A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-14 / 3. szám

— Mondtam én, ne siesd el a dolgot. Előbb járd ki az iskolát. Legalább már most lásd be, hogy igazam volt!

— Nem látom be. Nem volt igaza — szegült szembe. —

Egy lány akkor menjen férjhez, amikor viszik. Éppen eleget féltem, hogy vénlány maradok. Mert nem akartam egyedül lenni. Társat, támaszt kerestem. Akivel egy test, egy lélek leszek. Aki mindent pótol majd, amit elvett tőlem a háború. Apám, anyám, mindenem lesz. Megvéd mindentől és mindenkitől. Úristen, mennyire félreismertem! — oktatta ki utólag magát.

— A szerelem elvakít, elbutít. Nem hallgattál az idősebb szavára. Azt hitted, rosszat akarok neked — hajtotta az igazát, mint a világ legtapasztaltabb embere és összefűzte mellén a karját.

— Milyen okos lett egyszerre. Akkor persze nem ütött az asztalra. Nem törte be a fejem — lépett fel bántólag, támadólag, mint az olyan, aki nem tudta pontosan, hogy a történtekért kit is okoljon.

— Megfogadtam apádnak azután a rettenetes álom után, hogy nem emelem rád a kezem. Én csak a fogadalomhoz tartottam magam — buggyant ki a könny neki is a szeméből.

— Ne tartotta volna magát semmihez. Ha akkor jól elnáspángoltatott volna Károly bátyával, most nem ülnék itt támasz nélkül. A férjem nélkül!

— Szóval én vagyok az oka mindennek. Talán még annak is, hogy a világra hoztak — szipogta a kötényébe. — Tudván tudod, nem én hoztalak a világra, de annak is én vagyok az oka!

Nem szólt semmit, csak nézett rá a kerekre tágult, kisírt szemével.

— Engem hibáztatsz azért is, mert nem hagytalak megfagyni a hóban. Mert felemeltelek magamhoz a szekérre. Mert felneveltelek, és úgy szerettelek, mint az édes lányomat. Mert a házasságod nem sikerült. Mert részeges utolsó ember lett a férjedből!

Még mindig nem volt ellenvetése. Hpllgatott, és a körmét rágta idegesen. t

— Az átvirrasztott éjszakákért is engem hibáztatsz! Kit is hibáztatnál? Mondjam neked, és elhiszed nekem, hogy az én éjszakáim sem voltak nyugodtak? Aggódtam érted, féltettelek, és az a köszönet, érte — mondta sértődötten, megbántottan, és mint akinek nincs náluk tovább keresnivalója, lassan elindult az ajtó felé.

— Bárcsak megölt volna — hajtotta a magáét megátalkodotton. — Akkor nem maradnánk magunkra. Mit kezdünk nélküle? — sápadt bele a kérdésébe.

— A részeggel akkor se tudtál volna mit kezdeni, ha veletek marad — állt meg még az ajtóban, és mintha a konyha földjére leterített linóleumnak mondta volna: — Hiába keres szépen, hiába tömi tele a zsebét pénzzel hétvégeken, ha nem hozza haza, ha a cimborákkal leereszti a torkán. Nagyon megharagszol, amit mondok?

— Mindegy nekem. Azt mond, amit akar — emelte fel rá a könnyes szempilláit.

— Öt bántom vele, nem téged, hát mondom. Amit ebben a rendszerben egy jó iparos megkeres, abból

a pénzből palotát építtet a rendes. Ti meg még mindig az apátokéban laktok. Hol a sok pénz, amivel az urad hencegett? Elflancoltad vagy a kocsmában hagyta? — mondta, és várta a választ.

— A kocsmákban hagyta — vallotta be kábultan, még mindiq a könnyeivel küszködve.

— No látod. Engem te ne hibáztass. Ne okolj semmiért. Én meqtettem a kötelességem — nyitotta maga előtt az ajtót, és a kora tavasz friss levegője becsaDÓdott a konyhába.

— Várion? Ne hagyjon magamra! — pattant fel a helyéről. Az ajtóhoz uqrott és elállta az útját. Majd visszatolta a konyhába.

