A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
Az új házuk elé ült ki. Mert ha a máséra vágyó férfi, aszszony nevét nem tudta k idén te - . ni, őriznie kellett éjjel-nappal. Hol egyedül, hol az ura társaságában gubbasztott a kispadon, és nézte, mi történik a házak között. Kik és hol csoportosulnak a bolton és a kocsmán kívül? Kik és hol tárgyalnak, sugdolóznak a házáról? Az új házuk elé ült ki. Mert ha a máséra vágyó férfi, asszony nevét nem tudta kideríteni, őriznie kellett éjjel-nappal. Hol egyedül, hol az ura társaságában gubbasztott a kispadon, és nézte, mi történik a házak között. Kik és hol csoportosulnak a bolton és a kocsmán kívül? Kik és hol tárgyainak, sugdolóznak a házáról? A kispadról vette észre egy napon (nem sokkal a kórházba kerülése előtt, pénteken vagy szombaton?), hogy a csoportusulókon, sugdalódzókon túl is zajlik az élet körülötte. Hogy nem áfl meg, nem komorodik meg az ő nagy gondja miatt. Hogy az ő búsulása, hallgatózásai, örök ébersége nem rettent el senkit az építkezéstől. A nap csakolyan fényes, mint volt, s a derült éjszakákon ugyanúgy ragyognak a csillagok. Az emberek dolgos hétköznapokon ellepik a szövetkezet földjét, és tesznek, teremtenek, eszükben sincs már kéretni magukat a munkába, örülnek a mezőt vidámító szép napos időnek, a kiadós, meleg májusi esőnek, az ígérkező gazdag termésnek, és bosszankodnak, ha éppen betakarítás idején fordul kedvezőtlenebbre az idő. Akkor tudatosította azt is, amikor a zajló életet észrevette maga körül, hogy tavasszal a visszaköltözött gólyák, fecskék után szinte meglepetésszerűen megjelentek falujukban az olaszok. Nem a nekik is kedves, megszokott madarak fészkét jöttek ellenőrizni: nem verték-e le a rakoncátlan gyermekek, nem túrták-e szét azt a két gólyafészket (egyik a templom tetején, másik a Miska bácsi fűtetlen szobája kéményén látható), amelyek megállítják és ámulatba ejtik a Tátra irányába haladó vagy a Dobsina felöl érkező kirándulókat. Szamarak azok az olaszok, mert szerinte szeszélyből, bolondságból, de még inkább rátartiságból állítottak be a falujukba. Vagy csupán azért, mert már megunták a tengeri csigát és a makarónit, amelyet háborút járt férfiak szerint jobban lehet nyújtani mint a rétestésztát. Ép ésszel ugyanis sehogyan sem magyarázható, hogy messze Olaszországból miért éppen az ő isten háta mögötti kisközségükbe jöttek hízott bikákért? Ha nem tapasztalna mást, el sem hinné. Azt mondaná, bolonddá tette őket valaki. Elhitette velük, hogy feléjük kiadós csigaeső esett. A csigákat jöttek gyorsan felkapkodni! Nem csupán ez, sok más egyéb is felfoghatatlan volt számára. Főképp az nem ment a fejébe, amit Bandi a világ legegyszerűbb dolgaként magyarázott, hogy nem is olyan régen, a szövetkezeti gazdálkodás első esztendeiben még szegények voltak, mint a templom egere. Mintha megbabonáztak volna körülöttük mindent: embert, állatot és földet. Rosszul tejeltek a tehenek, keveset tojtak a tyúkok, lesoványodtak az állatok, elbitangolódott a föld. Aztán gazdálkodás tekintetében első helyre küzdötték fel magukat a járásban. Mikor pedig bikák hizlalására adták a fejüket, egyből hírüket vitték az országban, sőt még a határokon túl is. Dehogy káprázott a szeme. Olasz kereskedők érkeztek a falujukba. A kispadról leste az izgalmat, amelyet a megjelenésük keltett. A megsértett kaptárból kirajzó méhekhez hasonló élénkséget