A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-13 / 20. szám
Sokszor beszélgetett, cigarettázott partizánokkal, akik szerinte németekre vadásztak, nem a magyarokra. Haza is került szerencsésen, nem úgy mint az öcscse, aki jeltelen sírban fekszik valahol. És a partizánokkal folytatott beszélgetései hatására-e, mire, egyik legkonokabb pártolója lett az új rendszernek. A háború kitörése előtt még csak jókedvűnek tartották. A háború befejezése után már érdekesnek is. A negyvenes évek legelején az a hír járta, hogy nem lesz gyufa. Az meg mindig kell a házba, az ólba, a viharlámpához és a cigarettázáshoz. Az ember még egy borzalmas háború miatt sem mehet vissza a kőkorszakba szikrát csiholni, ahogy az iskolában tanulták. Annyi paklit összevásároltatott a feleségével, hogy ha a boltos most csupán rá lenne tekintettel, nyugodt lelkiismerettel lerendelhetné a gyufát. Nem jönne zavarba. Mindez nemrégen tudódott ki, amikor a felesége elkottyantotta valahol. És Sándor nemcsak érdekes ember lett egyszerre, hanem előrelátó is. Ha fiatalabb néhány évvel, nem lett volna rest felkapaszkodni hozzá a traktorra. Biztosan magyar címkéjű gyufát pillantott volna meg a kezében. Valóban érdekes és előrelátó volt mindenféle tekintetben. Más, hozzá hasonló sorú kisparaszt szinte belebetegedett, annyira törte a fejét, hogy egyetlen szemrevaló lányát hogyan adhatná gazdagabb ember fiához férjhez? Hadd házasodjon a föld is! Ö nem erőszakolta ezt az utat. Lánya megismerkedett egy csinos, talpraesett, törekvő mozdonyvezetővel. Megszerették egymást. Elfogadta vejének. És hamarosan rájött, milyen okosan döntött. A vő nem a mulatozásban lelte örömét, mint Bandi, a szegény, szerencsétlen Emőke ura, hanem a munkában otthon is, a vasútnál is. Dőlt a pénz a házukba. Jó fizetése volt. Több mint négyezer koronát keresett nem sokkal a pénzbeváltás után. Magasodtak a százasok a komódban. A szövetkezet megalakulása meg még felgyorsította a gyarapodásuk ütemét. Sándor a belépés tekintetében is előrelátó volt. A nyakasabb parasztok ellenkeztek, tönkrementek, lerongyolódtak a magas beadási kvóták teljesítésében. Ö feleségestül, lányostul az elsők között lépett be. Hárman kezdtek dolgozni az összeszántott földeken, és annyit a kezdeti nehéz esztendőkben is megkerestek, hogy a fölös terményből nemcsak hizlalhattak, de el is adhattak, a pénzből meg (ha keveset is) félretehettek. Ahhoz jött még minden hónapban a négyezren felüli mozdonyvezetői fizetés! S mit érez a hízásnak indult ember? Hogy szűk rajta a régi ruha, pattog le róla a gomb, feslik, repedezik. Szűknek érezték ők is a takaros kis házukat a falu közepén. Lebontották, és újat építettek a helyére. Palotát központi fűtéssel, vízvezetékkel. A szobákba új bútorokat rendeltek, a garázsban Skoda gépkocsi állt, és mikor a kis fiúunokák pelyhes állú legények lettek, egyik is, másik is a maga vadonatúj motorkerékpárján száguldott az emberek bosszúságára. A nagyobb fiú az apja hivatását választotta, mozdonyvezetőnek tanult ki, és nagyon kedveli a hangszereket. Járt már a palotájukban. Az egyik szobában annyi hangszer volt, mint a városi hangszerbolt kirakatában. Csak a Miska bácsi Stradivari hegedűje hiányzott a készletből. Meg a Menyhért komájuk orgonája. Az biztos, hogy aki a Sándor unokájával egy zenekarba akart állni, annak nem kellett a szomszédba mennie hangszerért. Mindent megtalált nála. Mikor a fiú megalakította dzsessz-zenekarát