A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
/j yi eszélgetésünknek tulajdonképpen nem (JÉJ kellett külön apropót keresni. Sbakes- 0 M. \ peare vígjátékának, A windsori víg nőknek Sürge asszonya vagy az ősszel bemutatott Arbuzov-dráma, a Tanya Nénike szerepe olyan személyes sikert hozott Ferenczy Annának, hogy ez is alkalom lehet az interjúra. De itt van az a dátumhoz, bemutatóhoz nem köthető tény, hogy Ferenczy Anni a hazai magyar hivatásos színjátszás egyik legnagyobb egyénisége, a Tűzkeresztség, A csikós, Az ének a romok felett, az Anna Karenyina és még oly sok emlékezetes, mór-mór feledésbe merülő színielőadás főszereplője. Negyvennégy éves és huszonnyolc éve tölti be életét a színpad. Sugárzó tekintetű, az érzékeny fül számára ijesztő tájszálással beszélő falusi csitrilánybál jelentékeny művésszé érett. Az arca ma is az érzelmek kristálytiszta tükre; alakja, hangja, játéka, egész művészi személyisége oly egyéniséggé érlelte, hogy érzéseiből és gondolataiból gazdagon tud adni a nézőnek .. . És adni tud az olvasónak is, aki számára ez az őszinte, négyszemközti beszélgetés lezajlott. — Gyerekkorában gondolt-e arra, hogy színésznő lesz? — Soha! De nem is volt okom gondolni rá, hiszen szülőfalumban a rádió is ritkaság volt, nemhogy a színház-bajárás. Legföljebb hossza bb-rövidebb jeleneteket tanultunk be, esetleg műkedvelő előadásokra készültünk. Negyvenkilencben vagy ötvenben a Duda Gyurit játszattuk Gerencséren, ezt az előadásunkat látta egy tehetségtoborzó bizottság. Többedmagammal engem is meghívtak Bratislavába próbafölvételit tenni. — Miként sikerült ott helytállnia? — Amikor a helyszínre érve megpillantottam: (lányunkat idéztek be erre a tehetségvizsgára, valóságos sokkhatás ért. Annyira megszeppentem, hogy kiosantam a városba és föl-alá járkálva próbáltam leküzdeni ijedt lámpalázamat. Visszaérve örömmel láttam, hogy már kevesebben vannak, de így is a torkomban dobogott a szívem, amikor az utolsók körött a bizottság elé léptem. A színpadi mozgásgyakorlatokat még csak-csak megoldottam, de a szavalatba belesültem, úgyhogy pótlásképpen énekelnem kellett. Észrevettem, hogy erős tájszólásom is zavarja a vizsgáztatókat. Azzal a szilárd meggyőződéssel utaztam haza, hogy nem vettek föl. Posta útján az ellenkezőjéről értesítettek. — Ezzel lényegében pályán érezhette magát! — Pályán? Dehogyis! Ha azt mondom: mérföldekkel sem mérhető az a távolság, ami a színészettől akkor elválasztott, még úgy sem fogalmaztam pontosan. — Éspedig? — Családi és művészi tekintetben egyaránt. Otthon hallani sem akartak szándékomról. Ha az aput győztem meg, az édesanyám nem engedett, aztán fordítva. Egy hajnalban fogtam hót a kofferkémet és búcsúzás nélkül elindultam. Azzal a makacs elhatározással, hogy most már színésznő leszek, ha addig élek is! Igen ám, csakhogy a városban lépte n - n yomon újdonságokba ütköztem, rengeteg jót meg rosszat tapasztaltam. Nem tudtam, hogy öltözzek, hová rejtsem a kezemet. . . Nagyon sokat tanultam, olvastam. És a pokol kínjait álltam ki, amíg sikerült levetkőzni a tájszólásomat. Éjjelente fönt maradtam, ujjaimmal az ajkamat kerekítettem vagy leszorítottam a nyelvemet és így gyakoroltam a helyes kiejtést. Hajtott az akarat, hogy nem szabad kudarcot vallanom. — Színészi pályafutása során ez jelentette a legnagyobb nehézséget? — Kezdetben ez. Később az átalakulás, hogy a falun fölfedezett tehetséges bokfisból tudatos színésznőt formáljak magamban; hogy a művészi teremtés, az alkotás eszközeivel pótoljam az amatőr értelemben vett átélést. Ráadásul a kezdeti sikerek, a főszerepek könnyen fölvittek a magasba. Meg kellett tanulnom, hogy ebben másaknak is részük van, és attól a pillanattól kezdve a színpadon tudatosan kerestem a partner pillantását. Átélt játék helyett, egyre inkább jelen lenni, élni igyekeztem a színpadon. — Ma is ehhez tartja magát? — Teljes mértékben. Számomra nincs végszó, a szöveg alatti értelmet keresem. Ha nem vagyok színen, többnyire akkor is a színfalak mögül figyelem a darabot, együtt élek vele. — Mi módon küzdött meg a nehézségekkel? kall, hogy a kisebb szerepeket is egy-egy főszerep komolyságával oldjam meg. — Valóban, nagysikerű alakításainak sorozata ellenére a MATESZ-ban nem önre osztották a Rómeó és Júlia s a Tragédia női főszerepeit. . . — Megtörtént, rosszul esett, próbálom elfelejteni. — Nem