A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-08 / 15. szám

— Akkor? A szekrény kulcsa nalam. Úgy gondolták, varázspálcával is meg lehet változtatni egy nyilatkozatot?

— Dehogy, dehogy — nyitotta ki az ajtót.

— Nénikém, jegyezze meg jól, hogy felesleges dolgokra nincs időm! — hallotta még a folyosón is a félszemű hivatalnok fenyegető hangját.

Úgy ment ki az épületből, hogy szinte szaladt. És minduntalan visszanézett, nem lohol-e utána a félszemű hivatalnok. Nem akarja-e a hátába vágni az aktát?

A téren csendesített a menésén. Autók, emberek nyüzsgéséből az őrtoronyra pislantott fel, amelynek tetején Szontágh Márton tizenhetedik századbeli órásmester órája ketyegte és mutatta az időt.

Még volt öt perce az autóbusz indulásáig. A parkba, a fák árnyékába húzódott, és megállt annak a padnak a közelében, amelyiken mindig ugyanaz a három-négy pödört bajúszú, ráncos arcú, fogatlan szájú vénember tárgyalta a világ sorát. Mintha országok és népek fölött álltak volna, s ők döntöttek volna minden fontos kérdésben. Odafülelt a beszélgetésükre, de a házáról még csak egy árva szót sem ejtettek.

Úgy kapaszkodott fel az autóbuszba, hogy minden eddigi izgalma felesleges volt. A gyanúja is, amely a mostohafiával kapcsolatban támadt.

De csak a város parkjában és az autóbuszban tartotta alaptalannak a gyanúját és feleslegesnek a félelmét. Amikor hazaért és átöltözött hétköznapló ruhájába, akkor döbbent rá, hogy nem végezte jól a munkáját a félszemű hivatalnok szobájában. Nem nézett bele az aktába. Nem győződött meg a saját szemével.

Ráment a napja és az éjszakája a nyugtalanságára. Nem tudott ellenállni a csábításnak. Másnap reggel ismét beutazott a városba. Azt füllentette az urának, hogy gyógyszerért megy, amelyet előző nap éppen az álmatlanságára való tekintettel írt ki az orvos, de csak másnapra készítették el. Nem bánta a hőséget, a verítéket és a poros levegőt az autóbuszban. A télen felfagyott út nyárra maradt zökkenőit sem bánta. Ment újra a városba, mert meg akart győződni a végzésük változatlanságáról.

A lábát sem sajnálta. Pedig akkor mór hiába fóslizta körül, bedagadt estére. Nem csoda! Teste gömbölyödésével, súlyával nem vastagodott arányosan a lába szára. Az új házukról az autóbuszmegállóig elmenni nem jelentett semmit. Sokkal nagyobb fáradságába került megtenni az utat a városi kiszállótól a hivatalig.

Nem törődött o fáradtságával és a pihegésével. Beállt újra a sorba, és amikor ő következett, olyan pofával, mintha előző nap nem járt volna nála, benyomakodott a félszemű hivatalnokhoz, aki felismerte, mert elhúzta a száját, és nem kérdezte meg tőle azt a szokásosat, meg a letakarod an szemében is felparázslott indulatának a tüze.

Tegnap is itt tetszett lenni, ha jól emlékszem — jegyezte meg olyan hangulatban, mintha bal lábbal kelt volna fel.

— Jól tetszik emlékezni — mondta.

— No tessék elkezdeni vagy előadni, hogy minek köszönhetem megint a megjelenését — pusmogta morcos arccal, kelletlen hangon.

— Szerény kérésem lenne — hajtotta le alázatosan a fejét.

— Nos, halljam! — emelte rá a fél szemét, és remegtek az ujjai, amikor a nyakkendő csomóját megérintette.

— Szeretnék én is belenézni abba az aktába!

— mondta, és úgy nézett a hivatalnokra, mint mikor a gyermek a szüleit kéri valamire.

— Melyikbe? — játszotta meg a tájékozatlant a hivatalnok, és halványan, egyelőre alig észrevehetően vörösítette arcát a harag.

— Amelyikben a lányunk, Herminkénk nevét tetszik tartani! — világosította fel a hivatalnokot.

— Nénikém, drága, itt nem tartunk se Herminkéket, se másokat, míg nem tudom, miről van szó

— mondta úgy, hogy széttárta a karját, s nevetett magának, majd hirtelen felé fordult, és olyan mozdulattal, mintha a torkának akart volna ugrani.

— Nem úgy értem, kedves, hanem tetszik tudni, hogyan? — mosolyodott el ő is, de valahogy úgy, mint az a gyermek, akit korábban pofon ütöttek.

— Nénikém, aranyos, mért akar maga abba az aktába belenézni? — vonta össze szigorúan a letakaratlan szemét.

— Hogy a saját szememmel is megbizonyodhassak!

— Miről? Tudhatnám már végre? — paprikázódott fel egészen.

— Hogy úgy áll-e azon a papíron minden, ahogy mi akartuk, a Herminkénk nevén — mondta olyan nyájasan, mint aki mindjárt el is olvad.

— Ismét kérdem, aranyos nénikém, kinek a nevén kell állnia? — dobolt ujjaival az asztalon, és simára borotvált orcáról lerítt, hogy legszívesebben már ordított volna.

— A Cséplő Herminkéén. Férje után a Láng Herminkéén — magyarázta a hivatalnoknak.

— Tegnap kién állt? Mit mondtam? — sápadt el a méregtől.

— A Herminkénk nevén.

— Akkor mi a hiba? - emelte meg a hangját.

— Talán semmi. De szeretnék erről a saját szememmel meggyőződni.

— Szóval így állunk, aranyos nénikém. Az én szavam magának semmi — ütött az asztalra, és remegett a szája széle.

