A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-29 / 18. szám
Abban voltak egyformák, hogy akkoriban a Miska bácsi képzeletét is csak a vagyont érő hegedű foglalkoztatta. Eladja jó pénzért, földet vesz, lovakat, fejősteheneket tart, és ha még házra is futja belőle, legalább befogja vele a felesége száját. Egyszóval túlad a hegedűn, és gazdag ember lesz. Beválasztják a falu elöljáróságába. A pap azt mondja majd neki: — Hadd a fenébe a harang kötelét. A torony lépcsője magas már neked! — És megteszi kurátornak vagy presbiternek. A tanító úr is kibékül vele. Felveszi újra a kórusba, ahonnan azért tessékelte ki, mert hogy a harmonium legmélyebb sípjától is dörmögőbb a hangja. ■ Ki láthatott bele Miska bácsiba? Ki tudhatta, hogy a vagyont érő hegedű miatti félelme hogyan és hányféleképpen hatalmasodott el rajta. Hányszor riadt fel álmából, hányszor nézte még éjszaka is, ott van-e a helyén, nem emelte-e el valaki, nem fenik-e rá a fogukat olyanok, akik az ő hegedűjéből akarnak egyszerre meggazdagodni? Hányszor leste az ablakból, nem a gazdája bujkál-e már az udvarán, hogy a vagyont érő hegedűt visszavegye? Mert a szárazfát egy osztrák tiszttől lopta és hátha azóta is keresteti, körözteti a tolvajt? Ha ő nem is, fia vagy az unokája. És ha megtalálják nála, életfogytiglani börtönre vagy kötél általi halálra ítélhetik. Legjobb gyorson megszabadulni a lopott tárgytól. örömében és félelmében ezt okoskodhatta ki, mert csak az első köztársaságban háromszor kelt útra vele, s valahányszor útnak indult, mindig belesett a hegedű belsejébe, benne van-e még az a vagyont érő négy számjegy. Megjárta Rozsnyót, Kassát, Rimaszombatot, de a hangszerboltok tulajdonosai még a papnál is ravaszabbnak mutatkoztak. Nem lestek bele a hegedűbe, csupán rápillantottak és fintorogtak. — Mit akar vele, jóember? — Szeretném tudni, mennyit ér. — ötven koronát — állapították meg fitymálva, s ez mindenütt felpaprikázta. — Kellene maguknak, ugye, a Stradivadi mester úr hegedűje ötven koronáért? — kólintotta fejbe őket a gúnyos szavaival. — Hát tessenek tudomásul venni, hogy annyiért már a gazdájának se adnám vissza I Harmincnyolc után Pestre is felutaztatta a hegedűt. És legalább tíz hangszerboltban mutatta meg. Estefelé már alig vonszolta a lábát. De ott sem járt szerencsével. A boltosok kinevették, a féltett hegedűjét meg leszólták. Két helyen, a budai oldalon, nem átallották azt mondani: — Ez magának Stradivári? Közönséges utánzat. Semmi egyéb. — És az anno meg az a négy számjegy? — Olyan cédulát az ragaszthat a hegedűje belsejébe, aki akar! A hatvanas évek elején, amikor a szövetkezet már meggazdagodott, és Bőd Lajos úgy utaztatta a tagságot, mintha turista földművesszövetkezet lettek volna (télen a Tátrába, nyáron a Hortobágyra), egy prágai kirándulás során vállalva gúnyos mosolyt, fitymáló szavakat, vitte a hegedűjét is magával. A Moldva-parti városban sem kedvezett számára a szerencse. És hogy a boltosok mit mondtak a hegedűjéről, soha nem tudja meg senki. Ő sem. Nem értette a nyelvüket. Annyit olvasott le az arcukról, hogy a hegedű készítőjében ők sem ismerték fel Stradivari mestert. Az a bizonyos nagy pénz soha nem ütötte a markát. Nem lett földje, lova, fejőstehene. Kurátor vagy presbiter sem lett