipusz) című első tragédiáját, mely kiszabadulása után egycsapásra híressé tette. A darab előadásában ő maga is részt vett, mint segédszínész a főpap uszályát vitte! Akkoriban legfőbb gondja az volt, hogy rangra, hírnévre tegyen szert. 1728-ban újra fordulat áll be életében. Rohan herceggel öszszekülönbözik és az megbotoztatja, de mégis Voltairet csukják be újra a Bastille-ba, majd száműzik. Ekkor Angliában telepedik le. Itt alakul ki Voltaire máig ható egyénisége. Angliában sokkal fejlettebb társadalmi rendet talál, mint Franciaországban. Itt válik a haladás hívévé, az értelem erejét tartja az emberiség előrevivőjének. Az a cselekvő ember a példaképe, aki tevékenyen harcol a zsarnokság, a fanatizmus és a dogma ellen. Ezek az eszmék kelnek életre a Filozófiai levelek című munkájában, melyet Franciaországban nyilvánosan elégetnek. Voltairenek újra menekülnie kell Párizsból. Kelet-Franciaországban Chatelet márkinénál (Voltaire nagy szerelme) talál menedéket és 15 boldog évet tölt a márkiné kastélyában. A boldog szerelem nyugalma közben természettudományi kérdésekkel foglalkozik és különösen Newton írásait tanulmányozza, valamint a francia tragédia megújításán töpreng. Nagy történelmi drámai műveihez gyűjti az anyagot. Közben Párizs is lassan újra megbarátkozik Voltaire-rel, a Francia Akadémia tagjává választják s a király kamarássá nevezi ki. Voltaire azonban mindezek ellenére a márkiné hirtelen halála után sem megy Párizsba, hanem inkább II. Frigyes porosz király ajánlatát fogadja el, aki udvarába hívja. E meghívás előtt már hosszú évek óta leveleztek egymással. Három évet tölt a nagy király, „Észak Salamonja” udvarában. De összekülönböznek, a király besúgókkal figyelteti, a postáját is ellenőrizteti és ez nem tetszik Voltairenek. A régebbi tapasztalatokból okulva most sem megy Párizsba, pedig rajongói szeretettel várják, hanem a svájci határ közelében vesz magának egy pompás kastélyt, ahol színházat is építtet és itt fogadja korának ismert költőit, filozófusait, színészeit. Fekete János magyar gróf is levelezett vele és franciául írott verseit küldte el néki megbírálás végett tokaji borok kíséretében. Állítólag a tokaji bort nagyon megdicsérte ! Ebben az időben különbözik össze Rousseauval is, ugyanis Voltaire a lisszaboni földrengés után a gondviselés létét — Rousseauval ellentétben — kétségbe vonta. Későbbi vitáik egyre hevesebbé váltak. Voltaire idősebb korában a szépirodalmi művek mellett egyre inkább filozófiai és társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Nem a társadalmi rendet akarta megváltoztatni, hanem a visszaélések, az igazságtalanság, a papok népbutító módszere ellen küzdött. Természetes vallást akart, minden ceremónia és dogma nélkül. Gazdasági téren ő maga járt elöl jó példával. Jobbágyai fiai mellé tanítót fogadott és selyemszövésre, órásmesterségre taníttatta őket. 1778-ban, mint „bizarr csontváz” vonul be Párizsba, ahol a nép önfeledten ünnepli, a színházban megkoszorúzzák a szobrát. De ez a hosszú, kimerítő ünnepség megártott egészségének és két hónap múlva hirtelen meghal. A papság a gúnyiratok miatt nem hajlandó eltemetni. Holttestét éjszaka kilopják a városból és egy vidéki apátságban helyezik el. Évek múlva a polgári forradalom diadalmas menetben viszi hamvait a párizsi Panthéon-ba. Condorcet így emlékezik meg róla: „Ha valahol igazságtalanságot követnek el, ha véres üldözési mániáról jön hír, vagy megsértik az emberi méltóságot, akkor Voltaire egy írása egész Európa előtt pellengérre állítja a bűnösöket.” Éppen abban van Voltaire érdeme, hogy korának szinte minden fonákságára reagált, ott tartotta kezét az élet ütőerén. S paradox módon nem azok a tragédiái, történelmi és filozófiai színművei a maradandók, melyekre nagyon büszke volt és halhatatlanoknak tartott, hanem csípős rögtönzései, szatirikus kisregényei és eleven, színes nyelven írt vitatkozó levelei. Éppen ezért ma már csak részben fogadhatjuk el Goethe néhány sorában nem valami hízelgő vélekedését Voltaire-ről: „Ez a Voltaire korának csodája, maga is elavult már, mint az irodalom j melyet majdnem egy évszázadon át megelevenített és uralma alatt tartott... Érdemes volt ilyen nagy és tevékeny életet élni valakinek azért, hogy a végén kevésbé független legyen, mint a kezdetén?” Voltaire értékelése még ma is át van szőve vallási, politikai és egyéb előítéletekkel. „Az egyetlen, amit vita nélkül meg lehet állapítani róla — írja Benedek Marcell — hogy a francia prózának legragyogóbb, legelmésebb mesterei közé tartozik.” Egyik legnépszerűbb és legolvasottabb szatírájában, a Candideban Leibnitz filozófiai rendszerét gúnyolja ki, mely szerint minden a legtökéletesebben van megteremtve ezen a világon, amely legtökéletesebb az elképzelhető világok között. Candide hihetetlennek tűnő kalandjai ennek az ellenkezőjét bizonyítják: a feudalizmus világa gonosz és hazug és olyan képtelen, hogy a felvilágosult polgár Voltaire-rel együtt csak nevetni tud rajta. De a regény végén mégis az optimizmus derűs és nyugodt percei kerekednek felül. Voltaire az igazabb világ megteremtésében a munkát tartja a legcélszerűbbnek. E hasznos emberi tevékenységben találja meg az egyedüli kiutat: „A munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, s a szükséget.” A regényt pedig ezzel az azóta is híres szállóigévé vált mondattal zárja: „Vár ránk a munka a kertben.” Voltaire korának gyermeke, a felvilágosult önkényuralom híve, aki osztálykorlátai ellenére a haladásért, a polgári egyenlőségért küzd. „Az egyetlen természetes élet az, ha minden ember egyenlő és szabad — írja és vallja. — Minden, amit magam körül látok a forradalom csíráját szórja szét, amely kétségtelenül be is fog köszönteni, de én már nehezen leszek tanúja. A világosság mindig szélesebb körökben terjed, az első alkalommal kitörésre jut s akkor pokoli lárma fog keletkezni. Aki fiatal, az boldog, mert szép dolgokat fog megérni.” Voltaire minden metsző gúnyja, fricskái, ostorozásai ellenére hisz az emberiség jövőjében. Ha életművét áttekintjük, azt látjuk, hogy minden gonosz ellenére hisz az emberi értelemben, mely legyőzi az emberi butaságot, babonaságot és fanatizmust és eljön majd az az idő, amikor az ember sorsát — embertársai javára — önmaga irányítja. OZSVALD ÁRPÁD