Bolygó hollandi vagy mi a csoda néven, és először összejöttek próbálni, Sándor mindjárt leintette őket. — Tudjátok, gyermekeim, a mindenféle bolygókat a világmindenségben jó tudni, nem a mi házunkban — mondta a fülét kímélve, letakarva. — Vénségemre akartok megsüketíteni? Menjetek csak szépen a kultúrházba. Azt túlságosan is nagyra méretezték. Traktor pótkocsival megfordulhatna benne. Abban erőlködhettek kedvetekre, elvesz benne a hang. Egyszóval: bámulja mindenki a Demeter Sándorét; gyarapodását. Bámulja, de nem irigyli. Szorgalmas, törekvő emberek. Sokat keresnek, de feleslegesen nem költekeznek. Haszontalanságokra nem dobálják ki a pénzt. Azon sem lepődött meg senki, hogy még egy másik házhelyet vásároltak. Kettő az unoka, kettő legyen a ház is. Ami izgalomba hozta a falu népét, őt is, az urát is, hogy traktort vettek pótkocsival. Ne kelljen kérencselniük a szövetkezeti telepen. Ilyen sem történt még a két nagy hegy között. — Traktort veszek, hallod, mert építkezni akarok! És Sándor kormányozni sem rest a gépet. Az idősebbek behúzódtak a templom hűvösébe, ő meg egyre fuvarozta a követ az új telkükre. Ügy szaladozott a saját traktorán, mint a kamasz az új biciklijén. Észrevette, hogy nézi a kispadról, és megérezhette azt is, hogy vele foglalkozik. Mert akárhányszor térült-fordult, amikor előtte elrobogott, mindig megpöccintette a kalapját. Ö is biccentett. És addig követte a tekintetével, míg el nem tűnt a kanyarban. Akkor felsóhajtott, és legyintett. Milyen jó Sándornak! Csakugyan mennyire szerencsés csillagzat alatt született. Vasárnap délelőtt is hordja a követ az új telkükre. A második ház építését akkor kezdték meg. Két ház sem okoz számára annyi gondot és félelmet, mint neki az egy! Miért csak az övét akarja megkaparintani az a gonosz lélek? Miért csupán az övére pályázik? Sorba vette megint a kispadon, kik lehetnek veszélyesek a házára. De nem lett okosabb. Meg felbúgott a templom orgonája is, jelezte az istentisztelet végét. Sarkig tárult az ajtó, énekeskönyvvel a kezükben megjelentek az öregek: a pap ismét beült szép nagy fekete kocsijába, és a lánya elrobogott vele. Az öregek is, a pap is ott látták őt a kispadon, mint a leghaszontalanabb templomkerülőt. Nemcsak istene, dolga sem volt, süttette az arcát a napon, és úgy ült a háza előtt, mint kunyhója előtt a dinynyepásztor, aki mindenkinek követi az útját, nem hajol-e a bokrok fölé, nem akarja-e megkárosítani a szövetkezet vagyonát? Mit tagadja, akárcsak egy született csősz, megnézett ő is mindenkit, aki elment a házuk előtt. És milyen megkönnyebbülést jelentett volna számára, ha olvashatott volna a járókelők gondolataiból. Mindjárt tudta volna, kivel szemben kellene magas és széles kőfallal körülkerítenie a házát. Egyébként csupán tapogatózhatott, mint a vak, és a gyanakodásnál soha nem jutott tovább. Nem maradt a kispadon. Felállt, megropogtatta a csontjait, becsoszogott a konyhába. Feltette a vizet a tűzhelyre tyúklevesnek. Nagy volt a hőség, gyorsan főtt a vasárnapi ebéd. Mire az ura hazaér, készen lesz mindennel. Tavasztól őszig nem változott náluk az ünnepi étrend. Tyúkhúsleves, főtt hús és sóskamártás járta. Hétköznap bab füstölt kolbásszal, oldalassal vagy sztrapacska, tésztafélék. Meg az ura legkedveltebb étele a Sztrapacska után: a guli. Krumpli, liszt, bors, fokhagyma, darált füstölt hús keveréke. Tenyér között hógolyó nagyságúvá kell gömbölyíteni, s megfőzni. Aztán hagymás