A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 19. szám
Hiábavaló erőlködés az ilyesmi. Azon is csak nevetni tud, amit nemrégen olvasott az újság- 9 bál. Egy agyafúrt eszű tudósféle ember azt javasolta, hogy magát a földet indítsák útnak. Atom, hidrogén, meg tudja is ö hogy még milyen energia segítségével. Hát van az ilyen embernek esze? Mert hogy úgy nem lesz gond az idő, a levegő, a víz, az élelem. Viszünk mindent magunkkal, mintha költözködnénk egyik faluból a másikba. Azt akarná ez az eszét vesztett, hogy földutazók legyünk valamenynyien, és hogy az asszonyok más-más Nap körül keringve szüljenek gyermeket . . . A sok félelemtől, szorongástól neki is meghibbant volna az agya, hogy ilyeneket gondol? Más már nem is hiányzik a gondja tetézéséhez, csak annak a feltevése, hogy őrült lángelmék, tébolyodott tudósok egy napon majd a Kaszás csillag közelébe vezérlik az új házukat, s a hosszú úton kiteszik mindenféle veszedelemnek. Hova rohan a világ? És ebben a szédületes rohanásban hova vész el az ember hite? Eddig úgy tudta az emberiség, hogy a holdon téli és nyári éjszakákon Szent Dávid hegedülget. Oldalra hajtott fejjel, a ma divatos völlig érő hajjal ingyen szórakoztatja azokat, akik altatóporokat szedve sem tudnak álomba szenderülni. Aztán egy napon azt látja a televíziójuk képernyőjén, hogy emberek szálltak fel a Holdra egy kis porért, kavicsért. Mintha már nem lenne jó nekik földünk forgószél kavarta pora. S nem felelne meg folyók, tavak és gyors vizű patakok kavicsa. A holdra mentek, és úgy lépkedtek a süppedő porban, mint az örvendező gyermekek, majdnem ugrálva. Másszor meg annak volt szemtanúja, hogy egy csápjait nyújtogató, magabiztosan mozgó holdjármű tör utat a Hold felszínén. Mintha holdlakók szerkesztették volna! Hova lett Szent Dávid a hegedűjével? Hol és melyik csillag képében jelenik meg újra? Megölte a holdkomp vagy a holdrakéta? Milyen megnyugtató érzés lenne tudni azt, hogy egy gombnyomásra az ő háza is úgy röppen a magasba, mint a holdkomp. A veszélyeztetője elől! Akkor szűnne meg a félelme talán, ha az ő háza is úgy viselkedne, mint azok a repülő csészealjak, amelyeket már annyian láttak fényesen csillogni az égen, de ember szerkesztette gép még nem érte utol őket. Feltűnnek és eltűnnek érintetlenül, fel - tartózhatatlanul. Gyorsaságukhoz képest csupág csigalassúak, cammogó kérődző ökrök a leggyorsabb repülőgépek. Rohan a világ, siet az ember, és szédületesen nő az igény. Mert a nép telhetetlen. Dolgozik látástól vakulásig, nem kíméli az erejét. Hasznát látja. Nem éri be azzal, amije már van. Nem elég neki. Sosem elég neki. Mintha örökké kísértené, s ott motoszkálna fejében a kérdés: hátha nem lesz mindig így? Hátha ínséges esztendők következnek a mostani bőségre? Nem csupán a közönséges ember olyan, hogy gyorsan felismeri: most kedvez neki az idő, felé fordult a szerencse rúdja. Felismerte ezt közönséges ember és mindenki. Hogyha dolgozik, nem rest, gyűjthet, gyarapodhat kedvére, terjeszkedhet a maga telkén, ahogy akar, ahogy kedve tartja, senki sem szól bele. Ha valaki oda is figyel, mit csinál, csak azért teszi, hogy azután dicsekedjen a dolgozó ember lehetőségével. Hova rohan a világ, és meddig tart az emberek nyújtózkodása? És hol a telhetetlenség legfelső hátára? Már a pap sem éri be a hintával, a biciklivel vagy egyszerűen csak az apostolok lovával. Fekete gépkocsi kell a bibliájának és a reverendájának . . . xxx Abbahagyja a tűnődést. Magába roskadtan gubbaszt a kispadon, mert a messziről közeledő, egyre erősebben dohogó hang méreggel tölti el. Vagy inkább ingerültséggel, mint sziszegő gyermek hangja a pulykát. Nem elég elviselni hétköznap fülnek, dobhártyának a szövetkezeti telepről kirajzó gépek zaját, vasárnap délelőttönként Demeter Sándor traktorának a repegő hangját kell elszenvedni. Mert míg mások a templomban hűsölnek, vagy pajtájukban a leterített abroszon nyúzzák a lóbőrt, ő követ fuvaroz a telkére. Hihetetlen, de való, hogy akad ebben a kis semmi faluban olyan család, amelyiknek már az egy új ház sem elég. Ö az egyet is félti, azok kettőtől sem ijednek meg. Mégsem azokéra spekulál az ellensége. Pedig jobban vehetne kettőből, mint egyből. Igaz, mégcsak az egyik készült el. Olyan a formája, mint az ember karja könyökbe hajlítva. A templom közelében utcára néz annak is az ablaka. A merész emberek korát éljük? Demeter Sándorék öt esztendeje építették az új házukat, s már újabb telket vettek a közelükben. Arra építik a másikat. Két fiúunoka, két új ház, mi a furcsa ebben? A gyermekeknek nem kell sem osztozkodniuk, sem marakodniuk az örökségen. Demeter Sándornak talán attól sem kell rettegnie, hogy valaki esetleg majd ki akarja