A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-08 / 15. szám
Jámbor! Miért epedsz mindég? Jöjj, gyújts rá! fm vígan ég Kék füsttel a pipa. Derül előtted a föld s ég S nem lesz sehol hiba. Lám, így vélekedett egykor a bodor füstöt eregető kedélyes pipázgatásról jeles klasszikus költőnk: Kölcsey Ferenc. Igen, a pipázásról! Mert az avatott szakemberek szerint a pipázás nem dohányzás, mint ahogy — mondjuk — a puli sem kutya, hanem puli. A pipázás szertartás. A cigaretta ugyanis csupán egy kattanás és máris ég, ám a pipánál oda kell figyelni. Komótosan kell kezelni és gondosan bánni vele, mert különben hálátlan: egyszerűen kialszik vagy szörcsög . . . Félre azonban a tréfát. Kölcseynek e vígkedélyű, könnyed verssorai jártak a fejemben, amikor a minap a Ghrudim melletti Prosecban hazánk egyetlen pipagyárát kerestem. És ahogy a helyszínen percek alatt kiderült: hivatalosan nem is pipagyár a neve, hanem a világhírű KOFf-l-NOOR Vállalat egy szerény kis egysége. Tulajdonképpen néhány alacsony épület és egy szűkös udvar alkotja az egész gyártelepet. Mielőtt azonban Jaroslav Fiala, a „pipagyár" vezetője beavatna a pipakészítés titkaiba, a proseci hnb által fenntartott „csibuktörténeti” kiállításra kalauzol. Lehet, hogy első hallásra kissé furán hangzik, óm így igaz: nemcsak a hadászatnak, a borászatnak, gyógyszerészeinek, csillagászatnak van önálló fejlődéstörténete, hanem a pipázásnak is! Az első pipákat ásatások során találták ősrégi sírokban. Kiderült, hogy egyes népek már a vaskorban is ismerték a pipázást. A régészek tolta településeken is találtak bronz- és agyagpipa-maradványokat. A rómaiak tőlük vették át a pipázás szokását. Ekkor azonban még nem ismerték a dohányt, hanem különböző szárított, illatos növények és a kender keverékének bódító füstjét szívták. A dohányt Kolombusznak és tengerészeinek köszönhetjük, a dohánymagot pedig spanyol hajósok „importálták" az öreg kontinensre Amerikából. Ott az őslakosok, az indiánok szívták nagy élvezettel. Egy-egy vas- vagy cseréppipa a törzs kincse volt. Kézről kézre járt, körbe-körbe; ez volt az indiánregényekből ismert, híres kalumet, azaz a békepipa szívásának szertartásos módja . . . Hozzánk a mai formájú pipa és az első adag pipadohány a tizenhatodik VARGA JÁNOS A bratislavai Kulturális Kutatóintézet az 1974 —75-ös évek folyamán felmérést végzett a Dél-Szlovákiában élő magyar és szlovák dolgozók között, a ké nép együttélésével, a műveltségi szinttel és a szocialista öntudattal kapcsolatban. A felmérés eredménye érdekes: összehasonlítja a magyar és a szlovák dolgozók válaszait, s így megmutatja, hogy milyen ma a magyar dolgozók gondolkodása, ami számunkra azért is figyelemre méltó, mert választ kaphatunk arra is, hogy milyen hatásos volt eddig a CSEMADOK munkája, mert hiszen a CSEMADOK a maga közel hetvenezres taglétszámával egyik fontos tényezője a csehszlovákiai magyar dolgozók nevelésének a szocialista hazafiság és proletár nemzetköziség szellemében. A felmérés egyik igen fontos feladata volt megállapítani, hogy milyen szintű a magyar dolgozók társadalmi öntudata. Ezt tükrözik például az arra a kéidésre adott válaszok, hogy ,mi a véleménye a CSKP politikájáról" A megkérdezettek túlnyomó többsége halárczoltan pozitív választ adott erre a kéidésie, és csak nem egészen egy százalékuk válaszolt negatívan. Főleg az idősebb háztartásbeli nők válasza volt negatív. A szlovák és a magyar dolgozóknak az erre a kérdésre adott válasza általában alig tért el egymástól. Ezzel kapcsolatban csak annyit kívánunk megjegyezni; a leimérés eredményei is igazolják, hogy a dél-szlovákiai magyar dolgozóknak pártunkhoz fűződő jó viszonya hagyományos, gyökereit az első Csehszlovák Köztársaság dél-szlovákiai kommunisto és munkásmozgalmában találjuk meg, amely olyan kiváló kommunista harcosokat nevelt fel, mint Steiner Gábor, Major István, Schönherz Zoltán, Kossik István és még sokan mások, akiknek vezetésével Dél-Szlovákia munkásmozgalma jelentés támasza lett a CSKP politikájának. Igen fontos volt az a kérdés, amely szerint „Hogyan értékeli Szlovákiában EGYFELM a szlovákok es a magyarok kölcsönös viszonyát?" A válaszok döntő többsége pozitiv volt, a válaszadók az együttélést ma egyértelműen jobbnak tartják, mint 1938 előtt. A megkérdezetteknek mindössze négy százaléka tartja rossznak az együttélést, és két százaléka nem lát javulást. Természetesen az erre a kérdésre adott pozitív válaszok, nekünk, akik mélyebben ismerjük a csehszlovákiai magyarok szocialista öntudata fejlődésének folyamatát, még többet mondanak, mint a puszta számok. Ezért nem elég csak nyugtázni a felmérés megállapítását, de ehhez hozzá kell tenni, hogy a szlovák és a magyar nemzetiség közötti jó kapcsolatok fejlesztése csak 1948-ban kezdődött el és ezeknek a kapcsolatoknak pozitiv fejlődésére még éveken keresztül fékezően hatottak a háború utáni diszkriminációs intézkedések következményei. Ha tehát ma arról beszélünk, hogy a magyar dolgozók túlnyomó többsége a háború előttinél jobbnak látja a két nép közötti viszonyt akkor az emberek gondolkodásában e téren aránylag rövid időn belül végbement minőségi változásnak vagyunk tanúi; ezt a nevelő munka eredménye mellett csakis a Dél- Szlovákiában az elmúlt harminc év folyamán végbement gazdasági és kulturális változásokkal lehet magyarázni, amelyeknek eléréséhez a csehszlovákiai magyar dolgozók is tevőlegesen hozzájárultak. Érdekes eredményt mutat a felmérés a politikai elkötelezettség vizsgálatának tekintetében. Például a magyar dolgozók közül aránylag többen töltenek be tisztséget társadalmi szervezetekben, mint a szlovák dolgozók közül. 12