— Nekem is van dolgom — fogadkozott, és aztán enaedett a marasztalásnak.

— Ne haraqudion. Nem akartam megbántani — ölelte át a nyakát, majd fáradt fejét ráhajtotta n vállára. — Lássa be, mindent elveszítettem Bandival! Semmit nem várhatok a jövőtől. Számomra befejeződött az élet!

— Hogv beszélhetsz így? — fordult megint doraálóra a hanaja.

— Én ismerem magam. Férj nélkül, támasz nélkül nem tudok megállni a lábamon! — tört e! nem tudia hányadszor a mécses, s neki is elcsuklott a hangja.

— Tudod, nekem se volt rózsás az életem, de mindiq vállalni tudtam, amit a sors kimért rám. És itt vagyok! — simogatta szeretettel a szép selymes szőke haját.

— Én nem vaavok kéDes vállalni. A naqvon csalódott ember semmit nem tud vállalni. Azt hittem a qverekes fejemmel, hogy a férjem mindenem lesz. Aoám, anvám. Semmim nem lett. Csak a kínzóm, szenvedtetőm. És a végén még cserben is haavott! Mihez kezdtek a gyermekeimmel nélküle? — sisteregtek újra a szavai.

— Az anyád példáját tartsd szem előtt. Mikor meatudta. hogv apád már nem él, siratta, hogvne siratta volna. Meg gyűlölte a viláaot. Gyűlölt mindenkit. Enaem is. Sokóia nem is szólt hozzám. Aztán beletörődött a helyzetébe, mert mi mást tehetett volna? Vállalta a sorsát! — mondta Emőkét átölelve a bátorító szavakat.

— Eaész éjszaka vártam Bandira. Aztán ha elszenderültem az asztalra borulva, apám, anvám telepedtek körém. Szótlanul, nagyon szomorú arccal virrasztottak velem. És az volt a leafurcsább, hogv se nem vigasztaltak, se nem szomorítottak.

— Erről már ne beszélj! — szakította félbe, s kibontakozva az öleléséből, elhatározta, hogy távozik. Várta őt is a kora tavaszi reggel sok aoró-cseprő teendője. De azért még megkérdezte: — Azt honnan veszed, hogy az urad már nem jön vissza?

— Részegségében sokszor kibeszélte, hogy azt a rozsnyói asszonyt szereti. Utóbb meg mindig azt hajtotta, hogy ha egyszer reggelig nem jön haza, akkor többet ne is várjam!

— A részeg zagyválkodását nem szabad komolyan venni. Pereg a nyelve, és nem tudja, hogy mit beszél I

— De én ismerem.

— No jó, majd meglátjuk, mi lesz — mondta, és kilépett az udvarra. Már attól is tartott, hogy az

Ura gorombán rátámad, amiért a tehenet még nem fejte meg, és a reggeli készítéséről is elfeledkezett.

Emőke kikísérte és utána szólt:

— Ne menne haza! Maradna most mellettem! Nem bírom ki egyedül, csak a gyerekeimmel!

Megfordult, de nem tért vissza. Pedig észrevette a rettenetes kétségbeesést s mindenre elszántságot a tekintetében.

— Majd később visszajövök! — mondta.

Sajnos, nem ment vissza. És a kétségbeesést sugárzó szemétől sem tudott szabadulni. Kísérte a konyhájukba, az istállójukba és később a boltba is.

S mikor ott állt a sorban, az asszonyok között, és folyt a szó a hétköznapok dolgairól, és egyesek hangosan, mások félrehúzódva, suttogva mondták a magukét, egy pillanatra az Emőkével kapcsolatos nagy gondja közepette is elfogta a vágy a hallgatózásra. Nem esik-e szó a szép új házukról?

De csak egy pillanatra szabadult meg az Emőkével kapcsolatos gondjától. Csak egy pillanatra tért vissza erős hajlandósága a hallgatózásra. És talán éppen abban a pillanatban akasztotta fel magát a kertjükben Bandi!

