A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 19. szám
Ez a furcsa póni évekig élt elfeledetten és elhagyatottan egy régi istállóban, Leszek Teleszyiiskit, az addig ismeretlen, de kitűnő adottságokkal rendelkező fiatal lengyel színészt a daliás Michorowski szerepe tette népszerűvé, a Kitagadott cimű filmben. Képünkön a film női főszereplőjével, Elzbieta Staahonnan - szerencséjére - a szénakészlet sem hiányzott. Táplálkozni tehát tudott, a patái viszont annyira megnőttek, hogy egészen deformálódtak. Hála az állatvédőknek, ma már újra vidáman ugrándozik. rosteckával látható. David Harvey a pénztárkészlet átadására akarta kényszeríteni egy londoni élelmiszerüzlet pénztárosnöjét, jelezve, hogy revolver van a kabátzsebében. Az alkalmazott azonban megnyomta a riasztócsengőt, mire a rabló kereket oldott. A pénztárosnö és az időközben megérkezett rendőrség meglepetésére Harvey egy fél óra múlva visszajött, hogy a hölgytől bocsánatot kérjen. A londoni Old Baily bűnügyi bíróság a „megbánó" magatartásra való tekintettel minimális büntetést, kilenc hónap börtönt szabott ki. Az elefántok ősei, a masztodonok 20 millió évvel ezelőtt éltek a földön. A képünkön látható masztodon-csontvázat Kazahsztánban találták, és a moszkvai Paleontológiái Múzeumban tekinthetik meg az érdeklődők. # Singapore, ez a kis városállam, csak rendkívül szigorú intézkedésekkel kerüli el azt a katasztrófát, amivel a fokozott urbanizáció fenyegeti. Azok a házaspárok például, akiknek több mint két gyerekük van, magasabb adót fizetnek az átlagosnál. Csúcsforgalom idején tilos bemenniük a belvárosba a négynél több utast szállító gépkocsinak. Magas pénzbüntetéssel sújtják a szemetelőket. Aki például a járdán tapossa el a cigarettacsikket, 200 dollárnál is magasabb büntetést fizethet. Már 26 esztendeje működik Varsóban a Lengyel Képzőművészek Szövetségének védnöksége alatt a Textilművészeti Kísérleti Műhely, amely egyedülálló egész Európában. A műhelyben 50 textilmüvésznö dolgozik. A Lengyel Posta az elmúlt év végén építészeti műemlékeknek szentelt hatcimletü bélyegsort bocsátott ki. A bélyegsort Jacek Brodowski grafikusművész tervezte. A nyakkendő lassan már a nők ruhatárából sem hiányozhat. A francia divattervezők szerint még az idén népszerűvé válik. ZS. NAGY LAJOS: GYŰJTŐK ÉS ELVESZTŐK Az embereket - talán kissé felületesen — erre a két csoportra oszthatjuk. Természetesen jól tudom, hogy nem ez a helyes fogalompár - helyesebb így lenne: „gyűjtők és pazarlók", de, mint később látni fogjuk, az előbbi sem egészen megalapozatlan. Nézzük először a gyűjtőket! Tudjuk: vannak bélyeggyűjtők, műgyűjtők, gyufacímkegyűjtők, szarvasagancsgyűjtők; kevésbé ismertek, sőt talán már kipusztuló félben vannak a skalpgyűjtők. Gondolom a pénzgyűjtők olyan gyakoriak, hogy akár meg se említsem őket. Az elvesztőket sajnos nem tudom ilyen szépen csoportosítani, pedig kétségtelenül sokan vannak. Már az egyik népdalunk „hőse" is azt énekli, hogy elvesztette a zsebre való kését, kése után a karikagyűrűjét, de a végén kiderül, hogy még a régi szeretőjét is, akit azonban annyira se sajnál, mint a bugylibicskáját és a karikagyűrűt. Meglehet ő maga is inkább a gyűjtők csoportjába tartozott előzőleg, ha enynyi mindene volt. Ismertem embert, aki elveszítette az irattáskáját, a személyazonossági igazolványát, télikobátját és igen gyakran a fejét meg az önuralmát is. Mások a tisztességüket és a becsületüket veszítették el. Megint mások a barátaikat . . . Bevallom, e sorok íróját inkább a második csoport érdekli, talán mert önmagát is többé-kevésbé ide sorolja. Meg aztán úgy véli, ebben a csoportban több a nagyvonalúság, több az életöröm és a halálmegvetés. Nézzük csak Napóleont: Waterloonál elveszített mindent, amit addig „gyűjtögetett" (igaz, cserébe kapott egy kis szigetet, jó messze!), de végeredményben a gyűjtők sorából - még ez a kétségtelen zseni is - besorakozott az elvesztők közé. Ebből és még nagyon sok példából persze az is kideríthető, hogy a két említett csoport igen gyakran keveredik, vegyül, sokszor szét sem választható. Ami megintcsak nem azt bizonyítja, hogy alaptételünk, a két csoportot illetően, érvénytelen. Nagyonis érvényes! (Egyébként hallottam valakiről, aki addig vesztegette jóindulatát a feleségére, míg egyszeresek megúnta a