látott a szövetkezeti telep környékén. Mintha fű, fa, virág és a tetszetős új házak sora egyre azt visszhangozta volna: — Megjöttek az olaszok! Az elnök, Bőd Lajos, gyermekek és felnőttek nagyrabecsült vadásza, vaddisznósertével cifrázott kalapjában inkább vadőrnek vagy erdőkerülőnek nézhetett ki az olaszok szemében, mint a szövetkezet vezetőjének. S mivel soha élő olaszt még nem látott, örömében végignyargalászta a falut, és minden kapuban sütkérező vénembertől, vénasszonytól megkérdezte (ma sem tudja, hogy miért kereste?): — Hol van Bibók? Nem látták Bibókot? — Ott szokott lenni a marhák közt — téritgették vissza a szövetkezeti telepre. Aztán még csak fokozta az izgalmat az a körülmény, hogy nem értettek szót az olaszokkal. Találgatták, törték a fejüket, ki tud olaszul, ki lehetne a megbízható tolmácsuk? Miska bácsi, ki más? Ö járt az olasz fronton. Azzal dicsekedik örökké, hogy jól megtanult táljáéul. Irányt vettek Miska bácsihoz. Nem kellett bemenniük az udvarába, ott ült ő is nap mint nap a háza előtt. És csak nagyon ritkán árválkodott magában. Mindig került valaki, aki kíváncsi volt az unalomig ismert történetére. Bőd Lajos és a jól öltözött, jól táplált olasz kereskedők meg is álltak előtte. Dehogy jött zavarba az öreg. Térde között elipiihen tette a görbebotját, felvett szokása szerint az egy oldalsó fogát mutatva vicsorított és rá-rápillantott az idegenből érkezett vendégekre. Aztán pödörített a még mindig ágaskodó bajuszán és várta, mit akarnak tőle. Mikor megtudta, hogy a segítségét kérik, mivel csak ő beszél olaszul, tőle vette kölcsön a falu a trutti, mufti szavakat, kihúzta magát, és mondott valamit az olaszoknak, amit Bőd Lajos, Bibók és a többiek végképp nem értettek, de amint azonnal kiderült, az olasz kereskedők sem. Miska bácsit ez sem hozta zavarba. Leintette a messziről jött vendégeket: — Nem faijának ezek! — mondta az elnöknek. — Ha taljánok lennének, értenék, amit mondok. Vidéki kupecok, semmi egyebek! És hátat fordított Bőd Lajosnak és a vendégeinek. Akkor is, másszor is sokszor elpihentette a tekintetét a majd százesztendős Miska bácsin. Tehette. Mind a ketten kint ültek a kispadon. Szemben állt a házuk, ők is szemben ültek. De azon a napon, amikor Bőd Lajos a biztosnak ígérkező tolmáccsal felsült, a kelleténél is többet foglalkozott az öreggel. Nem a pihent arca, sima, rugalmas bőre vagy a vékony boltíves szemöldöke volt a feltűnő rajta, hanem a szépre pödört ágaskodó bajusza. Meg a járása. Majd százesztendősen is olyan pöckösen megy végig a falun, mint egy született katonatiszt. Egy kettő, egy kettő. Nem őslakos náluk. Valahonnan az Alföldről, a Tisza mellől (vagy Székelyországból?) került hozzájuk. Korosodó agglegényként. Benősült... Érdekes ember. Főképp a megélt kora miatt. A századfordulón például huszonöt éves volt. Negyvenesztendős fejjel feküdt bele az első világháború frontárkaiba. A második világégés kitörésének évében meg már a hatvanhatodik születésnapját ünnepelte. Nem írigyli és nem is csodálkozik a magas korán. Soha nem volt olyan gondja, mint neki a háza miatt. Az állam joggal neheztelhet a szerénytelen öregekre, akik a matuzsálemi korukkal kiüríthetik a bukszát! Befogadták a falujukba. Megbecsülték a munkáját. A beszédét azonban nem szokta meg a fülük. Sokszor elmondták a háta mögött, hogy miért vág fel a beszédével az olyan ágrólszakadt