Mert reggel hazajött. Nem maradt a rozsnyói aszszonynál. Nem ment be a munkahelyére sem. Akik látták leszállni a vonatról, úgy beszélték, hogy már kijózanodott éjszakai kábulatából. Nem dülöngélt, nem hadonászott, senkinek sem állta el az útját, nem böfögte mások arcába alkoholgőzös szavait, biztosan állt a lábán, s konok makacssággal indult véghezvinni a tettét, amelyet a kijózanodás után, a lelkét szorongató szánom-bánom és Emőke összetört, számonkérő tekintete elől menekülve elhatározott.

Ahogy a piacra induló asszonyok beszélték: gyűrött, poros, meszes volt rajta a ruha, borostás volt az álla, és ráncos, álmos az arca, dagadt a szeme. Az a szép fiatal úriember, akit a választékos öltözködéséért, kedvességéért, illemet és mindentudó beszélgetéseiért csak dicsérni tudtak, kopott, szánalomra méltó úriember lett, akárcsak a hajdan tönkrement földesurakból, akik hazai és tenegerparti lokálokban mulatták át az éjszakákat, italra és nőkre költve a pénzüket.

Akkor állított haza, amikor mások már a munkahelyükre vagy a piacra sietve rajzottak- ki a faluból, és nem a megszokott utat választotta, amely a házak között vezet. Talán azért, mert kijózanodva már restellte, hogy ő éppen olyankor tart haza, amikor mások mennek el hazulról, vagy azért, mert senkivel nem akart találkozni, nehogy valaki is megkérdezze:

— No jössz, Bandi, haza? Vagy megtudakolja:

— Honnan jössz ilyen korán?

Emőkével és a gyerekeivel sem akart találkozni. Nem volt már ereje ahhoz, hogy a szemükbe nézzen. A magyarázkodáshoz és a hazugságok kitalálásához sem volt ereje, összecsaptak feje fölött a hullámok. Nem volt képes felemelkedni a mélységből.

A kertek felől közelítette meg a portájukat. A gyanútlan azt hitte volna, a kertek felől húzódik be az istállóba vagy a csűrbe, hogy a gyermekei és a felesége tekintete elől elbújva, zavartalanul kipihenhesse az éjszakai dorbézolás fáradtságát.

Magával hozta-e a kötelet, a táskájában elrejtve, vagy titokban megfordult a fásszínükben is, senki nem tudta, mert senki nem látta. Ö is inkább arra emlékszik vissza szívesebben, hogy igyekezett volna vissza a boltból, sietett volna Emőkéhez, nehogy meggondolatlanul kárt tegyen magában, dejaz udvarukba érve borzalmas látvány fogadta.

A kert egyik kicsire sikerült, magános almafájáról úgy csüngött le Bandi, hogy bal lábával a régimódi házuk felé fordulva térdepelt, mintha a bűnét megbánva bocsánatot kért volna. — Ne haragudj rám, Emőke, hogy a jó útra térés helyett a kötelet választottam. Nem volt erőm másra! — Ne haragudjatok rám, apátokra, gyermekeim, hogy elhagytalak benneteket. Bocsássatok meg nekem! — Ne haragudjatok rám, emberek, a falu és a világ. Élhettem volna szépen, ahogy mások. De nem volt akarat bennem a jóra. Most végrehajtom magamon az ítéletet!

A borzalmas látványtól földbe gyökerezett a lába, s megbénult a nyelve. Sem kiabálni, sem sikoltozni nem tudott. Tekintete nem is Bandin állapodott meg, hanem Emőkén, akit az iszonyatos kép leroskasztott a ház küszöbére. Ott nyöszörgött, vinnyogott, mint a megvert kutya.

Nem emlékezett többre, összefolyt, elsötétült előtte minden. Nem látta, kik rohantak be az udvarukba, onnan ki a kertjükbe, kik vágták el Bandi fölött a kötelet. Nem tudta, hogy az ő nehéz, eszméletlen testét kik cipelték fel a konyhájukba.

Arra eszmélt, hogy a díványukon fekszik, és a szemszéd asszonyok sósborszesszel dörzsölik a homlokát és a szívét. Felnyitotta a szemét, és azt látta, hogy az ura, Frédi, az öccse, Emőke és néhány szomszédasszony áll fölötte.

(Folytatjuk)

10