dolgot és elkezdte gyűjteni a . . . nőket!) Egy szó, mint száz: e csoportok ugyan nem léteznek „vegytisztán", de létezésük letagadhatatlan. Más kérdés, hogy melyik csoport a hasznosabb? Társadalmilag, úgy értem. Kétségtelenül az első: hiszen igyekezete révén lesz a társadalomnak több bélyege, gyufacímkéje, szarvasogancsa, skalpja, neutronbombája. Több pénze. De azért azt se higgyük, hogy a második csoport társadalmilag teljesen haszontalan. Hiszen általuk cserélnek gazdát, kerülnek a gyűjtők kezébe a zsebre való kések, karikagyűrűk és a régi szeretők. -Továbbá az irattáskák, télikabátok és az elveszített fejek. Egyszóval e két csoport egyensúlya tartja egyensúlyban a világot. Ezért hát tűrjük el békével mindkettő létezését! Különben ha eltűrjük, ha nem: vannak és lesznek. Lesznek mindaddig, amíg lesz bélyeg, irattáska, bugylibicska, karikagyűrű és régi szerető . . . KERESEK EGY HAZAT Keresek egy házat, ahova vendégségbe hívtak, helyesebben amolyan lakásszentelőre, tudom is a pontos címet — Zetkinova 14 — őzt is tudom, hol kellene leszállnom az autóbuszról, ha történetesen busszal mennék, de inkább gyalogolok, mert gyönyörű, tavaszias az idő, a barockfák most kezdenek virágbaborulni, bódító illatfelhőben lépkedek, jókedvű autósok mellőznek, integetnek is néha, mintha régi ismerősök lennénk, pedig ezek az új lakók még nem ismerhetnek, én sem ismerhetem őket, mostanában költöztek ide, szép és tágas lakásokba, már amint hírlik, én mást akarom először megszemlélni ezeket a lakásokat, amer lyekhez hasonlót egyszer nekem is kapnom kell. Tehát keresek egy házat, amelynek pontos címe itt lapul a szivarzsebemben, de fejből is tudom, elő se kell vennem azt a cetlit, amelyikre felírtam, megyek egyenesen, emelt fővel arra az autóbuszmegállóra, ahol ki kellett volna szállnom és ahol ismerőseim útbaigazítása szerint majd jobbra kell kanyarodnom s ott egyenesen nekimegyek egy tizenkét emeletes toronyháznak és akkor már helyben is vagyok. Azt ugyan elfelejtettem megkérdezni leendő vendéglátóimtól, hogy hányadik emeleten laknak, ám annyi baj legyen, tizenkét emelet az még nem Bábel tornya, valahogy majd csak megtalálom őket, elvégre névjegyek, postaládák is vannak a világon . . . ! Nos hát itt van az említett buszmegálló, emitt jobbra fordulok és már jön is elém tündöklő ablakaival a tizenkét emeletes toronyépület, előtte kisebb autónyáj, piros, kék meg kávészínű kocsik, mintha csak a most sarjadó füvet legelnék. Igen, ez a Zetkin Klára utcája, már romló szemem is jól olvashatja az utcanevet, sőt azt is, hogy ez az épület bizony nem a 14-es, hanem a 69-es számot viseli. Kissé megrökönyödök, szemem törlőm, de semmi kétség, ez a hatvankilences szám. Akkor hát gyerünk egy-két házzal arrébb! De erre meg egyre csak nőnek a számok, már a hetvenesnél járok s néhány házzal odébb egyszercsak végetér az utca. Tehát a hatvankilencesnél kezdődött a nyolcvanasnál végétért - vajon hova lett az utca többi része, hova lett a tizenégyes szám? Sebaj, van még szám (szájam!) megkérdezem valakitől. Egy fiatalasszonyt választok ki, a lehető „legszerencsésebb" választás, tudniillik ő is a 14-es számú toronyházat keresi, őt is vendégségbe hívták, s ő sem találja. Kereshetnénk hát akár együtt is, de az egyik ház mögül előjön a férje és így inkább az egyedüllétet választom. Aztán egy kerékpározó legénynél érdeklődöm. Azt mondja, menjek át a másik városnegyedbe, mert az utca ott folytatódik, helyesebben kezdődik. Az út, az erdőn át mindössze két-három kilométer, tehát csekélység. Elindulok a mutatott irányba és meg is lelem a . . . Lumumba utcát. Már épp földhöz akarom vágni az ajándékba hozott liter bort, amikor váratlanul rábukkanok a Zetkin utca kettőre, boldog vigyorrol indulok s öt perc múlva a 14-es szám előtt állok. Épp ekkor ér oda a fiatal házaspár is, nem tudom merre jöttek. Mosolyogva üdvözöljük egymást. De a mosoly csakhamar lekopik az ajkunkról: a bejáratnál, a lépcsőházban, a postaládákon egyetlenegy névjegyet sem találunk. No talán majd az ajtókon! Ott sincsenek nevek, ami várható volt, hiszen ezek a lakók alig egy hete költöztek ide. Azért csak felmegyek a tizenkettedik emeletre: ha már itt vagyok szívjak egy kis magaslati levegőt! Aztán meg is ülöm a lokásszentelőt, ott a tizenkettedik emeleten: egymagámban! 9
