A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
Már javában készülnek az 1980-as moszkvai olimpia emléktárgyai. Képünkön Ukrajnában készült faliszőnyegek láthatók: orosz népi motívumok és az olimpiai karikák diszitik őket. * " ' mi ' i, Jane Fondát A V * ~ úgy ünnepük •*íj5# \ 1 Hollywood-4 bon, mint a ^*é^°yt^|kl i *1!», : C irUjkáB. Júlia című-ifflRB * filmjének "'ULLiÁS szól; sokan J»*«* * öt tartják a , tTilk, 'egjobb női-111 '* alakítás Oscar-dija t várományost ■* a sónak. Ez a l i. A felvétel a ■I Jane Fonda— i I \ H Toni Hayden ! fv* * :h B** házaspárról \ l VE és Troy nevű $ fiukról a színésznő SjT ^ ä Santa Mom-*■———í——J ca-i farmján készült. A Hágábon felépített miniváros, a Madurodam, amelyben a legszebb holland Jst ** - ,Pí * rr rr^JL '■ <9 épületek és a leghíresebb létesítmények kicsinyített másai láthatók, 25 éves. Polgármesternője Beatrix hercegnő, a városi tanács pedig 30 fiatal fiúból és lányból áll. A városkának eddig 23 millió látogatója volt. # Jean Charles Vidám naplopók című könyvében csokorba gyűjtötte a francia iskolások dolgozataiban talált furcsa gondolatokat. Ezekből adunk közre néhányat: „A kör — szögek nélküli görbe vonal, amely azért zárt, hogy ne lehessen látni, hol kezdődik”; „Az özvegyember: az özvegyasszony férje”; „Arkhimédész törvénye: minden vizbe mártott test elveszettnek tekinthető — hacsak nem merül fel a felszínre.” Akinek szerencséje van, még ma is hallgathatja a verklis muzsikáját. Persze, omi a berlini „Zille-Stube” nevű vendéglőben attrakciónak számit, valójában már rég a múlté. Victor Jara dalai ismét felcsendülnek: Dean Reed énekli azokat az El Cantor cimü tévéfilmben. A film forgatókönyvirója, rendezője és főszereplője Dean Reed. A filmet az év végén sugározza az NDK televíziója, s augusztusban a havannai VIT-en is be-Angelica Domrőse az NDK egyik legnépszerűbb filmcsillaga, a közönségszavazatok alapján többször volt „az mutatják. év színésznője”. NEVEZETESEBB BÜNTETÉSEK A napokban egy régi könyv került a kezembe. A magyar szellemi művelődés történetét tárgyalta. Szó van benne eredetünkről, a honfoglalásról, Géza fejedelem bölcsességéről és István király államférfiúi nagyságáról és előrelátásáról, valamint arról, hogy az új hazában az államalapító nemcsak szelídíteni tudta a korábban Európát rettegésbe tartó magyarokat, akik az évezred nyarait portyázással, hosszú és kemény teleit pedig fegyvergyárttással és nyílköszörüléssel töltötték, de át is térítette őket a keresztény hitre. Persze nem kis erőfeszítéssel és nem válogatva különösebben a megfélemlítő eszközökben. Az államalápító király néhány intézkedése ma már kegyetlennek látszik. De — és azt nem én mondom, hanem az említett könyv szerzője — „a kor durvasága és műveletlensége követelte az erős megtorlás elvét, mely nélkül a kereszténységet megerősíteni lehetetlen lett volna.” Mai nyelvünk szerint fogalmazva a mondatot: riasztgatni s félemlíteni kellett a régebbi vallás szertartására vissza-visszakacsintgató pogányokat. Abból, hogy István király korában mit hogyan büntettek, következtetni tudunk egyre és másra. Például arra, hogy a ma már egészen természetes, gyakran rendőri beavatkozás nélkül dúló utcai, kocsmai, kávéházi verekedések ősi formájával már az államalapító király büntető törvénykönyvének is volt dolga. Vagyis az emberek, pogányok és nem pogányok, már akkor is szerettek verekedni, kedvelték és élvezték a bunyót. Ogy is mint résztvevők, úgy is mint jámbor szemlélők, akik nemigen jöttek ki a sodrukból, ha másokat ütöttek. Különbség talán csak a harci helyek megválasztásában volt. Őseink két sátor között, tüzes vérű lovak faránál, esetleg pusztán vagy folyó partján verekedtek. Fojtogatták egymást egészen addig, amíg le nem áldozott a nap. Életre-halálra menő tüsáikat csupán a hozzátartozók nézték, mivel akkor még nem volt rendőr. S mikor már nagyon elharapódzott a magyarok között a verekedési kedv, olyannyira, hogy István király is tudomást szerzett róla, a fő nemzeti bűnök egyikének jelölte meg a verekedést, s halálbüntetéssel sújtotta mindazokat, akik nem fértek a bőrükben és nem vették figyelembe, hogy magyar a magyarnak nem lehet ellensége. És most már lássuk István király törvénykönyvének