A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-14 / 3. szám

ĹOVICSEK BÉLA: REPÜL A KISMADÁR □ Elfogyott a pénz, szünetel a taní­tás: az USA több államában egy sor iskola becsukta kapuit. A tanintézetek fenntartási költségei ugyanis gyorsab­ban növekedtek, mint a fedezésükre szolgáló adóalap. így azután október­re elfogyott a pénz. Az egyes szövetsé­gi kormányok képtelenek a pedagógu­sok és az iskola alkalmazottainak bérét kifizetni, ezért átmenetileg — az új költségvetési év kezdetéig — szélnek eresztették a tantestületeket és a diá­kokat. □ A lengyelországi Gdanskban létre­hozták a Városi Rendfenntartó Szolgá­latot. Feladatai közé tartozik az erdők, parkok, pihenőhelyek védelme, vala­mint a város egészségügyi-higiéniai helyzetének ellenőrzése. Barbara Bach, aki Roger Moore part­nere A kém, aki engem szeret című filmben, New Yorkban született, de Eu­rópában játszik. Jelenleg Olaszország­ban tartózkodik: Adriano Celentano és Renato Pozzetto partnernője a Női due, per esempio című filmben. Képünkön: Barbara Bach és Roger Moore. □ A Közép-afrikai Köztársaság igen gazdag lepkékben, s ez adta az ötle­tet a 19 éves Joseph Denangowe-nak, a képzőművészeti főiskola hallgatójá­nak, hogy új művészeti kifejezésmódot keressen, melyet lepkeművészetnek ne­vezett el. A különféle színű és nagy­ságú lepkékből kollázsokat készit, ame­lyek csodálatos színeikkel hívják fel ma­gukra a figyelmet. Munkái már nem­csak hazájában, hanem külföldön is na-' gyón keresettek. □ A világ legdrágább kutyája — a neve Sabre — 16 000 dollárt ér. Nem annyira szépsége, inkább tulajdonságai miatt becsülik ilyen sokra: Sabre ugyan­is nagyszerű segítőtárs a bűnözők el­leni harcban. Természetesen Ameriká­ban él. □ Margit dán királynő végre megen­gedte, hogy a 16. században élt Má­ria skót királynő harmadik férjét, Ja­mes de Bothwelt — halála után 400 évvel — eltemessék. Bothwelt a maga korában azzal vádolták, hogy ő gyil­kolta meg Mária második férjét, és így nem pihenhetett a „szent anyaföld­ben”. Bebalzsamozott holttestét négy­száz éven át üvegkoporsóban tartották. A legkisebb könyv a frankfurti könyv­vásáron a vatikáni pavilonban volt: Ga­lileo Galilei levele Christina Di Lorená­­hoz. A minikönyvet 1896-ban nyomtat­ták, négy példányban. A fülöp-szigeteki Ferrero artista-száma valósággal lázba hozza a nézőket: Fer­rero egy kardhoz hasonló fegyvert, ún. talibongot egyensúlyoz a nyelve he­gyén. Következetes osztozkodás eredménye — válás után. IGAZGATÓ: Évek óta figyelem a pre­cíz jelentéseit. Áttekinthetők, pontosak, szerintem az üzem leghülyébb embere is eligazodhat rajtuk. BEOSZTOTT: Végtelenül boldog va­gyok, hogy egyezik a véleményünk, illetve, hogy az igazgató elvtárs mél­tányolja, sőt minden különösebb körül­írás nélkül elismerően nyilatkozik egy munkáról, amelybe a beosztottja bele­adta minden emberségét, szakértelmét, egyszóval a szívét. IGAZGATÓ: Éz csak természetes, ked­ves barátom, ez csak természetes ... Mondja ... mennyi volt az első negyed­évi prémiuma? BEOSZTOTT: Hogyis mondjam, ké­rem szépen, nyilván valami tévedés történt, ugyanis ... IGAZGATÓ: Nem kapott prémiu­mot? ... És a második negyedre? BEOSZTOTT: Arra sem ... IGAZGATÓ: Bosszantó!... Érthetet­len.'