— Azt én nem mondtam. De a maga szeme a magáé. Az enyém meg az enyém. Már ne tessék ezért haragudni. Amit az én szemem lát, abban hiszek jobban! — mondta, és magában még hozzágondolta, hogy különben is, ő mind a két szemével látja, amit a hivatalnok csak az egyikkel!

— Jól van, aranyos nénikém — ugrott fel az asztaltól, és odakuporodott a kopott szekrény elé. Kiragadta belőle az aktát és ledobta elé az asztalra. — Tessék, nézzen bele!

— Köszönöm szépen — mondta, miután rápislantott a Herminkéjük nevére.

— No, kinek a nevén áll? — eresztette el a hangját.

— A Herminkéén.

— Ide figyeljen, Cséplő Károlyné! — remegett a hangja. — Mit gondol maga rólunk, hivatalnokokról? Hogy tetszésünk szerint írogatunk itt át mindent? És annak a nevére állítjuk ki a nyilatkozatát, akinek akarjuk? Nem értem, végképp nem értem, miről van szó?

— Dehogy gondolok én ilyet, kedves — ijedt meg a már-már dühös félszemű hivatalnoktól.

— Ajánlom is, aranyos nénikém, hogy ne gondoljon ilyet? Es szeretném, aranyos nénikém, ha tudomásul venné, hogy ha még egyszer azzal nyit be hozzám: Herminkéjük nevén áll-e a ház, akkor én azonnal kitessékelem. Vagy összetépem a nyilatkozatot!

— Csak már ne tessék ilyet tenni — kulcsolta össze előtte az ujjait.

— Meglátja, aranyos nénikém, ilyet teszek. Széttépek minden iratot. És magát fogom vádolni a történtekért, a gorombaságomért és mindenért! — mondta, és zsebkendővel törölgette a homlokát.

—- Kérdezhetnék még valamit? — állt elő szemtelenül a további kérdésével, ha már nem akarta többször látni.

— Kérdezzen, aranyos nénikém! De gyorsan, mert nincsenek vasból az idegeim. Meg azoknak sincs vasiból az idegük, akik maga miatt feleslegesen tovább várakoznak! No, tessék, kérdezzen, állok rendelkezésére!

— Nem jár ide senki?

— Dehogy is nem. Nap mint nap sorban állnak az ajtóm előtt. Nem tetszik látni? — mutatott ki a félszemű hivatalnok.

— Úgy gondolom, hogy puhatolózni.

— Nem, és nem is értem, mit mond?

— Nem szaglászik senki a házunk körül?

— Nem — forrt fel benne újra a méreg.

— Rendben van minden?

— Rendben — mondta és zsebkendőjét jobban a homlokára szorította.

— Mer tetszik tudni, irigyek meg rosszak az emberek. Bele akarnak ülni a készbe, a máséba!

— Ne féljen, a magukéba nem ül bele senki. Csak a lánya — roskadt le a székére. — De ha még zavarni mer, ha be meri tenni hozzám a lábát, akkor felőlem akárki beleülhet a házukba! — jelentette ki bágyadton.

— Ilyet tréfából se tessék mondani. Megígérem, hogyne ígérném meg kedves, hogy nem zavarom többet. Csak tessék vigyázni a kulcsra. És tessék mindig zárva tartani a szekrényt — hátrált ki hajlongva és hálálkodva a félszemű hivatalnok szobájából.

S amint bezárta az ajtót, még látta, hogy fáradtságot színlelve ráboruít az asztalra. Helyette ő mondta a soron levő testes, kalapos városi asszonyságnak:

— Én már végeztem. Bemehet lelkem!

Megtartotta az ígéretét. Nem utazott többször a városba. Nem állt sorban a félszemű hivatalnok irodája előtt. Nem nyitott be hozzá. De ezzel nyugodtabb sem lett. Hiába győződött meg saját szemével a valóságról, vagyis arról, hogy a mostohafia nem tudott meg semmit, és nem fogott össze ellene a félszemű hivatalnokkal, nem oldotta fel a szorongását.

Nyugtalanító gyanúján csak annyit változtatott, hogy Jenővel és a félszemű nyilatkozathamisítóval szembeni gyanúját elejtette. És ha ők már egyáltalán nem jöhettek számításba, a nappalai és az éjszakái azzal teltek, hogy tovább kereste a tettest. Ismételten sorra vett a falujában mindenkit, aki pályázhatott a házukra.

És mert senkinél nem tudott biztosan megállapodni, beleúnt a találgatásba. Nem firtatta tovább, ki akart beleülni a máséba, a készbe. Az aggodalma és a házát féltő ébersége azonban egy pillanatra sem szűnt meg. Belehallgatózott a csöndbe. Asszonyok, férfiak nyomába szégődött. Mások elejtett szavaiból akart bizonyosat tudni az új házukról.

Aztán az örökös rettegés, majd az eredménytelen kíváncsisága egyik napról a másikra legyengítette. Emőke temetése után még kijárt a földekre, de fél/ehúzodctt az asszonyoktól, mert egyedül szeretett lenni a gondolataival. Később már a mezőre sem kívánt menni. Csak az udvar és a ház körül tett-vett.

Pedig a nyár tüze a falujuk fölött lángolt. A felmelegedett föld gyorson érlelte a szövetkezet egy tagba vetett búzáját, árpáját; virágba borította, majd megnövesztette a tenger sok mákfejet.

Dehogy lehetett volna régebben ilyen szép napos időben visszatartani a mezei munkától. Akkor sem kötözte az asztal lábához senki. Csak a gyöngesége meg a fásultsága tartotta otthon.

(Folytatjuk)

10