A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
VARGA ERZSÉBET: Az utóbbi években nem egyszer találkoztam azzal a nézettel, hogy válságban a kritika, sőt: hogy csehszlovákiai magyar irodalomkritikáról tulajdonképpen nem is beszélhetünk, mert ilyesmi egyszerűen nem létezik. Ha két-három iróember összetalálkozik, előbb-utóbb ez a téma is „terítékre” kerül. Valóban nincsen kritikánk? Irodalmi életünk „rákfenéje” — véleményem szerint — nem a kritika hiánya, hanem a kritika kritikátlansága. A szerzők összehordhatnak (vagy legalábbis összehordhatnának) tücsköt-bogarat, senki sincs, aki vállalni merné a „kockázatot”, hogy az asztalra csapjon. Illetve van: csakhogy senki sem akarja elhinni róla, hogy valóban tárgyilagosságra törekszik, hogy valóban — méghozzá minden érdek nélkül — a saját véleményét mondja ... — Legtöbb kritikusunk filozófiai fogalmakkal „manipulál”, rengeteg idegen kifejezést használ, s legtöbbször még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy az idegen kifejezéseket (legalább zárójelben) magyarra fordítsa. Végtére is magyarul minden kaszás-kapás, minden traktorista tud: ha a műbíráló is „csak” magyarul beszélne, mi különböztetné meg mondjuk a traktoristától? Lassan már oda jutunk, A HAJBÚKOLŰ hogy minden közérthetőség gyanússá válik. Ez a jelenség nem tartozik szorosan a témához, de szólnunk kell róla, mert az idegen szavak használata mögött sokszor az „áltárgyilagosság”, sőt: az áltudományosság rejtezik (az áltudományosság másik ismérve egyébként az, ha a műbíráló — szinte vért izzadva — olyan nézeteket, filozófiai tételeket elemez ki a műből, amelyeket közönséges halandó nemcsak hogy elfogadni, hanem még megérteni sem tud). De térjünk a tárgyra! Mi lehet az oka annak, hogy az igazi („kritikus”) kritikáról már az olvasó is „leszokott” ? Olvasóink egyes megnyilatkozásai ugyanis arra engednek következtetni, hogy — ha a kritikus szigorúan, tehát valóban kritikus módon nyilatkozik egy könyvről, azaz (tárgyilagosságra törekedve) megmondja a véleményét — az egyszerű olvasó nem azt állapítja meg, hogy íme, végre egy szigorú, vérbeli kritika, hanem azt kérdezi: vajon kinek a rokona ez az ember? Ki áll mögötte, hogy bizonyos művel kapcsolatban bíráló megjegyzéseket mer „megkockáztatni”, hogy meg meri mondani a véleményét? Pedig az elfogulatlan bírálás, az építő jellegű kritizálás mindannyiunknak joga, sőt kötelessége: nemcsak az irodalomban, hanem a társadalmi élet minden területén. Meggyőző ereje, teljes hitele pedig csakis annak a kritikusnak lehet, aki senki előtt sem hajbókol. A hajbókoló kritika problémáját egyébként sokáig csehszlovákiai magyar „specialitásnak” tartottam. Természetesen, tévedtem. Az Űj Tükör 1977/51-es számában Benjámin László is felveti a problémát, s rendkívül találóan ábrázolja az irodalomkritika mai helyzetét: „Ha elégedetlenül nézem mai irodalmi kritikánkat, csak azért teszem, mert nem eléggé kritika: hiányzik belőle a hibákkal szembenéző határozottság, a jobbító indulat, a kockázatok vállalásának készsége. Szemet hunyni inkább a rossz jelenségek fölött, jó étvágyat mímelve lenyelni minden blöfföt, behódolni bármely divatnak, semmint ellentétben kerülni az irodalmi élet agresszív csoportjaival vagy a protokoll-lista prominenseivel: sajnos, ez lett