A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-29 / 18. szám
Egyre több ember teszi magáévá a tudományos világnézetet. Egyre többen fordítanak hátat a vallási szertartásoknak, babonáknak. A misztikum nem tartozik mindennapi életünk meghatározói közé. A technika csodás eredményeket ér el, de emögött is mindenütt az ember áll. Előretör a műszaki fejlődés, a gépesítés. A tudományos-műszaki forradalom önmagában nem elegendő az emberek világnézetének megváltoztatásához. Tartalommal, új erkölcsi normákkal kell megtölteni a megváltozott életformát. A szellemileg felvilágosult ember elhidegül az évszázados dogmáktól, de szomjazza a szépet, a jót. Ha életünk jelentős állomásain barátaink, elöljáróink nem tennék ünnepélyessé a pillanatot, hanem csupán gépiesen bejegyeznék a történést, nagyon sok szép, kedves emléktől fosztanának meg minket. A célszerű tudatformáló, nevelő munka egy részét városon és falun a polgári ügyeket intéző testület vállalta magára. Együtt örül velünk az újszülött érkezésének, elsőként kíván minden jót a házasságkötéskor s együtt érez a családdal a végső búcsú idején. A polgári ügyeket intéző testület sem működik Pálinkás Gyula és a kamarakórus tiJ HAGYOMÁNYOK Balról: Hordósi György és Cséfalvay Sándor Jobbról a jegyesek Vég Etelka és Bognár József, a testület nevében Méhes Erzsébet és Cséfalvay Sándor gratulál önmagától, automatikusan. A munkát itt is emberek végzik. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Egyéni adottságaiktól függően. Mindenképpen önmagukat adják, feláldozva saját életük egy részét embertársaik életének szebbé tételére. Hogy ez az áldozat ne legyen fájdalmas panaszok forrása, ahhoz kedv és akarat, hogy ne csak tessék-lássék módon ellátott kötelesség legyen, ahhoz nemes szívű ember kell. Cséfalvay Sándorban és Pálinkás Gyulában, a nyékvárkonyi (Vrakún) polgári ügyeket intéző testület elnökében és egyik tagjában ilyen embert ismertem meg. Gondolom társaik sem nagyon különbözhetnek tőlük, hiszen a testület kollektív munkát végez. — Nem akarok dicsekedni — mondja Cséfalvay Sándor, amikor a testület munkájáról kérdezem —, de nagyon sok pozitívumról számolhatok be. Az utóbbi két évben előbbre lépett községünk ezen a téren is. Már nemcsak esküvőket és névadókat szervezünk, bár tevékenységünknek ez a súlypontja. Számos kisebb, de az ember életében meghatározó jellegű eseményre is felfigyelünk. Ilyen például a személyazonossági igazolványok ünnepélyes átadása. Olyan nap ez a tizenöt éves fiatalok életében, amire azt szokás mondani, hogy a serdülő ezzel „kilép az életbe“. Ugyancsak igyekszünk emlékezetessé tenni az általános iskola kilencedikosztályos tanulóinak búcsúztatását, az ünnepélyes bizonyítványosztást. A „berukkolás“ fontos esemény a fiatal fiúk életében, ezért ünnepélyesen búcsúztatjuk a „berukkoló“ kiskatonákat. Azt szeretnénk, ha a fiatalok éreznék, hogy mellettük állunk, hogy számon tartjuk, figyelemmel kísérjük milyen irányban halad tovább a sorsuk. — Mit jelent önnek a munka a testületben? — Először csak sok-sok töprengést jelentett. Azóta szinte azt mondhatnám, kedvteléssé lett. Amióta én vagyok az elnök, bevezettük, minden temetésen részt veszünk. Szomorú kötelesség ez, de az elhunyt iránt érzett tisztelet arra késztet, hogy méltassuk munkáját s részvétünkről biztosítsuk a családot, így van ez rendjén. Ne csak a vidámságban osztozzunk! Már nem emlékszem pontosan, mikor történt, de egyszer, mindjárt a kezdet kezdetén, amikor társaim még nem voltak felkészülve a helyettesítésemre, úgy esett, hogy nem tudtam elmenni egy temetésre. Az elhunyt hozzátartozói később számon kérték távollétemet, mondván mi talán nem érdemeltük volna meg? Majdnem harag lett belőle. Sajnos, egy ilyen szomorú esettel kapcsolatban derült ki, mennyire számon tartják már az emberek a testület munkáját. Örülhetünk, nem volt hiábavaló az igyekezet. Már várnak ránk, már hiányzunk. Ez volt az első ilyen felismerés. Mostanában egyre gyakoribb az elismerő szó. A múltkor, egy esketés alkalmával sóhajtott fel az egyik falubeli asszony, „bárcsak most mennék férjhez, most sokkal szebben csináljátok“. A legutóbbi névadó ünnepélyre már nemcsak — mint régen szokás volt — az újszülött anyukája jött el, hanem apukája, a nagyszülei és dédanyja is. „Szép volt“ — súgta meghatcttságtól könnyező szemmel a nyolcvanéves néniké. Jól esett az elismerése. Hogy Nyékvárkonyban ilyen szépen mennek a dolgok, az jórészt a pedagógusoknak köszönhető. Valóban tanítói községük népének. S nincs miért elmarasztalni a testület többi tagjait sem. Nehogy azt higgyük, hogy a szép rendezvényeket új kultúrházban vagy a helyi nemzeti bizottság új épületében tartják. Ezek bizony eléggé régiek, elavultak. Nemcsak a község vezetőségén múlik, hogy még nem sikerült új művelődési otthont meg tanácsházat építeni. — Bizony ez az épület idestova száz esztendős — mondja Hordósi György hnb-elnök. — Sokba kerül alkalmanként a virágdísz, a sok zöld szobanövény. Hiába vásároljuk meg őket, télen megfagynak. Nincs központi fűtés. Annak ellenére, hogy szemtanúja nem voltam egyetlen rendezvényünknek sem. elhiszem szavaikat. Fényképek bizonyítják, minden így igaz. Kontár Gyula felvételei UTAZGATÓ KULTÚRA Az ember csak csodálkozik: hol mindenütt találkozik csehszlovákiai magyarral! E sorok írója már találkozott velük Szovátán, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Pardubicén, Prágában, a Csorbatónál, Kiskörösön és természetesen Budapesten. Nagyon sokáig sorolhatnám, hol találkoztunk még. A legtöbb helyen kirándulócsoportokkal talákoztam. Könnyű volt felismerni őket szép palóc, csallóközi, vagy bodrogközi kiejtésükről (és másról is, amit most nem szeretnék részletezni!). Legtöbbjük szövetkezeti dolgozó volt, legtöbbjük „ingyen" utazott. A szövetkezetek pénzén. Pontosabban: a szövetkezeti kultúrális alapból. Ennek akár örülni is lehetne, örültem is, hogyne örültem volna, amikor például a kiskőrösi Petőfi-ház egyetlen koszorújának szalagján arról értesültem, hogy azt a koszorút bizony csehszlovákiai magyar dolgozók helyezték a ház homlokzatára. Mégis megkeseredik bennem az öröm, ha arra gondolok, hogy azért mindent összevetve a legtöbb csehszlovákiai magyart a budapesti városliget környékén, a wurstliban látni. Ennél sokkal kevesebbet a néhányszáz lépésnyire lévő Műcsarnokban vagy a Szépművészeti Múzeumben. No és aztán! vethetné a szememre valaki, megtakarított pénzét mindenki arra költi, szabadidejét mindenki ott tölti, amire és ahol akarja. Helyes, mondanám, ha tényleg az utazgató megtakarított pénzéről lenne szó. De az egységes földművesszövetkezetek kultúrális alapja nem megtakarított pénz, hanem — hogy kissé hivatalosan fejezzem ki magam — a kultúra fejlesztésére előirányzott összeg. Amit nem volna szabad elherdálni, elutazgatni, elmulatgatni. Való igaz, Lakatos Sándor népi zenekara a budapesti Mátyás-pincében remekül játszik. Édes-bús melódiákat... És ha valaki ezt hallgatja a saját pénzén, eszemben sincs szidni az ízlését. De ha azt hallom, hogy valahol a szövetkezet teljes kulturális alapján utazásokra, kirándulásokra költötték el, akkor legalábbis megkeseredik a jóíz a számban. Márpedig ezt hallottam, méghozzá nagyon sok helyen! Például legutóbb Mag Zoltántól, a Rappi (Rapovcei) HNB elnökétől (a községi pártszervezet elnökétől). Szó szerint a következőket mondotta: — Van a községünkben egy művelődési otthon (csúnya szóval: kultúrház), 1970-ben épült, kb. hárommillió korona beruházással. Nos, a rappi szövetkezet vezetősége e „kultúrház" és a benne működő körök, kulturális csoportok, citerozenekarok tevékenységére a kulturális alapból az égvilágon semmit sem költ. (Majdnem azt írtam, hogy „áldoz", pedig ez szinte blaszfémia lenne!) Ezért keseredik meg a számíze, ha utazó csehszlovákiai magyarokkal, magyar csoportokkal találkozók. Ezért is. Mert az „illetékes szövetkezeti vezetők" tulajdonképpen jogtalanul elherdálnak egy bizonyos, nemesebb célokra rendeltetett pénzösszeget. Mag Zoltán hnb elnök még a következő mondatot is megkockáztatta (várhatja fejére az ódiumokat!): A Rappi HNB Tanácsa úgy döntött, a felsőbb szervekhez fordul és kérni fogja: vizsgálják fölül, hogy a szövetkezet vezetősége hová tette, mire költötte a kultúrális alapot...! A vizsgálat eredményére e sorok írója is szerfelett kiváncsi lenne. Zs. Nagy Lajos 15
