A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-08 / 15. szám
MIKLÓSI PÉTER század derekán jutott el. A török pasák olykor ilyen „szivolát" ajándékoztak az általuk tisztelt főuraknak. Ezek mintájára lassan fejlődni kezdett a esi - bukkészítő-ipar is. A pipák alapanyaga eleinte fazekasagyag volt, amelyet sajtolás után igen keményre égettek. A selmeci vörös vagy fekete pipa különösen híres volt. A csibukok történetének egy különösen érdekes mozzanata, hogy a „pipázás és minden másnemű füsteregetés" az ördöggel való cimborálásnak számított, amiért súlyos büntetés járt. A gyakorlatban — enyhébb esetben — ez pipaelkobzást, megkorbácsolást, tetemes pénzbírságot jelentett. Voltak azonban mindennél sokkal brutálisabb büntetések is! Svájcban az 1600-as években például bebörtönözték a törvénynyel szembeszegülő füsteregetőket; Mihail Romanov orosz cár a tetten ért dohányosok orrát vágatta le; a törökök pedig a vétkes egyén orrsövényét ütötték át a pipaszárral, vagy különösen indokolt esetben halálbüntetés járt a kétes cimboraságért! . . . A pipázás és általában, mindennemű dohányzás megítélésében a fordulat annak köszönhető, hogy az ürülő állami kincstárak kezelői rádöbbentek: jelentős bevétel folyhat az államkasszába, ha a tilalom és a brutális büntetések helyett épp ellenkezőleg — népszerűsíteni fogják a füsteregetés élvezetét. Ekkor már csupán tűzrendészeti szempontból születtek különböző szigorú rendelkezések. II. József uralkodása alatt például csak fémkupakkal zárható pipát volt szabad használni, s így nem csoda, hogy a csibukgyártás mellett a pipakupakkészítés vagy az ezüstözött, díszes zárófejek előállítása külön iparággá fejlődött. Tulajdonképpen ennek a hagyománypát gyártunk, de ennek háromnegyede kivitelre készül, öt világrész negyven országában szívogatják a füstöt nálunk készült pipából. És mert a hazai piacon is egyre többen vásárolnak pipát, hát nem tudjuk kielégíteni a keresletet. . . Csaknem egymillió pipa évente! Óriási mennyiség. Az üzemben mintegy másfélszáz ember fúrja-faragja, esztergálja a téglalap alakú nyersanyagot; negyven-ötven technológiai művelet, amíg kialakul a pipa. A pipagyáriak által tervezett, tökéletesített célgépek alakítják ki az alapformát, a többi kézi munka. A pácolás, gittelés, lakkozás, díszítés, kupakkészítés és még sok egyéb „apróság". — Miből készülnek a pipák? — Ez a minőségétől függ, amit részben a leendő pipa anyaga, másrészt a formája határoz meg — válaszol az üzemvezető. — Az olcsóbbak rózsagyökérből vagy más, nagyon kemény, tüzet nem fogó fából készülnek. Az igényesebb, valódi pipa, hivatalos nevén a brüyere, a mediterrán vidéken termő Erica cserje meggumósodott gyökeréből készül. Mialatt világszerte elterjedtek ezek az új típusú makrapipák, háttérbe szorultak az igaziak: egyre csökken a kekülönböző pipatípus készül — a megrendelő kívánsága, kedve és nem utolsósorban pénztárcája szerint. Beszélgetésünket pipázgatás közben, az üzemvezetői irodában folytatjuk. Mert akárcsak két asszonynak, két vérbeli pipásnak is rengeteg közös témája akad . . . Vendéglátóm elmeséli, hogy újra divatba jött a félhosszú szárú, keménygumi csutorával ellátott pipa; a tévénézéshez pedig világszerte a félhosszú epergyökér pipát keresik leginkább. Tévhit, hogy az új pipák belsejét mézzel, rummal vagy konyakkal átitatott vattával kell kitörülni. Ez egyenesen árt a minőségnek. Ehelyett az új pipa helyes „bejáratási" módja: fokozatosan, először csak negyedig, aztán félig, majd háromnegyedrészt, végül pedig teljesen meg kell tölteni. Ez a művelet több napon át tart. . . amíg a pipa füstje nem válik édessé, megszokottá. A valamirevaló pipásnak több csibukja van, legalább hét-nyolc darab, hogy minden nap mást fárasszon, száraz, pihent legyen a napi pipa. Persze, trafikokban kapható „kéménykotróval", denaturált szeszbe mártott vattadarabbal minden nap meg is kell tisztítani a pipát a benne lerakodott nikotintól, nak folytatói a pipakészítés mai mesterei is. A proseci „pipagyár” szűkös helyiségeiben lakk- és fűrészporszag fogad. — Vidékünkön a napóleoni háborúk idején vált önálló, keresett szakmává a pipakészítés — mondja J. Fiala. — Sőt, annyira elterjedt szokássá vált, hogy minden második családban esi - bukgyártással foglalkoztak. 