belőle. Napszámos munkából, a harangkötél ráncigálásából új házra sem futotta. A szövetkezetben vihették volna valamire, de vénségükre érte utol őket a jó világ. Amikor az ember egyre tehetetlenebb, és feladja a küzdelmet. Ne sajnálja, hogy nem építtetett új házat. Úgy sem lenne, aki örökölné. Azokat se irigyelIje, akik építtettek. Különösen őket ne! Ne akarjon magának majd százévesen nyomasztó nappalokat és álmatlan, gyötrelmes éjszakákat. Mert egy hegedűt lehetett rejtegetni, de egy házat nem lehet elhúzatni olyan vidékre, ahol az ellenségei nem veszélyeztethetnék! Törődjön bele vénségére, hogy a háborúban lopott hegedűt a sírba viszi magával. Esetleg a másvilágon megnyugtató választ kap a kérdésére. Ha majd találkozik Stradivari mesterrel. Nem is érti, hogy a kórházi ágyon miért érdekelte a Miska bácsi kálváriája? Akkor terelődött rá a figyelme, amikor elkönyvelte magában, hogy szeretett a kispadon üldögélni, tűnődni. Szerette tudni, hogy a szép új házuk a háta mögött van. Megfejthetetlen számára az is, hogyan került a kórházi ágyra. Arra világosan emlékszik, hogy június harmadik vasárnapján, tehát nem sokkal Péter-Pál előtt egyedül gubbasztott a kispadon. Az ura korán reggel elment a fiához. Még nem lehetett több fél tíznél, de a hőség már bágyasztó volt. A tyúkok a ház árnyékába húzódtak, ott pihegtek, a kutyák kinyújtott nyelvvel lihegtek, a kacsák meg az ellenkező oldalon totyogtak, vizet kerestek a patak kiszáradt medrében. Atellenben nem ült kint Miska bácsi. Az istentiszteletre hivó harangszó már elzúgott a házak fölött. Vénemberek, vénasszonyok ballagtak talpig feketében a templomba. A bajusza alatt mindig mosolygós Miska bácsi is elindult, és úgy lépkedett, mintha kardot nyelt volna. Majd a bejáratnál feltűnt — fontossága tudatában! — Menyhért komája. Mert mi is lenne az orgonával, ha vénségére nem tanult volna ki kántornak? Csupán az öregek csoszogtak a templom felé. Fiatal házasok és iskolás gyermekek alig-alig követték őket. Nem általánosíthat, mert nem tudja, másutt hogyan van. De falujukban a templom már csak az öregebbeké. Ennek ellenére sem tart az idősekkel. Emőke megrendítő halála után szorgalmas templomba járó akart lenni, arra számítva, hogy meghallja az Úr hangját. Rá azonban ne nehezteljen, hogy türelmetlen lett! A fehér kórházi ágyról és a fehér falak közül is látta, hogy az öregek kint sütkéreztek a nyári nap fényében, ahogy egyenként eltűntek a templom hűvösében. Nem a nap heve elől menekültek be az árnyékba, hanem mert visszatérőben megjelent nagy fekete gépkocsiján a pap, s megállt a templomkert előtt. A lánya vezette a kocsit, és előzékenyen ajtót nyitott reszkető fejű édesapjának, aki nagy nehezen, keservesen kászálódott ki az autóból. Az ülésről kiemelte reverendáját, és a vállára borította. Akkor megszólalt a Menyhért orgonája, s a pap alázatosan lehajtott fejjel bement a templomba. S mikor minden elcsendesedett a templom körül, már az orgona sem búgott, azon gondolkozott, miért van az, hogy manapság mindenki siet, senki nem ér rá, mindenki parádézik. A parádés kocsisok világa ugyan már letűnt, hintát nem is tudja, mikor látott utoljára (a betléri kastélyban talán, vagy a krasznahorkai vár kapujában, amikor ment megnézni a többiekkel, hogyan néz ki Serédy