A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-27 / 22. szám
jasammismammmBMumm Hórman-négyen szórakoztak ott. Bibók soha nem tartotta szóval a társaságot. Folyton csak fülelt, folyton csak nézett, és ha valami érdekeset hallott, időnként megmozdult az ádámcsutkája. A közeli mészkőbányában nyűtte el az életét, miközben a felesége a két holdon gazdálkodott. Régebben rájuk járt a rúd. Semmi sem sikerült, amibe belekezdtek. Nem egy olyan esztendőt éltek meg, amikor hizlalni sem tudtak. Hol innen, hol onnan kértek pénzt kölcsön. Ügy tartották fenn magukat. Aztán a háború után, amikor a szövetkezet megalakult, s a fiúk állami ösztöndíjjal a krakkói egyetemre került, Bibóknak megbetegedett a tüdeje. Egyre rosszabbul köhögött, s mindig lázban égett a szeme. A szövetkezet tagjai már nem is vették jónéven, ha a telepen, az istállóban vagy a mezőn közéjük állt köhögni. Elfordították a fejüket, s magukban szitkozódtak. Miért nem köhög otthon? Miért fröcsköli szét nyálával a veszedelmes, fertőző bacilusokat? Az olyan vészes lýihôgésnek, mint amilyen a Bibéké volt, néhány évvel ezelőtt még halál lett a vége. Az ember kiköhögte tüdejét a zsebkendőjébe vagy a földre (mint az elődje, férjének az első felesége). Öt az orvosok kigyógyították. Mint a világ legfontosabb emberét, ingyen kezelték, injekciózták, tablettákat szedettek vele, vitték kórházból kórházba, míg aztán a Magas-Tátrát véglegesen kiszemelték számára. Ott valami nagynevű orvos azt mondta neki:- Tudja mit, Bibók úr? Megoperáljuk a tüdejét! — Nem bánom — mondta úgy, mint aki már lemondott az életéről. Ügy is történt. Megoperálták. A magunkfajta ember még csak a gyümölcsből, a híresebb orvos meg már a tüdőből is kivágja a pondrót. Bibók gyorsan felépült, és meg is hízott. Mikor hazakerült, pufók lett az arca, és az ádámcsutkája sem mozgott olyan fürgén. Csak amikor nagyon figyelt, vagy nagyon megóhajtott valamit. Mondjuk a túrós sztrapacskát. És mintha csupán azért adta volna rá a fejét a nehéz operációra, hogy ha majd egészségesen hazajön, építkezhessen. A régi, földhöz ragadt, kétablakos vályogháza helyére újat emeltessen. Emeltetett is . .. S egyesek, a rosszmájúak számára máig rejtély, hogy miből? Sokáig találgatták a háta mögött, honnen szerezte a pénzt. Embert ölt vagy bankot rabolt? A szomszédok tudták, mert a felesége elbeszélte, hogy egy nagyon beteg, haldokló vénember mellett feküdt a tátrai szanatóriumban, akinek senkije nem volt, csak a sok pénze. A falusiak ebből következtettek arra, hogy a haldkoló vénember hagyott rá tekintélyesebb összeget. Persze, mondani, feltételezni mindent lehet, hiszen a vénember azóta már régen a föld alatt porlik. I Elhinni azonban nem lehet mindent! Azt is híresztelték a rosszmájúak, hogy a haldokló vénember önkívületi állapotában beszélte ki a pénze rejtekhelyét. Bibóknak csak el kellett menni érte. Amolyan kisebb palotát építhet az öreg pénzéből. Persze, az egészből egy szó sem volt igaz. Mindenki tudja, hogy míg Bibókot szanatóriumban kezelték, felesége kétszer annyi erővel és akarással vállalt minden munkát a szövetkezeti földeken. És kétszer annyit keresett. Csupán azért kerekedett a pletyka, mert betegség ide vagy oda, állt a szép nagy ház. Bibók felépülése nem került egy fillérbe sem. Mint ahogy a fiúk taníttatása sem a krakkói egyetemen. Csak őt kísérti a rém, Bibókot nem. Dehogy félt az attól, hogy egy napon bekopogtat hozzá valamelyik távoli rokon:- Bibók úr, költözzön ki, mert a ház az enyém! Nyugodtan járt-kelt a faluban, és talán még büszkébben is, mint a második házukat építő, saját traktorukon fuvarozó Demeter Sándor! Egyes-egyedül ő a szerencsétlen. Egyes-egyedül az ő házukat akarják elorozni Herminkéjüktől! Ilyenek jutottak eszébe a kispadon, az ura mellett, a falubeliek mozgását szemmel tartva. És felmérgesedett, mint a pulyka, mert még olaj volt a tűzre, hogy a szerencsés Bibók után a szegény, megboldogult Emőke anyósa is átment előtte a túlsó oldalra. Talpig feketében, mint mindig, de akkor illett a sötét szín a kettős gyászához. Elfordította a fejét, mert nem kívánta látni. Majdnem annyira meggyűlölte, mint a házuk ellenségét. Ha elvállalta volna nappalra az unokáit, Emőke biztosan nem porlad a föld alatt. Ö kergette a sírba. Lehet, bosszúból. Ha a fia úgy döntött, jobb lesz neki a másvilágon, tartson vele a felesége is. Ha még szunnyadozott benne egy kis lelkiismeret, jobban bánthatta a menye halála, mint őt a házuk körül kialakult veszedelmes helyzet. Mérgesen kaphatta oldalra a fejét, mikor Gizust meglátta, mert az ura is észrevette, sőt félre is értette. Azt hitte, neki akar mondani valamit.