szegény ember? Később jöttek rá, hogy nem vágott fel, csak ő alföldiesen, ők meg palócosan mondták a magukét. Sokáig harangozója volt a falunak. És csak a jóisten a megmondhatója, hányszor mászott fel a toronyba, hányszor csendített halottnak, hányszor harangozott ünnepnapokon vagy delenként. Annyi igaz a küzdelmes életéből, hogy odaszorult a háza előtti kispadra. Ott ül tavasztól őszig naphosszata körtefa lombja alatt, olyanokra vadászva, akiknek még van türelmük ugyanazt a történetet meghallgatni. Lenne csak gyermeke, épített volna új házat, s vetné ki rá a hálóját valaki, biztosan nem az első világháborús élménye foglalkoztatná. Mert nem kíváncsi már arra senki, mindenkinek a könyökén jön ki. Csupán az úttörők és az ifjúsági szervezet tagjai állnak meg előtte, mert azoknak feladatul adták, hogy legyenek figyelmesek falujuk legöregebb polgárai iránt. Jegyezzék fel körültekintően, amit az életükről mondanak. Nemrégen gépbe beszéltették a tanulók, és meghallgattatták vele, amit mondott. Megnyomtak egy gombot, forogni kezdett a kerék és az a bolondos Miska máris a gépből szólt ki, s onnan is úgy kezdte ugyanazt a történetet: Hát az úgy volt... Mikor visszahallotta a hangját, alig ismert magára. Hogy az nem az ő hangja. Olyan koppon hangon ő még soha nem beszélt! Jönnének hozzá azzal a géppel, majd ő belebeszélné, milyen veszedelem fenyegeti manapság is az ember házát, Herminkéjük örökségét, amikor mindenkinek van, mindenki építkezik. Miska bácsit faggatják? Mit tud ő az első világháborús élményén meg a trénszekérről ellopott hegedűjén kívül? Gondtalan öregkor ide vagy oda, egyszer arra kérték a gyerekek, beszélje bele a gépbe, mondja el bátran, nyílt szóval, mit kérelmez az állam vezetőitől. Nem hazudott, amikor mindjárt úgy hízelegte be magát, hogy soha nem volt ilyen jó élete az ember fiának. Házat épít, autót vesz, rádiózik, televíziózik esténként, nyáron a szövetkezet közös kirándulásain vesz részt a Balatonnál vagy a Hortobágyon, ahol a bámészkodóknak Rózsa Sándor utódai ugratják lovaikat, s a csárda kármentőjében a népi zenekar édes-bús nótáin lehet keseregni, az asszonyoknak meg mérgeskedni, mert az emberek a jó borokat nyalogatják, és nem akarnak mozdulni. Kérését azonban nem is szerénytelenségnek, hanem egyenesen szemtelenségnek tartotta, s utálattal nézett rá a háza elől, amint pödörte a bajúszát, vicsorította a fogát, és magyarázta a szerkezetnek, hogy ha már lehetővé teszik neki, hogy a gépben egy kappan hangjává változzon, s ily módon az állam vezetőinek a színe elé járuljon, csak annyi a szerény kérelme, hogy emeljenek a nyugdíján száz koronával. — Mennyit kap Miska bácsi? — kérdezték a tanulók az állam vezetői helyett. — Tíz korona híján kilencszázat. — És a kedves felesége? — Az is kap húsz korona híján négyszázat. — Nem elég? — Elégnek elég — mondta és körülnézett. A felesége után kutatott a szeme. — Akkor? — Az a száz korona borravalónak kéne nekem. Sörre meg pálinkára. Amit én kapnék kézihez. Nem kerülne az asszonykám kezébe. A gyerekek összemosolyogtak, ő mérgesen leintette, Miska bácsi azonban folytatta, amibe belekezdett: — Mert akik még dolgoznak, mind elvárják azt a kis mellékeset. Tehát az öregnek is kell egy kis borravaló, amiről a másik nem tud. — Nem rossz gondolat — mondták a nagyobb gyerekek és kíváncsian megkérdezték: — De hogyan jutott eszébe? (Folytatjuk) 10
