A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-22 / 17. szám
A komikusokról általában azt tartják, hogy minél jobban bolondoznak a színpadon, annál keserűbbek a magánéletben. Nem tudom, lehet, hogy általában így van, de tény, hogy Kibédi Ervinre ez nem érvényes. Olyan savanyú arccal személyesíti meg még híres Hacsek figuráját is, mintha az orra vére folyna. Amikor pedig nincs a színpadon, a magánéletben mindenki a legudvariasabb embernek ismeri. Kiváló házigazda, feleségével, Irén aszszonnyal mindent elkövet, hogy a vendég jól érezze magát náluk. — Láttad már a kincseimet? — kérdezte, amikor felkerestem, körülvezetve a lakásban. És megmutogatta azokat a virágokat és állatokat, amelyekről annyit beszélnek a városban. — Ezek itt a kedvenc virágaim —■ mutatott körül a beüvegezett, csukott balkonon, ahol csupa orchidea és egyéb délszaki növény, virág díszeleg. A falon levő hatalmas üvegszekrényben amelynek hátterében a Tátra megvilágított makettje látszik, húsz trópusi madár fütyül, csivitel naphosszat. Persze nem felejtette el „bemutatni" a család kedvencét, a kis Nana kutyát sem. Olyan hízelgő jószág, mint valami cica. — Hajolj csak le hozzá és próbáld megsimogatni — mondta Kibédi —, olyan puszit kapsz tőle, hogy nem győződ majd törülgetni a képedet! — Ügy hallottam, hogy két kutyád is van? — Csak volt. Az egyik már nem él. Sok bosszúság ért az utóbbi időben. Kimúlt a kutyám, az egyik óriáspapagájom elrepült, a Jimmy pedig, a csimpánzmajmom annyira elkanászosodott, hogy nekem kellett útilaput kötnöm a talpára. — Tudom, hogy rendkívül szereted az állatokat. De úgy hallottam, nem ez az egyetlen szenvedélyed, hobbid, hanem verseket is írsz. — Ha túlságosan fáradtan térek haza, pihenésképpen szívesen írogatok, éspedig nemcsak verseket, hanem másféle dolgokat is. Szerkesztőbizottsági tagjo vagyok a Kutya című képes folyóiratnak, s a rádióba és a tévébe is bedolgozom néha. — Ha már itt tartunk, kérlek, beszélj művészi pályádról is. Mondd el, hogyan lettél színész? És főképpen kabaréművész? — Tulajdonképpen operaénekes szerettem volna lenni. Mint pesti gyerek sokat jártam hangversenyekre. Mivel hangom is volt, érettségi után beiratkoztam a Zeneművészeti Főiskolára s itt le is diplomáztam. És hogy mégsem lettem operaénekes, azt részben kedvenc professzoromnak, Abonyi tanár úrnak köszönhetem. Egyik napon ugyanis magához hívatott és megkérdezte, nem lenne kedvem a színészi pályához. „Higgye el fiam — mondta atyai szeretettel —, jobb színész lenne magából, mint operaénekes." Megfogadtam a tanácsát, és a főiskola befejezése után előbb a Honvéd Művészegyüttesben, majd az akkori Népszínházban vállaltom versmondást, illetve prózai szerepeket. — Dehát miért pártoltál át a „legkönnyűbb” múzsához, a kabaréhoz? — A véletlen műve volt. Már a Népszínházban dolgoztam, amikor a Vidám Színpad egyik egyfelvonásos jelenetéhez beugró színészt kerestek. Mindegy volt, hogy komikus vagy drámai színész-e az illető, az volt csak a fontos, hogy hórihorgas legyen. Mivel éppen nem találtak magasabb termetű kollégát nálam, természetes volt, hogy engem „kértek kölcsön". Nem volt nagy szerep, tulajdonképpen annyi volt az egész, hogy mind rövidebbre és rövidebbre nyírták a nadrágom egyik szárát. Ebből azonban olyan derültség támadt, hogy mindjárt át is csábítottak a Vidám Színpadhoz. — Nem volt nehéz az „átkapcsolás"? Hiszen az operaénekességtől legalább olyan messze van a kabaréművészet, mint Makó Jeruzsálemtől. — Tulajdonképpen a kabarészínpadon találtam igazán magamra. Szeretek nevettetni, mert úgy érzem, ezzel tehetek legtöbbet az embereknek. Jó néhány színésztársam kezdetben neheztelt ugyan pálfordulásomért, de belátták azóta, hogy nekem volt igazam. A nézők és színésztársaim megbecsülnek ma már, s rengeteget játszom a rádióban, a tévében és játékfilmekben egyaránt. Véleményem az, hogy valójában nincs könnyű és nincs nehéz műfaj, a színésznek csak egyetlen művészi célja lehet: úgy kell szolgálni a színházat és olyan alázatosnak kell lenni a közönséghez, hogy az ember egész énjét, lelkét odaadja. Hallgasd csak meg, hogy fogalmaztam ezt meg egyik kis versemben: Ne csüggedj el, ha fogytán a reményed, amit ma művelsz, az nem is kevés, mert hidd el, minden filozófiánál többet használ egy jó nagy nevetés ... Tulajdonképpen azt akartam megmutatni ebben a portréban, hogy mennyire más Kibédi Ervin, mint amilyennek a színpadon „hivatalosan" felvett savanyú arckifejezése után vélné a néző. Nos, nem lenne teljes a kép, ha nem mesélném el azt a „hátborzongató” esetet, amely a lakásán történt meg velem. Délután négy óra felé járt az idő, már éppen búcsúzkodni kezdtem, amikor ijedten vettem észre, hogy nincs meg az útlevelem. Este már utaznom kellett volna, szinte lehetetlennek látszott, hogy estig valamiféle úti okmányt szerezzek a követségen. Amikor sorra telefonálgattam mindazokat a helyeket, ahol megfordultam, nemcsak hogy mindenhol nemleges választ kaptam, de néhány jó ismerősöm még nagyot is nevetett rendetlenségemen. Hanem Kibédi Ervin és felesége nemcsak, hogy velem éreztek, de mindent meg is tettek, hogy segítsenek rajtam, öszszetelefonálták valamennyi hivatalbéli ismerősüket, még a rendőrséget, sőt a nagykövetséget is. Semmi eredmény. Végre, úgy egy óra múlva csörgött a telefon, és egyik hölgyismerősük közölte, hogy megvan az útlevelem. Annak az autóbusznak a sofőrje adta le a rendőrségen, amelyikkel utaztam; a buszon ránthattam ki valahogy a zsebemből. Így aztán alig fél óra múlva már át is vehettem a rendőrségen. Ezúttal mondok köszönetét Kibédi Ervinnek és feleségének az önzetlen segítségért. NEUMANN JÁNOS 4