nevezetesebb büntetéseit! „Aki haragból vagy kevélységből gyilkol, száztíz penzát fizet, melyből ötven a királyé, ötven a megölt rokonaié, tíz a bíráké...” Mindenki jól járt, ha valaki kinyiffantott valakit, csak a gyilkos nem. Mért az ő száztíz penzájának lőttek. S azonkívül még vezekelnie is kellett. Méghozzá böjtöléssel. Ami körülbelül azt jelentette, hogy a gyilkost szétvethette a méreg, már nem ölhetett meg senkit, mivel nem volt további száztíz penzája. István király idejében hamar rájöttek a vérengzők, hogy csupán szándékosan nem szabad ölni. Véletlenségből kell az ellenségből kiereszteni a vért. A véletlen emberölés ára ugyanis csak tizenkét penza volt. A száztízhez képest alig valami. Ezzel magyarázható, hogy aggasztóan megnövekedett a véletlenül elkövetett emberölések száma. A rabszolga megölése pedig nem is okozott gondot a szabad ember számára. A törvénykönyv csupán arra kötelezte, hogy a károsultnak adjon egy másik rabszolgát. Ezzel az ügy el volt intézve. A büntetések formáiból nem nehéz rájönni, hogy első királyunk szinte mániákusan szerette a pénzt, a penzát. Aki a megölt rabszolga helyett másikat nem tudott adni, száztíz penza volt a váltsága ... Aki nem halálos sebet ejtett a másikon, száztíz penza váltságdíjat fizetett... A legrokonszenvesebb büntetési formák persze azok voltak, amelyek az igazság akkori értelmezése szerint a „szemet-szemért, fogat-fogért” elvre épültek. Tetszik nekem, s logikát is látok benne, hogy aki embertársának levágja a kezét, az a bíróság által keze elvesztésével lakoljon. Feltételezem,^ hogy aki a törvény életbeléptetése után embertársa megcsonkítására vetemedett, százszor is meggondolta, mijét vágja le a haragosának. Mert magára sújtott le végsősoron. Ugyanígy ötletesnek találom, hogy aki karddal öl, ugyanazzal végeztessék ki. Tapasztalja meg, mi az, kard által távozni az árnyékvilágból. Sőt azt is helyeslem, hogy ha valaki akkor a kivont kardjával embertársát szemén, lábán, kezén sértette meg, hasonló sértéseket kellett elszenvednie büntetése fejében. Kiszúrták a szemét, felhasították a lábát és a kezét, örökre elvették a kedvét attól, hogy csak úgy dühösen, meggondolatlanul a kardjához nyúljon. Az sem volt rossz, hogy az István-korabeli közveszélyes bűnözőket észre lehetett venni, figyelemmel lehetett kísérni a sátrak között, a pusztán. Félszeműek, féllábúak voltak valamennyien. Az igazoltatóknak nem volt velük különösebb gondjuk. Az államalapító király a lopást, a tolvajást büntette talán a legszellemesebben. A tolvaj szabad emberből minden teketória nélkül szolgát csinált, a szolgának pedig minden lelkiismeretfurdalás nélkül levágatta az orrát. Persze, az imádott pénz, a penza, itt is számításba jött. „Ha szolga követ el tolvajságot, orrát tinóval (vagy az árával!) váltsa meg s amit lopott, visszaadja, különben orra vágassák le. Ha másodszor is lop, fülével váltsa meg..Nos, úgy gondolom, hogy az elrettentőén szigorú büntetés magyarázására semmi szükség. Nem volt kifizetődő lopni a büntető törvénykönyv életbeléptetése után. Hiszen akkor a tolvajnak vissza kellett adnia, amit lopott, és még az orrát vagy az egyik fülét is oda kellett adnia ráadásnak. Képzeljék el, a büntetés elszenvedése után is milyen élete lehetett a tolvajnak. Az orr és a fül nem nő ki újra. A plasztikai műtétet akkor még nem ismerték. Haláláig újjal mutogathattak rá. Ez az, aki kifoas> tóttá a perselyt, elsikkasztotta az állam pénzét, tetszés szerinti áron árulta a nyereg alatt puhított húst, három luxussátort állított fel a pusztán vagy a folyó partján mások megbotránkoztatására, pénzt fogadott el embertársaitól azért, hogy fiaikat bejuttatta a pusztai lovasképző főiskolára, ellopta a felebarátja lovát és felelőtlenül, a maga és a mások épségét veszélyeztette vele. Soroljam tovább? Nem teszem. Buta dolog jutott eszembe. Elvette a kedvem. Az jutott eszembe, hogy mi lenne, milyen látvány tárulna a szemünk elé, ha a mi igazságszolgáltatásunk is alkalmazná a tolvajokkal szemben az orr és a fül levágatását? A megbüntetett fülvédővel mégcsak rejteni tudná a levágott fülét. De mivel rejtené az orrát? Orrvédővel? Itt megakadtam, és nem olvastam tovább István király nevezetesebb büntetéseit. MACS JÓZSEF 9
