A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-14 / 3. szám

Nagy, végzetes szerelem: 1939 tavaszán, a közeledő világháború előestéjén. A két szerelmest azonban áttörhetetlen társadalmi korlátok választják el egymástól: Witek szegény fiú, apja öngyilkos lett, özvegy édesanyja neveli. Alina viszont tehetős családból származik, apja magas rangú katonatiszt. Mi a megoldás? Van-e a szerelmesek számára kiút? Ha van, hol keressék?

A szenvedélyes szerelem színtere a soknemzetiségű, bonyolult társadalmi felépítésű Wilno. Tadeusz Konwicki, a kiváló lengyel író nemcsak főhőseit ábrázolja árnyaltan, hanem a társadalmi hátteret is reálisan rajzolja meg. A cselekményt korabeli szerelmi tragédiákról, féltékenységi drámákról szóló újsághírekkel tarkítja, jellegzetes mellékfigurákkal gazdagítja. Regénye tulajdonképpen az ellentétekre épül: Witek fennkölt szenvedélyével szemben ott áll Lova fülledt érzékisége, Witekék szegénységével szemben pedig Puciaték felelőtlen élete. A mű koncepcionális — mindenütt jelenlévő és mindent átható — ellentéte azonban az első szerelem, a testi beteljesülés megrendítő élményének és a közelgő világégés előérzetének a kontrasztja.

Tadeusz Konwicki Szerelmi krónika című regénye a közelmúltban jelent meg a Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében, s már kapható a könyvesboltokban.

S/Iltll ilWI KBfrl\|K A

TADEUSZ KONWICKI:

(részlet)

Witek végigfeküdt a kabátján. A fullasztó hőség betakarta, ő meg iparkodott magába fojtani a testén kisebb hidegrázásokkal átvibráló furcsa pincehűvösséget. Szájpadlásán szétdörzsölte a keserű-sós ízt, és nézte az egyhangúan kék eget, mert akkoriban olyan kék volt az ég. És így elaludt.

Arra ébredt, hogy valaki nézi. Óvatosan felnyitotta bíborlüktetéssel teli szemhéját. Ö ült mellette az úton. Kis kezén, mint egy homokóra tölcsérén át, vékony sugárban szórta a homokot. Újra megkondult a templomi harang, ezúttal a déli imára szólított.

— Mit művelsz? Mire ragadtattad magad? — kérdezte halkan.

— Nem kellett volna velem kezdened.

— Én kezdtem? Te fantáziáitól össze mindenfélét.

— Akkor ezek szerint nem kellett volna megszületned — mondta erőlködve, száraz nyálát lenyelve. — Most már késő.

— Mire késő?

— Magad is jól tudod. Gyere, ne üljünk, itt mindenki szeme láttára.

Alina engedelmesen felállt. Előreindult, a fiú kétlépésnyire követte. Az égerliget szélén mentek, mely forrásától a torkolatáig rabságában tartotta a folyót. A gólyák még egyre a határozaton töprengtek, vagy egyszerűen elaludtak, belekábulva a hőségbe.

— Érettségi után megesküszünk — mondta Witek fáradt hangon.

— Én mégis úgy látom, hogy megőrültél. A szüleim sohasem egyeznek bele.

— Miért? Mert egy öngyilkos fia vagyok? — kérdezte, nem fordulva a lány felé.

Valahol a vágányok mögött hetyke katonanóta hangzott az apatikus katonaszakaszok felöl. Az a bizonyos nyolcvanötödik menetelt a város felé.

Alina félénken megérintette a fiú kezét.

— Ezért voltam rád kíváncsi.

— Csak ezért?

— Nem tudom.

Witek megállt, megfordult, a lány megrémülni látszott, de nyilván csak színlelte. Az egész napfény, mintegy csóvába gyűjtve, haja közé fonódott. A fiú nézte az elsötétülő szempárt, mely vihar előtti folyóhoz hasonlított, nézte az apró, hangaszárszerű szájat, nézte az aranyló nyakat, madárpiheszerűen nyugtalan lüktetésével.

— Ne bámulj így rám. Zavar.

— Most már késő — ismételte Witek.

Ahhoz a helyhez értek, ahol váratlanul elkanyarodott a folyó, egy nagy szakadék magas falánál. A víz itt élénkebben hömpölygött, alámosott fatönköknek és nagy, szögletes sziklatömböknek csapódva. Leültek a szakadék közepén, egy füves kis kiszögellésben. S most az az illúziójuk lehetett, mintha egy léghajó gondolájában repülnének nesztelenül a folyó mellett.

— Mit csinál nálatok?

— Kicsoda?