a kritika jellemzője. Nem bírál, hanem reklámoz; nem eligazít, hanem összezavar. Különös szerepcsere történt: valaha az írót izgatta, hogy a kritikus hogyan vélekedik művéről; ma a kritikust izgatja, hogy a megbírált (?) poéta-zseni (sok van ilyen) és baráti köre elégedett-e a kritikájával, megfelelő mennyiségűnek és hőfokúnak találja-e a megdicsőítő kitételeket.” A probléma tehát korántsem helyi jellegű. Érdemes lenne elgondolkoznunk, vajon hogyan lehetne védekezni vagy eredményesen horcolni a hajbókoló kritika ellen, mert vitathatatlan, hogy mint jelenség rendkívül káros: nemcsak a kritika halálát jelenti, hanem az irodalom fejlődését is gátolja. Mert a kritikának még a legjobb, legértékesebb művek esetében sem a feltétlen lelkesedés a feladata, hanem — az elismerés mellett — egyszersmind a követelmények, a színvonal további emelésére is gondolnia kell. Hol, miben keressük a hajbókoló kritika gyökereit? Benjámin László cikkében elsősorban az tűnt szemembe, hogy bizonyos csoportokról beszél: hogy a kritikus nem akar ellentétbe kerülni „az irodalmi élet agresszív csoportjaival”, s azért izgul, hogy a „megbírált” egyén „baráti köre” elégedett legyen a kritikával. Nos, véleményem szerint éppen ebben — azaz a „klikk-szellemben” — kell keresnünk a hajbókoló kritika gyökereit. Mert ahol „klikkek”, csoportok vannak, ott szükségszerűen elvi és személyi ellentétek, sőt összeütközések is léteznek, s bizony, még a hiúsági marakodások sincsenek egészen kizárva. A különféle csoportoknak — mint irodalmi irányza-KRITIKA ELLEN toknak — természetesen létezniük kell, hiszen irodalmunk csak így válhat sokszínűvé, sokrétűvé. Azt sem lehet megtiltani a kritikusoknak, hogy bizonyos írókkal-költőkkel baráti kapcsolatban legyenek. A baj ott és akkor kezdődik, ahol és amikor a kritikus is átveszi, magáévá teszi egy bizonyos csoport, „klikk” szellemét, nézeteit, s ennek következtében elveszíti józan ítélkezőképességét, kisebb vagy nagyobb méretű tárgyilagosságát (hiszen abszolút tárgyilagos kritika nem létezik), tehát elfogulttá válik. Az ilyen kritikus aztán már csak hajbókolásra képes. Hogyan? Kétféle módon, miszerint a hajbókoló kritikának is két változatát különböztethetjük meg: az egyik változat természetesen a dicsőítő, amely a kritikus „klikkjének” tagjaira vonatkozik; a másik, a dorongoló változat természetesen az ellentábor tagjait sújtja. A hajbókoló kritikus tehát — az olvasó szemében — sokszor túlságosan is szigorúnak tűnhet. A szigorú műbírálótól „csak” abban különbözik, hogy nem érvel, nem indokolja meg nézeteit, nem idéz a műből, nem mondja meg, mit ítél el benne — ő az egészet elmarasztalja. Pedig ahogy nincs abszolút remekmű, úgy abszolút rossz alkotás sem létezik. Ha egy könyv manapság napvilágot lát (tehát lektorok,. hozzáértő szerkesztők kezén megy keresztül, s azok közlésre alkalmasnak találják), bizonyára nemcsak negatívumai, hanem pozitívumai is vannak. S állapítsuk meg rögtön: a legjobb műalkotásnak is lehetnek hibái, hiszen az író is ember. Aki tehát kizárólag a jót vagy kizárólag a rosszat látja egy műben, az eleve gyanús, azaz hajbókolásra hajlamos. Nem kell okvetlenül hinnünk neki. Persze, egészen más dolog, ha érvekkel támasztja alá nézeteit: mert — hangsúlyozzuk —a dorongolást nem szabad