zsírral leönteni. Szlovák falvakban divatos és kedvelt étel a guli, de Gömör déli részén a magyarok is főzik, szeretik. Miközben a tűzhely körül ugrált, s az asztalt is megterítette, az jutott eszébe, hogy hátha feleslegesen igyekezett a főzései. Az urát a fiuknál megkínálják ebéddel. Felőle meg lehet akármilyen az étel. Annyira nincs étvágya, hogy ha egyedül éldegélne, talán az evésről is leszokna. Mintha feloldhatatlan görcs lenne a gyomrában, valamilyen megemészthetetlen tárgy. Vagy csupán az örökös félelme, szorongása, aggodalma táplálja ezt az érzést? xxx Az urát nem fogták ott ebédre. Kaptatott fel a lépcsőn, a füst szállt fel a szájából és a csibukjából. Bejött a konyhába, ledobta a sapkáját, és asztalhoz ült. Kíváncsian várta, leste, mit tesz eléje, pedig tudhatta volna, hogy nyáron a tyúkhúsleves járja. Már régebben odahelyezte az asztalra a tányért, a kanalat és a villát, majd gyorsan eléje tette a levest, lapos tányéron a húst, serpenyőben a sóskamártást, végül a kenyeret és a sót. Hogy minden kéznél legyen. Ne kelljen minden pillanatban felugrálnia a székről. Mert mikor az ura evett, ő leült szemben vele, és azzal lakott jól, hogy ízlett neki a főztje, a leves, a hús és a mártás. Azon a vasárnap délelőttön is úgy tett. Persze, nemcsak az étvágyában gyönyörködött. Az egész embert is végigmérte a tekintetével. És legszívesebben hangosan sóhajtott volna az elrepült évek után. Mert az ura fekete hajában lassan több lesz az ősz szál, mint a fekete. Az arca meg úgy behorpadt, mintha két láthatatlan ujj állandóan összeszoritaná. Csak az elálló két nagy füle maradt a régi. Az ura nem vette észre, hogy figyeli. Kényelmesen kanalazta be a levest, és folyton a tányér fenekére nézett. Ö meg csak könyökölt vele szemben, és azon gondolkozott, miért nem lehet az ember élete teljesen kiegyensúlyozott, miért kell a boldogságot (ha van ilyen?) megzavarni valaminek: betegségnek, szerencsétlenségnek, idegességnek vagy félelemnek? Az ellenségének sem kívánja azt az életet, amelyben része volt. Alig lábolt ki az egyik bajából, már szakadt nyakába a másik. Egyszóval rettenetesen sokat szenvedett. A pénz soha nem dobta fel őket. Aztán olyan világ köszöntött rájuk, amelyben a munkának nemcsak értelme, de látszatja is lett. Felépítették az új házukat, elérték céljukat. S a vágy teljesülése a boldogság legbővízűbb forrása. Az volt számukra is. Feledték az addigi küzdelmeket. Mintha semmi nem lett volna igaz, ami életükben az új ház felépülése előtt történt. És tudott-e sokáig örülni? Emőke halála után nem volt végképp nyugodalma. Elhatalmaskodott rajta a félelem, és amire soha azelőtt nem gondolt, akkor úgy érezte, nem jártak el helyesen, amikor az új házukat csak az egyik gyerekük nevére íratták. Mintha az a döntése minden korábbi döntésével ellentétben állt volna. Mintha már attól is tartania kellett volna, hogy kitudódik, hogyan intézték az új házuk sorát a városban, és majd ujjal mutogatnak ró, és gúnyosan a szemébe vágják: — Lehullt az álarc! Most derült ki, mi rejtőzött alatta. A mostohaanya gonosz szíve! Az lett volna a helyes, ha megy és kopogtat minden ajtón, és külön-külön megmagyarázza mindenkinek, hogy az igazságot követte, amikor így döntött, hiszen az ura sem ellenkezett. Jenő vőnek ment, és nem engedte el üres kézzel a szülői házból. Emőke meg közelebbi rokona volt, mint a mostohafia. Az öccsének volt a lánya. Neki is kijárt ez-az. (Folytatjuk) 10
