A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-05-13 / 20. szám

— Strakonice az elsősorban a népszerű „cezetka", azaz a világhírű Cseh Motorkerékpárgyár; a gyár pedig tulajdonképpen Strakonice és környéke — hallottam az első embertől, amikor megálltam a hangulatos dél-csehországi járásszékhely főterén... És igaza van a bölcselkedőnek: a város lakóinak jelentős hányada s a közeli községekből is sokan itt, a motorkerékpárban dolgoznak, mely jövőre ünnepli majd megalapításának 50. évfordulóját.

Munkában, eseménykben gazdag volt ez az öt évtized, de a jelen sem kevésbé izgalmas. Egykor gyalogsági fegyvereket készítő üzemként kezdte meg a termelést és sok-sok család megélhetése, mindennapi kenyere függött a gyár akkori tulajdonosainak kénye-kedvétől. Mondják, volt itt egy vállalkozó, aki a 35 évesnél idősebb

o

Nagy János szobrai kishíján húsz esztendeje vannak jelen szellemi köztudatunkban.

E közel két évtizedes alkotómunka folyamán a szobrász meglepően sok és sokféle anyagból bontotta ki a formát — fában és kőben, fémben és agyagban kereste és találta meg a természet, a világ, az ember rejtett titkait. Feltárta tehát az anyagban jelenlevő, de nem könynyen fellelhető formák világát, s teremtett ezáltal költészetet. Mert lényegében ez és ennyi a szobrász dolga.

Igazán szép, felzaklató szobrok láttán viszont óhatatlanul felvetődik a kérdés: nem több-e ennél a

szobrászművészet feladata?

— De több. Bár hozzá kell tenni, hogy aki e sokezer éve érvényes alapkritérium megkerülésével próbál művészetet teremteni, annak az vagy ne sikerül, vagy legfeljebb álművészetek művel, manirozik. Mert a szobrászat már régen nem csupán ábrázolási szándék, sőt már nem is kísérletezés. A modern szobrászat feladata, úgy vélem nem más, mint a világ új jelenségei láttán felvetődő kérdések formai demonstrációja. Kérdésfelvetés tehát, vagy úgy is mondhatnám, a kérdezés, a jelenségek vallatásának formanyelve. Fejlődési fázisának következő szakasza nyilvánvalóan a válaszadás kéne hogy legyen. Szerencsére ez a két fázis bizonyos mértékben máris fedi egymást, hiszen ahol valaki kérdez, ott valakik jól vagy rosszul, már válaszolnak is. Létrejön tehát a gondolatcsere, a fejlődés, az állandó továbblépés feltétele.

Nagy János művei láttán ezek a kérdések nyilvánvalóan testet öltenek. Dunaszerdahely főterén álló apokaliptikus szobra nem csupán kérdez, már válaszol is, illetve választ provokál s e szobor láttán az ember együtt, kórusban mondja a

többiekkel: soha többé háborút!

Funkcionális szobor tehát, amely mű abban a pillanatban, ahogy valaki rátekint, küldetést lát el, humánus, társadalmi szerepet tölt be. Ezért lehet több mint mementó. Köztéri szobrainak számát az ember joggal tarthatja kevesebbnek a kelleténél s joggal döbben meg azon, hogy a szellemi köztudatunkban annyira jelenlevő szobrásznak tulajdonképpen még nem volt önálló kiállítása. Nagy János nem tudja és konok módon nem is akarja önmagát menedzselni, ami végülis rokonszenves erény, hiszen megnyugvást ad, hogy ettől függetlenül is töretlenül alkot. Szobrai — kellő bemutatkozási lehetőségek híján — mégis ismertek, mert az Ipoly s a Duna találkozópontjának szögletében egyszál-magában álló házában, műtermében gyakori a látogató. Barátok, ismerősök adják egymásnak a kilincset. A látogató pedig — híján ugyan a kiállítások ünnepélyességének — remek szoborkiállítást láthat, szót válthat, kérdezhet, véleményt mondhat, közvetlenebbül találkozhat a művészettel. fgy volt ez hajdani komáromi műtermében is, s így van ez ma-12