A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-13 / 20. szám

— Strakonice az elsősorban a nép­szerű „cezetka", azaz a világhírű Cseh Motorkerékpárgyár; a gyár pedig tulaj­donképpen Strakonice és környéke — hallottam az első embertől, amikor megálltam a hangulatos dél-csehorszá­gi járásszékhely főterén... És igaza van a bölcselkedőnek: a város lakói­nak jelentős hányada s a közeli köz­ségekből is sokan itt, a motorkerékpár­ban dolgoznak, mely jövőre ünnepli majd megalapításának 50. évforduló­ját. Munkában, eseménykben gazdag volt ez az öt évtized, de a jelen sem ke­vésbé izgalmas. Egykor gyalogsági fegyvereket készítő üzemként kezdte meg a termelést és sok-sok család megélhetése, mindennapi kenyere füg­gött a gyár akkori tulajdonosainak kénye-kedvétől. Mondják, volt itt egy vállalkozó, aki a 35 évesnél idősebb o Nagy János szobrai kishíján húsz esztendeje vannak jelen szel­lemi köztudatunkban. E közel két évtizedes alkotómun­ka folyamán a szobrász meglepően sok és sokféle anyagból bontotta ki a formát — fában és kőben, fém­ben és agyagban kereste és találta meg a természet, a világ, az ember rejtett titkait. Feltárta tehát az anyagban jelenlevő, de nem köny­­nyen fellelhető formák világát, s te­remtett ezáltal költészetet. Mert lé­nyegében ez és ennyi a szobrász dolga. Igazán szép, felzaklató szobrok láttán viszont óhatatlanul felvetődik a kérdés: nem több-e ennél a szobrászművészet feladata? — De több. Bár hozzá kell tenni, hogy aki e sokezer éve érvényes alapkritérium megkerülésével pró­bál művészetet teremteni, annak az vagy ne sikerül, vagy legfeljebb ál­művészetek művel, manirozik. Mert a szobrászat már régen nem csu­pán ábrázolási szándék, sőt már nem is kísérletezés. A modern szob­rászat feladata, úgy vélem nem más, mint a világ új jelenségei lát­tán felvetődő kérdések formai de­monstrációja. Kérdésfelvetés tehát, vagy úgy is mondhatnám, a kérde­zés, a jelenségek vallatásának for­manyelve. Fejlődési fázisának kö­vetkező szakasza nyilvánvalóan a válaszadás kéne hogy legyen. Sze­rencsére ez a két fázis bizonyos mértékben máris fedi egymást, hi­szen ahol valaki kérdez, ott valakik jól vagy rosszul, már válaszolnak is. Létrejön tehát a gondolatcsere, a fejlődés, az állandó továbblépés feltétele. Nagy János művei láttán ezek a kérdések nyilvánvalóan testet ölte­nek. Dunaszerdahely főterén álló apokaliptikus szobra nem csupán kérdez, már válaszol is, illetve vá­laszt provokál s e szobor láttán az ember együtt, kórusban mondja a többiekkel: soha többé háborút! Funkcionális szobor tehát, amely mű abban a pillanatban, ahogy valaki rátekint, küldetést lát el, hu­mánus, társadalmi szerepet tölt be. Ezért lehet több mint mementó. Köztéri szobrainak számát az ember joggal tarthatja kevesebbnek a kelleténél s joggal döbben meg azon, hogy a szellemi köztudatunk­ban annyira jelenlevő szobrásznak tulajdonképpen még nem volt ön­álló kiállítása. Nagy János nem tudja és konok módon nem is akar­ja önmagát menedzselni, ami vé­­gülis rokonszenves erény, hiszen megnyugvást ad, hogy ettől füg­getlenül is töretlenül alkot. Szobrai — kellő bemutatkozási lehetőségek híján — mégis ismertek, mert az Ipoly s a Duna találkozópontjának szögletében egyszál-magában álló házában, műtermében gyakori a lá­togató. Barátok, ismerősök adják egymásnak a kilincset. A látogató pedig — híján ugyan a kiállítások ünnepélyességének — remek szo­borkiállítást láthat, szót válthat, kérdezhet, véleményt mondhat, köz­vetlenebbül találkozhat a művészet­tel. fgy volt ez hajdani komáromi műtermében is, s így van ez ma-12

Next

/
Thumbnails
Contents