A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-13 / 20. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A KÖLTŐ UTOLSÓ SZAVA Lope de Vega haldoklott. Két kontár sebész eltályogosította sebét, s már senki se bizakodott felépülésében. Ekkor a király elküldte hozzá udvari orvosát. Ez megvizsgálta, s azt tanácsolta, hogy vegye fel az utolsó kenetet. A költőfejedelem a hír hallatán nem riadt meg. Még egyszer megkérdezte az udvari orvost, hogy nem téved-e. Miután pedig az biztosította, hogy legfeljebb még néhány órája van hátra, körültekintett, mélyet sóhajtott a maradék erejével, melyben hosszú életének minden tapasztalata, csömöre, dühe lappangott, majdnem harsány hangon ezt kiáltotta:- Unom Dantét. Aztán lehunyta szemét, és meghalt. Ott, a halál küszöbén tehát semmi más közölnivalója nem akadt, mint ez a vallomás, melyet eladdig gondosan rejtegetett, hogy az Isteni Komédia skolasztikus adatokkal terhelt szövegét nem bírta olvasni. Addig csak alakoskodott. Hallgatólag dicsőítette azt, akit nem szeretett. De amikor értesült, hogy végképp el kell mennie erről a földgolyóról, fellázadt, nem bánt semmit, odavetette az utókornak a kesztyűt. Bizony van ebben sok megrázó, sok nevetséges és sok megindító is. Vegyük figyelembe, hogy ő népének és századának legbámultabb írója volt, erősen túlértékelve, feltétlen tekintély és hatalom, a nép bálványa, akitől tisztelői köntösének foszlányát térden állva kérték mint ereklyét, a király barátja és Vili. Orbán pápa bizalmasa, aki világi volta ellenére is hittudományi doktornak nevezte ki őt, csodagyermek, aki már tizenkét éves korában kitanulta a humanista tudományokat, aztán hetvenkét éves koráig szakadatlanul írt, viharos és tobzódó termékenységgel, remeket és szemetet vegyest. „Fenix de Los Ingeniös", a költők költője, akit saját közlése szerint „a nap huszonnégy órájában százszor látogattak meg a múzsák", a „természet szörnye", aki gyakran egy nap alatt ütött nyélbe egy verses színdarabot, s számtalan hőskölteményén, pásztoridilljén kívül kerek kétezerkétszáz színdarabot hagyott hátra. Aztán dúsgazdag ember, aki hercegi kényelemben és pompában élt, emellett életművész is, aki izzó szerelmekben fetrengett, a maga előítéletekkel teljes korában kétszer nősült, majd világi pap lett, a „Szent Inkvizíció Kémje" és „fennkölten-önzetlen" besúgója, aki az eretnekeket már csak gyengességből is, irgalomból is, a túlvilági üdvösségük érdekében, szívesen juttatta máglyára. Péntekenkint egy készülő szonettje és egy készülő drámai jelenete között úgy megkorbácsolta bűnös testét, hogy vére kiserkedt és szobája mennyezetére fröccsent: de ennyi vakbuzgóság, őrület, életerő, elvakultság, hév, tehetség, népszerűség, befolyás még mindig nem volt elegendő arra, hogy kortársaival szemben ki merje mondani különvéleményét, az olvasónak azt a szerény megállapítását, melyhez joga van akkor is, ha téved, hogy ő egyénileg unja Dantét; ezzel várt a haláláig, s csak a megsemmisülés biztos tudatában merte ezt közölni. Ügy látszik, az irodalmi zsarnokság rémuralma mindenütt, minden időben egyforma. Ma is sok remekírót ununk, egyértelműleg, de ezt csak sötétben, bizalmasan, eskü pecsétje alatt, titkos telefonon merjük megsúgni egymásnak. Aki nyíltan hirdet ilyesmit, nem a haldokló ágyán, hanem az élete derekán, azt - amit a közelmúltban láttam - a gúny, a röhej oly vihara fogadja, azt úgy lehurrogják és összevissza rugdossák, hogy szegény feje azt képzeli, az élete utolsó pillanata következett el. Gyakran a szó szoros értelmében agyon is bunkózzák az ilyen vakmerőt a bálványimádók. Az irodalomnak is inkább szüksége van bálványokra, mint értékekre és igazságokra. Sovány vigasz, hogy azután a különvéleményt - többnyire minden átmenet és magyarázat nélkül - tovább hirdetik azok, akik annak idején felháborodva utasították vissza. A spanyol aggastyán tudta ezt, s bölcsen cselekedett, amikor csak haldokolva, mintegy „az utolsó szó jogán" vallott. Hogy gyáva volt-e? Azt hiszem, hogy még gyávaságában is bátor volt. Megannyi könyvbíráló, akinek mestersége az, hogy igazat mondjon a költőkről, még a halálos ágyán is hallgat, akkor is átall szembeszállni a tömeg elfogultságával, és sírba viszi titkát, hogyan gondolkozott a hivatalos és nem hivatalos nagyságokról. Varga Erzsébet: VASÁRNAP VAN ÉS PIROS VADLOVAK Vasárnap van és piros vadlovak szépsörényű patkótlan lovak vágtatnak be ablakomon hátukon- piros emlékek hátán - tépett ruhájú gyerekkorom fehérre mosott lepedők duzzadnak föl a régi szélben anyám kacsát töm öcsém bömböl: most szállt alá a szederfáról egy szakadozott esernyővel engem is hajt az Ikarosz-vágy széna kaza Ira-pad lásra-fára tollat szedek viaszt is csentem: kincset gyűjtök madárnyi szárnyra búj-búj-zöldág aranykapu nyílik hazajött Bimbó tehenünk nyomában vaskos görbebottal öregapám, a félszemű öregapám, vaksi Bellái József káromkodások büszke királya botját-kaszáját szögre akasztja s fölül egy piros paripára Szépsörényű patkótlan lovak hozzák-viszik a régi képeket vasárnap van és megtapossák megtapossák a szívemet Tóth László két verse: ÖZÖNVÍZ, LEGBELÜl Ránőnek ezek a vizek a világra. Elfednek istent, embert, állatot. A felszín egén bárka tántorog. Ránőnek ezek a vizek a világra. Zuhatagzanak és örvénylenek egyre. Jonhukban éj- s napszaka egyesül. Törvény, jó rend őbennük elmerül. Zuhatagzanak és örvénylenek egyre. Ránőnek, jaj, ránőnek már a világra. Átcsapnak a részeg árbocrudon. Holt anyagon, élő-meleg húson. Ránőnek ezek a vizek a világra. AZ ANGYAL POKOLRA SZÁLL Az óraütés kiszabadul Prokrusztész-ágyából Kilép cellája bronzfalai közül S leválik a toronyról Ló horkan Zizegnek a folyó fémszálai Fűzfák odvas törzséből kilépnek a holtak Óriásira dagadt heregolyó a hold c Könnyű álmot Feloldozást nem hoz az éj Az angyal leveti díszeit-szárnyait Élni akar Pokolra száll 11