Zsófia, a bebalzsamozott asszony), de a flancolás nem szűnt meg, sőt sokkalí nagyobb lett, mint valaha volt. A régi világban csupán a kehes gróf, a dagadt báró vagy a pökhendi gyáros utazgatott autón, meg a sisakos, parádés öltözetű, csillogó-villogó Vilmos császár, aki egyszer Kassa felől tartott Losoncnak, s vagy kétszáz autó haladt utána menetoszlopban! Most meg már mindenki autón jár, még a gróf, a báró, a gyáros hajdani cselédje is. A parádés kocsisok világának letűnése után elkezdődött a kisemberek parádéja. Lovak, gyalogosok egyformán kimentek a divatból. Elvétve vagy egyáltalán nem látni őket az országutakon. Nemcsak lóra, de az apostolok lovára sincs szükség. Mert a jó, kényelmes cipőhöz nem is illik az országút. . . Azelőtt dehogy adott volna pénzt az emberfia vonatra, autóbuszra, ha csak öt-tíz kilométert kellett gyalog megtennie. Most a távol eső háztáji földjére úgy jár, hogy kapáját, magát felteszi az autóbuszra. A bicikli sem jó már. De még a motorkerékpár sem. A rátarti ember nem adja alább az autónál. És ez mind semmi. Ki hitte volna, talán a jóistenke sem, hogy földi szolgájával, valamint az apostolok bölcsességét őrző bibliával autó fog szaladgálni három falu templomába! A pap, mielőtt útnak indulna, ilyen kérdéseket tesz fel a sofőrjének, vagyis a lányának: — Ellenőrizted az olajat a sebességváltóban? — Van elég benzinünk a tartályban? — Nem puhák a gumik? Aztán bedobja az ülésre a reverendáját, bibliáját, imádságos könyvét, beszorítja magát, és a lánya elindul vele. Mikor az udvarból kikanyarodnak, még turista. Gyönyörködik az összeszántott földek termésében. Mikor megérkezik, reszkető fejű lelkipásztor. Csak a hívők ne követnék már a papjukat a Boncolásban, mert akkor olyan lesz a templom környéke istentisztelet idején, mint meccs alatt a futballpálya. Elkövetkezik pedig az az idő, amikor az ember húsz lépést sem tesz gyalog. De hogy akkor mi lesz, ki tesz rendet az országúton vagy a kereszteződéseken, fogalma sincs. Meg nem is él már akkor! Hova rohan a világ? Minden és mindenki rohan. A gyorsvonat, a távolsági busz, a személygépkocsi, a motorkerékpár, az űrhajó és a mesterséges holdak, amelyek éjjelnappal keringenek a föld körül. És mindezt nemcsak tudja, de látja is a televízió segítségével. Sokkal nyugodtabb volt az ember, amíg csak azt tudta, hogy felkél, majd lenyugszik a nap, s tavaszra nyár következik, nyárra meg ősz. Nehéz volt elhinnie például, hogy a föld forog a tengelye körül. Még soha nem érzett szédülést. Azt meg egyenesen képtelen felfogni, hogy úgy ül a föld nyergében, mint száguldó hortobágyi csikós a lova hátán, és még annál is gyorsabban vágtat, fogódzkodnia kellene, hiszen jó öreg bolygónk másodpercenként harminc kilométeres sebességgel rohan a nap körüli pályáján , . . Még valami tébolyodon tudós — mint akivel álmában beszélgetett a háza elrejtéséről — azt találja ki a végén, hogy ne kísérletezzen az emberfia semmivel, semmilyen űrhajóval, hiszen a távolságok olyan nagyok, hogy még a fény sebessége is kevés ahhoz, hogy a kíváncsi utas eljusson más naprendszerek csillagaira. Pedig a fény gyorsan terjed. Ha a szomszéd falu legszélső házában villanyt gyújtanak, mindjárt látják. De ki tudna olyan száguldó gépet szerkeszteni? (Folytatjuk) 10