— Hát az az unokafivérnek mondott alak. Sylwek. De ne hazudj, mert megfojtalak.

A lány végigdőlt a vadkakukkfűágyáson, mely napszagot és valami kesernyés illatot árasztott.

— Hogy mit csinál? Talán szerelmes belém.

Witek ráhajolt a lányra. Ám éppen ebben a pillanatban, közvetlen közelükben, biztosan a szomszédos fán, megszólalt egy kakukk.

— Kakukk — mondta Alina álmatagon. — Hány évig fogok még élni?

— Hány évig fogunk még élni mi ketten?

A madár azonban hallgatott. Akkor azt gondolták, alighanem számolgatja. Váratlanul locsogni kezdett a folyó, mintha megkezdett imádságot folytatna.

— Látod — suttogta Alina. — Látod, nem fogunk már tovább élni.

Witek érezte a madár jelenlétét. Sejtette nyugtalan mozdulatait az ágon, elképzelte túzokszerű szárnyainak ideges rezdüléseit. Lélegzetét visszafojtva, elszoruló szívvel várt.

Végre a kakukk egyetlen, kissé náthás és bizonytalan hangot hallatott.

— Egy évet ajándékoz nekünk — suttogta Alina.

És ebben a szempillantásban a madár gyors, egyre gyorsabb kakukkolásbö fog, mintha megijedt volna, hogy nem kakukkolja ki az egész, ■ jóserejű számot.

— öt, hat, hét.

— Tizenhét, tizennyolc, tizenkilenc.

— Negyvenegy, kettő, négy.

— Elég, nem akarok többet.

— Hatvanöt, hat. hét.

Fentről, az ég közepéről nagy, fekete kutya robog le a meredek lejtőn. Füves kis* balkonjuknál hevesen fékez, tavalyi falfevelek magas halmazát hajtva maga előtt.

— Ránk találtál, hogy kikémlelj bennünket? — kérdi Witek.

A kutya vinnyog, mellső mancsára ereszkedik, örömében majd beleugrik az agyagos szakadékba, de meggondolja magát, öles nyelvével végignyalja őt is, meg a lányt is, forgolódik, mint egy búgócsiga, farával a bokrokat lökdösve.

— Mars innét, takarodj! Nem szabad leskelődni! — Witek botot emel rá.

A kutya mohón nézi a fadarabot, már ugráshoz készül, de mikor Witek lehajítja az égerbokrok sűrűjébe, Rex vonít, hátsó lábával kapar, és sehogy sem fűlik a foga az apportáláshoz.

— Tudod, hányat kakukkolt? — szólalt meg Alina. — Hetvenhetet.

— Azt hiszem, nem nekünk. Nyilván valaki más valami egészen mást kérdezett tőle ugyanakkor.

— Vagy ez talán egyszerűen egy varázsszám? Talán valamilyen fontos jóslatot tartalmaz?

— Nem kell nekünk semmiféle jóslat. Én kiharcoltalak, kiepekedtelek, kiköveteltelek magamnak. Most már késő.

— Nem tudom, Witold, már nem tudok semmit. Valami rossz történt. Valami csomó kötődött. És egyre összébb szorul. Sorsszerűén.

— Ne félj, én erős vagyok, minden akadályt fétresöprök. Nem szerették még soha egymást úgy, mióta a világ világ, ahogyan mi ketten fogjuk szeretni egymást.

— Én csak arra emlékszem, hogy meg akartam halni. Eltávozni örökre, friss virágillatban, napsütésben, madárdaiban.

— A kakukk azt mondja, hosszú élet, sok év áll még előttünk. Rengeteg aggodalom és öröm, kudarc és győzelem, halál és feltámadás. Ne félj, miért húzod el a fejedet? Nézd, a hajad elkeveredett a füvekkel, katicabogár mászik a homlokodon, szemedhez szalad, jó hírt visz. Még a fák is azt susogják, hogy minden jó lesz, csodálnak bennünket, és egyben helyeslőén bólogatnak. Nézd, milyen elégedettek.

— Boruljak tán a nyakukba?

— Csakis mi vagyunk képesek erre. Mi ketten, az egész világon egyetlenek.

— Hol voltál, amikor nem ismertelek?

— És te hol voltál?

— Tulajdon nemlétemben. Szédít a fáknak ez a folytonos imbolygása.

— Várj, eltakarlak a fák elől, s az ég elől.

— Ne, mert elveszítem a fejemet.

Föléhajlik, szájával megérinti a leány

ajkát. Az feszülten hol Igát. Ujjaival belemarkol a növényekbe.

(Dolán György rajza)

11