1948-ig házi műhelyeikben dolgoztak az emberek, azóta — a régi, hagyományos gyártási módszer megőrzésével — készül a pipák sokasága. — Sokasága?... A pipás ember alig talál kedvére való csibukot dohányboltjainkban . . . — Havonta hetvenöt-nyolcvanezer pireslet a cserép-, a tajték- vagy akár a porcelánpipák iránt. Az ezüstkupakos, hatalmas öblű, tajtékpipa, amelyet évekig kellett szívni ahhoz, hogy aranybarnára párolódjon, múzeumokba vagy családi ereklyetárakba került. — Eredeti tengerészpipa készül-e Prosecban? A pipák, szipkák, burnótos szelencék avatott szakembere elmosolyodik: — Nem! A tengerészek az árbocokon való kúszás közben, tűz- és személybiztonsági okokból, sohasem pipázhattak ... Ök is, akárcsak a bányászok, rágták a dohányt, bagóztak! Csodálkozva hallom, hogy a pipagyáriak egyben pipatervezők is. Ők kísérletezik ki az új fazonokat és faragásokat. És ami még ennél is meglepőbb: a proseci üzemben négyszázféle szutyoktól, különben hosszabb használat után marni kezdi az ember torkát ... És a rágyújtás is szertartásos mozzanat, hiszen ki hinné, hogy ehhez négy-öt gyújtóláng szükséges. Az első csupán megmelegíti a dohányt, a második már megperzseli. A harmadik tovább pörköli a dohányt, a negyedik felszítja a lángot, míg az ötödiknél vígan füstölni kezd a dohány . . . Most már csak a pipaszurkálóval időnként meg kell lazítani a dohányt és ha netán kialszik a parázs, hát újra rágyújtani. ... A pipakészités és a pipázás enynyi gyakorlati és szakmai tudnivalója után pedig szívjuk el a békepipát. Prandl Sándor felvételei A nemzeti bizottsági tisztségeket tekintve, itt csaknem azonos a magyarok és a szlovákok arányszáma. Ugyanakkor szlovák nemzetiségűek nagyobb százalékban töltenek be politikai funkciókat, mint magyarok. A felmérés eredményei azt mutatják, továbbá, hogy a legalacsonyabb politikai aktivitás a mezőgazdasági munkások és szövetkezeti parasztok, valamint a háztartásbeli nők körében tapasztalható. Van a felmérésnek egy ugyan érdekes, de egyben szomorú megállapítása is. Ez pedig nem más, mint az, hogy az emberek nem ismerik a nemzetiségek közötti viszonyokat szabályozó jogszabályokat. Mert lényegében a konfliktus nélküli konstruktiv együttélés és az emberek közötti jó viszony kérdése ezen a területen nemcsak attól függ, hogy valaki akar-e ilymódon élni, de azoktól a jogi normáktól is, amelyek ezeket a viszonyokat szabályozzák. Ezért lényeges kérdés, hogy hányán és mennyire ismerik ezeket a jogszabályokat. A válaszok azt bizonyítják, hogy az említett jogszabályoknak igen felületes az ismerete. A megkérdezetteknek mindössze 13 százaléka ismeri őket behatóan, 25 százaléka csak részben, és kb. 50 százalékuk elismerte, hogy nem ismeri a nemzetiségek helyzetét szabályozó 144/1968 sz. alkotmánytörvényt és a többi vonatkozó jogszabályt. A felmérés során megállapítást nyert, hogy a férfiak jobban ismerik a jogi normákat, mint a nők. E tekintetben a legnagyobb hézag a háztartásbeli nőknél van: itt a megkérdezetteknek 92 százaléka nem ismeri a vonatkozó jogi normákat. Ebben a cikkben nehéz lenne összességében feltárni mindazt, ami ahhoz kell, hogy ezt a fogyatékosságot kiküszöböljük. Egy azonban bizonyos: a szlovák és a magyar nyelvű sajtónak, rádiónak, továbbá a televíziónak többet kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, mert a dolgok nem ismerete, tájékozatlanság a nemzetiségi viszonyokban előítéletek és súrlódások forrása lehet. A nemzeti előítéletek egyik fontos kritériuma, hogy a nemzetiségek tagjai hogyan néznek a nemzeti bizottságok munkájára éspedig főként abból a szempontból, hogy ezek nem biztosítanak előnyösebb helyzetet, más nemzetiségek tagjainak. Az említett felmérés kitér a CSEMADOK-kal kapcsolatos kérdésekre is. Vizsgálta, mennyire népszerű a CSEMADOK és hogyan tölti be küldetését. A megkérdezettek egyharmada CSEMADOK-tag volt, a többi megkérdezett pedig nagy érdeklődést tanúsított a CSEMADOK rendezvényei iránt. Érdeklődésre tarthat számot, hogy a közép- és főiskolai végzettséggel rendelkezőknek hatvan százaléka az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezőknek mindössze 27 százaléka, a 60 éven felüliek 24 százaléka nyilvánított érdeklődést a CSEMADOK rendezvényei iránt. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a műveltségi szint emelkedésével arányosan emelkedik a CSEMADOK munkája iránti érdeklődés. Érdekes az a megállapítás is, hogy a CSEMADOK rendezvények iránt nagyobb az érdeklődés a kisebb falvakban, mint a nagyobb településeken. Ez a különben számunkra már eddig is ismert tény a nagyobb városokban és községekben működő CSEMADOK-szervezetek sajátos helyzetével függ össze, amely abból adódik, hogy minél nagyobb a település, annál nagyobbak a kulturális érdeklődés kielégítésének lehetőségei. Ebben az esetben a feladat az, hogy szüntelenül növeljük a városokban működó CSEMADOK helyi szervezetek kulturális munkájának minőségét. VARGA JÁNOS 13