- Mit akarsz?- Semmit.- Akkor mért kapkodod a fejed, mint az ideges tyúk? — mondta, és a csibukot megigazította a szájában.- Nem kapkodom én — magyarázta, és persze az útról és a kispadról sem vette le a szemét. - Mit főzött a menyem? - terelte el magáról a figyelmet.- Amit te. Ö se erőlteti meg az eszét, az istenit a fejeteknek. Pedig az ura akkor szeretné látni a tyúkhúslevest, amikor a háta közepét — mondta kipöfékelve a szavakat.- Jenőt most nem érdekelte a házunk? Nem kérdezte, hogyan érezzük magunkat benne?- Nem.- Rólam se beszéltetek?- Mit beszéltünk volna rólad? - fortyant fel az ura.- Én tudjam?- Csak úgy voltt szó a becses személyedről, hogy furcsa vagy. Mintha soha nem lenne ott az eszed, amit csinálsz!- Jenő mondta?- Ö.- Te mit feleltél?- Csak az igazat.- Az szerinted mi?- Hogy úgy látom én is. Indulsz valamiért a szobába, és üres kézzel jössz vissza. Elfelejted, hogy miért mentél be.- No és, ha elfelejtem?- Szórakozott vagy, Herminkém, az istenfádat - állapította meg hangjában a régi szeretettel.- Ahogy öregszik az ember, úgy hagy ki az esze — ütötte el a dolgot, és elhallgatott.- No, hiszen - hagyta rá az ura, de ezzel nem vigasztalta meg. Ellenkezőleg. Hevesebben dobogott a szíve. Egyszerre rosszul lett. Az a felismerése, hogy már nemcsak a mostohafia, de az ura, sőt talán a falu is figyeli, ellopta az erejét. Nem csupán ő figyel másokra, őt is figyelik. Nem csupán ő hallgatózik, őt is kihallgatják. A kispad nem bizonyult alkalmasnak a háza féltésére.- Megyek be — mondta, és felállt. Az ereje mintha teljesen elhagyta volna.- Rosszul vagy? - pislantott rá az ura.- Fáj a derekam. Meg a lábam. Tönkretesz a köszvény —lódította, és betipegett az udvarba.- Hívassak orvost? - szólt utána az ura.- Ugyan. Ledőlök egy kicsit. Aztán jó lesz minden!- Bemenjek hozzád én is? - kiáltott még utána.- Csak maradj - tartotta vissza, és eltűnt a szeme elől. Felkapaszkodott a lépcsőn, de úgy, hogy közben többször megállt. Pihegett, kapkodta a levegőt. Mert a bámészkodással meg a felismerésével túlságosan felizgatta magát. Zajosan lüktetett az ér a halántékán. Erősen gondolkozott. És erősen hajlott arra, hogy inkább vesszen az új háza, legyen az ellensége boldog benne, mint sem az egészsége szenvedjen kárt. Mert szerinte az új ház úgy lett volna igazán öröm, ha az ember nem a megélt életével lépi át a küszöbét. Ha azt mondhatta volna a beköltözés pillanatában, amit szakajtóval a hóna alatt a tyúkjainak, csibéinek szokott mondani: - Hess tőlem, hess, emlékeim, szenvedéseim, szomorúságaim. Az új házunk küszöbén állok. Ti kint maradtok, nem jöttök be velem! De lehet-e mindent felejteni? Ha a régebbi sebek már be is hegedtek volna, az újak azokat is felszaggatták. Éjszaka, nappal Emőkét látta csüngeni a fásszínben. És nem úgy, mint akkor. Lengette a szél az élettelen testét. Mint ahogy a hófehérre kimosott ágyneműt lengeti, lobogtatja. És a lobogásban a háborúban elpusztult öccse kínszenvedő arcát meg a sógornője vérző mellét is látta. Meg a kis inges, mezítlábas, ötéves Emőke kétségbeesett sírását is hallotta, amint anyucikáját kereste a térdig érő hóban. Nem, a megélt emlékek, szenvedések, szomorúságok akárcsak a méhek a kaptárban, örökké ott zsongtak a fejében. És hiába hessegette el őket magától. Az életétől elválaszthatatlanul betódultak vele az eternittetős házukba. Boldogtalanná tették. S mindez még nem volt elég. A házuk is veszedelembe került! Beszédelgett a konyhába. Sötét karikák táncoltak a szeme előtt. Ruhástul dőlt le a díványra. A többire nem emlékszik. Arra sem, mikor feküdt ágyba. Másnap tudta meg, hogy az ura alig bírt lelket verni bele. Ájulásig kimerült a sok izgalomban. xxx Az urával együtt reggelizett. És már nem ült ki a kispadra a házuk elé. Ha ő megnézett másokat, őt is megnézhették. Sütkérezzen csak magának Miska bácsi, mosolyogjon a bajusza alatt, várjon türelmesen a szerencséjére, mikor majd jön valaki, aki kíváncsi lesz az unalomig ismert történetére, vagy tartsa szemmel a gabonatáblákra cammogó kombájnokat, az új gabonával futkosó traktorokat, a saját traktorán feszítő Demeter Sándort, a boltba vagy a kocsmába siető embereket. Mehetett volna pedig oda nyugodtan, leskelődhetett volna kedvére, mert az ura kiment az erdőbe, nem ült volna mellé, nem háborgatta volna a csibukja füstjével meg a kérdezősködéseivel. Valami, talán a hatodik érzéke, azt súgta neki, ne mozduljon ki a konyhából, ne menjen egy tapodtat sem sehová, maradjon bent, és készüljön fel minden eshetőségre, mert belülről kell fogadnia azt, aki kívülről tör a házukra. (Folytatjuk) 10