gondolja, hogy az utóbbi években csupán figyelmetlenségből hanyagolják el a színházban? — Remélem, a színház belső átalakulásával összefüggő, átmeneti állapotról van szó. Megszoktam, hogy számítanak rám, remélem a jövőben sem lesz másként. — Ami még a kívülálló kritikust is bosszantja: az utóbbi két-három évadban életkorát megduplázva, öregasszonyszerepeket kell játszania ... —- Ezt is szívesen eljátszom, bár még szívesebben játszanám el őket egyéb, egyéniségemhez jobban illő szerepek mellett. — Ne haragudjon a nyílt kérdésért: mégis, hogyan képzeli el a jövőjét? — Várok. Tudom, egy színésznek nem könnyű várni, hiszen múlik az idő és szaladnak a kihasználatlan órák, a kárbaveszett napok és hónapok. De egy színésznő negyventől ötvenig áll művészete' csúcsán, hát ezért várok. — Szerepálmai vannak? — Elsősorban szívós türelemmel. És szorgalommal meg munkával. Újra és újra elhitettem magammal, hogy a rám osztott feladatok mindegyikét el tudom végezni. Erős akarat és valami örök elégedetlenség él bennem sajátmagammal szemben. Nem ismerek szebb gyötrődést, mint megküzdeni egy-egy új szereppel. Kiváltképpen ha összetettebb színészi feladatra serkenti az embert. A Kismadár vagy az Anna Karenyina bemutatója előtt például heteken át alig aludtam. Azon töprengtem, miért hagyta el az az asszony a gyermekét, miért szánja magát egy újabb végzetes lépésre? — Eszébe jutott-e valaha is otthagyni a színházat? — Voltak pillanatnyi megingásaim, konfliktusaim önmagámmal. Már állásom is volt, de aztán rádöbbentem, hogy a színház nélkül üres, meddő lenne az életem. Meghúzódtam a szoba sarkában, eltűnődtem, gondolataim visszaröpítettek a Zoborkörnyéki dombokra, erdőkre; és máris vádoltam magam a gondolatért, hogy ilyesmi egyáltalán az eszembe juthatott, elvégre engem jól ismer a délszlovákiai közönség, számít a játékomra; ha most elmegyek, sohasem tudom már meghálálni a legutóbb kapott tapsot... És másnap minden maradt a régiben. — Más színházhoz nem hívták? — Hívtak szlovák színházhoz is. Megköszöntem, elutasítottam. Kötelességem, hogy az anyanyelvemen szóljak a színpadon. De egyszer az is előfordult, hogy a MATESZ-től akartak elutasítani.. . — Elutasítani? Egy Ferenczy Annát? Miért? — Második szereposztásban el szerettem volna játszani Madách Tragédiájának Éváját. Nem kaptam rá engedélyt és a színház akkori igazgatója azzal zárta le az ügyet, hogy amennyiben jobbnak látom, úgy elmehetek. — Szerencsére nem élt az ajánlattal. . . — Akkor is a zárkózottságomba, a gerencséri magányba menekültem és maradtam .. . Bár a tüske valahol ott élt, ott él bennem. Igaz, nagyjából már betokosodott; már nem fáj, nem szúr, csak arra sar— Inkább sok szerep, amit kedvvel el tudnék játszani. — Ferenczy Annát általában ösztönös színésznőnek tartják. Vállalja ezt a meghatározást? — Vállalom, de nem szeretem, mert nem tartom eléggé pontosnak. Inkább érzelmekből, szenvedélyekből alkotó színésztípusnak érzem magam, aki élvezni tudja a játék örömét. Nem eljátszani akarom a rám osztott szerepeket, hanem élethűen ábrázolni. Az utcán menve ma is még csupa szem vagyok: figyelem az emberek arcát, megnézem, hogy ülnek le az autóbuszban, hogy kötik meg a kendőjüket. Szerintem az igazi színházból, egy-egy jó előadásból mindig az élet sugárzik. Anélkül hiába a jelmez, a díszlet, a zenekíséret, a nézők szive üres marad ... — Tekinthetem ezt színészi hitvallásának is? — Az őszinte életérzéseket, szeretetet és cselekvést sugárzó színházi előadás izgat, ebben hiszek. Lentről, nagyon mélyről kezdtem, sokat kellett tanulnom, fejlődnöm, amíg tényleg színésznőnek érezhettem magam. A sok változás és rengeteg új ismeret ellenére a múltba nyúló gyökereim épségben maradtak. Az életismeret nemcsak gazdagított, hanem meg is edzett. — Magánélete? — Dolgozom, csalódok, szeretek, küszködöm. Megértő férjem van, akivel nagyon jó házasságban élek. Első fiam már egyetemista, a második később született, még csak alapiskolás. Ha otthon vagyok, igyekszem minden lehető házimunkát elvégezni, hogy az éjszakákba, olykor napokra nyúló tájolás ne keltsen a szükségesnél nagyobb hiányérzetet családomban. — És egy búcsúkérdés: miért ragaszkodik a színházhoz? — Mert életem a színpad! Pontosabban, ha a családomat és a színpadot együtt említhetem — így teljes az életem. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 15