összetévesztenünk a kritika szigorúságával. A szigornak igenis érvényesülnie kell, méghozzá minden szerzővel és minden művel szemben egyaránt. Akkor talán senkinek sem lesz az az érzése, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomban csakis világirodalmi szintű remekművek születnek. S remélhetőleg olvasóink is megszokják az igazságot, hogy nem minden szigorú kritikusnak „atyaúristen” a nagybácsija, az apósa vagy legalábbis az üköregapja. CSIGAHATON (Gyurcsó István gyermekverseiről) Talán már elmondhatjuk, hogy a hazai magyar gyermekirodalom lassan-lassan nemzetiségi irodalmunk szerves részévé válik. Persze, elfogadható esztétikai értékek eddig elsősorban itt is csak a líra területén születtek. Gál Sándor, Tóth Elemér, Simkó Tibor gyermekversköteteit ma már megnyugvással tehetjük le legfiatalabb olvasóink asztalára. Az utóbbi időben Gyurcsó István — az ismert szlovákiai magyar költő is szépen gazdagította gyermekirodalmunkat. Csigaháton című verseskötetét 1977-ben jelentette meg a Madách Könyvkiadó. Gyurcsó versei elsősorban a legkisebb olvasókhoz szólnak. Költeményei üdék, frissek; hangulatuk kellemes; témájukkal a mindennapok valóságához kapcsolódnak. A költő kifejezőeszközei hitelesek és hatásosak. Az ügyes hangulatkeltésről, a hatásos megjelenítésről tanúskodnak például az évszakokról szóló versikék. Ember és természet, rím és ritmus egyszerre jelenik meg a költemények legtöbbjében. Jól sikerültek a megjelenítés eszközei a Varjúnótában, a Libatáncban, a Siratóban, a Gomolygóban vagy akár a Kívánság című versben. A Varjúnóta kifejezőerejét alliteráció teszi hatásosabbá: „Fázik a varjú: fekete, fehér a felhő felette“ A rövid Sirató meg a Libatánc értékét a szójátékok növelik. íme, néhány sor az utóbbiból: „Falu végén eszterlánc, libatéren libatánc. Tojó topog, áll a bál, tarka gúnár muzsikál.“ Gyurcsó legtöbb versének sajátos atmoszférája tehát a nyelvi leleményességből adódik. A Kívánság című kurta versikét érdemes teljes egészében idézni: „Kikirics, kikirics, nekem őszre ne viríts! Ha virítsz, úgy viríts, tavasz legyen, kikirics.“ Szólnunk kell a költő megkapó játékosságáról, humoráról is. A pöfeteg hólyagban például egyszerre jelenik meg a könnyed humor meg a groteszk megdöbbentés. A vers egyszerű képi megjelenítő eszközei mögött ugyanis észrevesszük a naivitásra épülő többletet, az áttételes mondanivalót. A játékos gyermekversecskét így aztán még a felnőtteknek sem árt megszívlelniük. Bár a költő a mindennapi életből meríti verseinek témáját, itt-ott — például a Mesében — felbukkannak a népköltészeti elemek is. Néhány költeményében pedig szép költői képpel, újszerű szóösszetétellel találkozunk. Gyurcsó az oktató-nevelő szándékot sem viszi túlzásba verseiben. Ott viszont, ahol ezt nem tudja ügyesen elkerülni, s a mondanivaló direkt eszközeit erőlteti, esztétikai viszonylatban gyöngébb, laposabb a vers. A versek értékét itt-ott a fölösleges szószátyárkodás, a mindenképp sokat-mondani-akarás is lerontja. Erre példa a Tavacska születik című vers — amelyben olyan szép képet is találunk, mint „a patak és a folyó karikába kerekedése“. Gyurcsó gyermekverseinek hangulatába jól beilleszkednek Varga Lajos kifejező illusztrációi, melyek csak teljesebbé, színesebbé teszik a kötetet. CSÁKY KAROLY 14