semmizni az unokáit. Demeter Sándor! Ki hitte volna róla az iskola padjaiban, hogy két világháború okozta szenvedés után ló helyett traktort nyergei a hetvenesztendős fejével. Ö sem hinné, ha a saját szemével nem látta volna azon a napfényes vasárnap délelőttön is, amikor a rekkenő hőségre fütyülve fiatalos kedvvel kormányozta a traktort a közeli kőbányához meg vissza, s a gumikerekű pótkocsi szinte nyögött a nagy teher alatt. Hordta a követ a foghíjas telkükre. Senki sem gondolja, hogy a szövetkezet volt traktoristája nyargalászott a kőbányáig meg vissza. Demeter Sándor csak nemrégen lett traktorista. Két esztendeje a szövetkezet érdemes állatgondozójaként vonult nyugalomba. Azt se tételezze fel senki, hogy kölcsönkért traktorral, pótkocsival fuvarozott. Ami ezen a keskeny völgyön még nem történt meg, ami az ő torkában is elakasztotta a lélegzetet, hogy Demeter SánHorék mielőtt a másik telken is hozzákezdtek volna az építkezéshez, traktort vettek és pótkocsit. Mondták akkor többen is neki (talán ő is), hogy ugyan jó Sándor, mi a csodának nektek az a traktor meg az a pótkocsi, de ő csak a vállát rángatta : — Minek, minek. Építkezni akarunk, nem traktor után futkosni. Majd eladjuk, ha készen leszünk! Hova halad a világ? Apja (válláig érő ősz hajára emlékezett, most huligánnak csúfolják az olyat) falujuk egyik legszegényebb embere volt. A nincs és a gyarapodás vágya kergette tengeren túlra. Ahogy maga mesélgette: őserdőt, szúnyogot irtott, meg maláriát szerzett. Aztán amikor annyi pénzt összekuporgatott, amennyiért néhány hóid földet vásárolhatott, hazahajózott, és a kevéske földjén gazdálkodott. Felesége egyetlen fiúgyermeket hozott a világra, Sándort, aki már pelyhes állú legény korában megfogta a kasza nyelét. A tenyere kérges volt, a lelke finom. A jóság sütött, sugárzott az arcáról. Nem emlékszik, hogy valakinek is ártott volna. Egyért neheztelhetne rá, hogy bálokon soha nem kérte fel táncolni. Persze, fiatalság bolondság! Ö már akkor is elég testes lány volt. Sándor meg alacsony, vékonyka legény. Hogyan néztek volna ki együtt? A tréfát kedvelte nagyon. A móka kedvéért kitalált mindenféle bolondságot. Történetesen: cimboráival (Miklóssal is) szétszedte a lányos gazda szekerét, és a csűr tetején összerakta. Mikor a szomszéd jókor reggel ment az istállóba, és felpislantott az égre, bezörgetett a feleségének az ablakon: — Nézd már anyjok a csudát! A Göncöl szekere éjszaka még az égen volt, most meg a szomszéd csűr tetején van! Házasember korában sokszor megszaladtatta, meghasaltatta a cigányokat a temető közelében. Rendszerint nyáridőben, amikor éjfél előtt is, éjfél után is ketten-ketten álltak őrséget, s végig-hoszszig sétálták a falut. Ha cigányt osztottak be mellé, szándékosan a temetőhöz csalta. És mikor olyan közel voltak a csend birodalmához, hogy a káprázó szem tükrében a fejfák bármivé változhattak, oldalba lökte a cigányt. — Hallod a lépéseket, Csocso? — Hallom — mondta a cigány, és megmerevedett mellette. — A mozgást is látod? — Hol? — A fejfák között! — Látom. — Most mit csináljunk? — fogta suttogóra a hangját. — Szaladjunk, míg nem késő — mondta a cigány, és olyan vágtázásba kezdett, hogy lóháton is csak a falu másik végén érte volna utol. Még senki nem látta szomorúnak. Pedig az élet nagyobb megrázkódtatásai őt sem kímélték. Amerikát megjárt apját elég korán elveszítette, s édesanyját is el kellett temetnie nem sokkal az apja halála után. Huzamosabb ideig betegség is az udvarában tartotta. Szerencséjére az ötvenes évek végén, amikor az orvos már ingyen vizsgálta, a gyógyszert ingyen kapta, sőt még a szanatóriumi kezelésért sem kértek tőle pénzt. Persze, aki már legénykorában elismertette magát tréfamesternek, mások felvidítójának, az akkor sem lógathatta az orrát, amikor sírni lett volna kedve. Igaz, a szomorúság felhőit is vidámsággal hajtotta el a feje fölül. Tréfával ütött el mindent. Meg versbe foglalta örömét, bánatát. Az ökrök csendesen, kérődzve, habot és nyálat csorgatva ballagtok a barázdában, de ő csak a testével volt az eke szarvánál. Ha jó gondolata támadt, eleresztette az eke szarvát, és bejegyezte a noteszébe. Papír, ceruza mindig volt nála. A papirt a zsebében, a ceruzát meg a füle mellett tartotta. Ügy tekintettek rá, mint aki szerencsés csillagzat alatt született. Mint aki nem csupán a jókedvével, de az életével is szerencsés volt. Szegény Miklós után őt is kivezényelték az orosz frontra. Bejárta Ukrojna sok városát, faluját. Nem az aknavető és az ágyú jelentette számára az életveszedelmet, hanem a partizánok pufajka alá bújtatott géppisztolya. — Ha te nem bántasz senkit, téged se bántanak — vallotta itthon is, kint is. (Folytatjuk) 10