... Szinte hihetetlen! BEOSZTOTT: Hát igen . .. IGAZGATÓ: Most már értem, miért a szomorúsága. A belépése pillanatában láttam, hogy maga egy végtelenül szo­morú ember. Ezek után, nem is csodá­lom. BEOSZTOTT: Nem tesz semmit, igaz­gató elvtárs, ha szabad így szólítanom, ügy tudom, két doktorátusa is van az igazgató elvtársnak ... Egyszóval a szo­morúságom a barátom miatt van. az én egyetlen igaz és őszinte barátom miatt. IGAZGATÓ: Talán tragikus baleset érte, szegény barátját? BEOSZTOTT: Nem... Kirúgták a munkahelyéről... Persze nem így fo­galmazták meg, nem. Ugyebár egy dolgozót át lehet helyezni, le- és föl­felé buktatni, rosszabb esetben el lehet bocsátani, neki azonban azt mondta az igazgatója: most pedig szépen repül a csacska kismadár ... azaz kirúgta, pe­dig precíz, lelkiismeretes, jó dolgozó volt. IGAZGATÓ: Mégis csak elkövetett va­lamit, ha egyszer kirúgták. BEOSZTOTT: Igen. Ugyanis elkövette azt a végzetes hibát, hogy bírálni mert. IGAZGATÓ: Pedig az őszinte, javító szándékú bírálat nélkülözhetetlen haj­tóereje a fejlődésnek. BEOSZTOTT: A barátom is úgy gon­dolta, szegény, csakhát tévedett. IGAZGATÓ: De miben tévedett az a szerencsétlen ember? BEOSZTOTT: Az egyik nyilvános gyű­lésen maga az igazgató szólította fel Bontják a házakat körülöttem, job­bára kis családi házikók, de vannak köztük egészen takaros, két-három szo­bás házak, sőt, elvétve ugyan, öt-hat szobás, emeletes villák is. Helyükön nemsokára autópálya fut majd, torony­házak emelkednek a magasba, sport­telepek, játékterek, strandok létesül­nek. Megszűnik a híres-hirhedt Zabos, a hajdani nyomortelep, ahol azonban ma már elég kellemes volt az élet. nagy volt a csend, tavasszal virágzó fák, madárdal, ősszel pergő levelek nyugtatták a megviselt idegeket. Csön­des falucska volt, gyalog is tízpercnyire a nagyváros központjától. Igaz, kocs­májában néha összeverekedtek a „za­bos“ vagányok, megpofozták az „ide­geneket“, főleg az izgágákat. Engem szerencsére még nem, dehát nem is számítottam már köztük idegennek. Jó nagy már itt a zaj, a dübörgés, dömperek, földgyaluk, exkaváterek dolgoznak. Bontják, túrják és tapossák szét körülöttem a házakat, melyek la­kói most majd korszerű, összkomfortos lakásokban élhetnek. Házikóikat szak­emberek becsülték fel. Legtöbbjük elég szép summát kapót, okosan berendez­heti új otthonát. A mi házunkat sajnos még csak ke­rülgetik ezek a gépek, mint macska a forró kását. Azért sajnos, mert a teg­napi csendnek már csak az emléke él bennem, sőt, az is lehet, hogy mire ezt a házat is lebontják, tökéletesen meg­­süketülök az irgalmatlan zajtól. Ilyen a sors, motyogom magamban mélabú­­san, sokáig éltem tanyán, szinte egész a dolgozókat, hogy nyitott szemmel járjanak az üzemben s a legkisebbnek tűnő hiányosságokat is vessék kemény bírálat alá. IGAZGATÓ: Helyes, nagyon helyes. BEOSZTOTT: Az én drága jó barátom addig is nyitott szemmel járt és sok mindent észrevett, csakhát elkövette azt a végzetes hibát, hogy nem a köz­vetlen környezete hiányosságait bírál­ta, hanem ... IGAZGATÓ: Hanem? BEOSZTOTT: Már bocsánatot kérek ... az igazgatóján kezdte a sort... Először is kétségbe vonta a szakértelmét annak ellenére, hogy két vagy három dokto­rátussal rendelkezik, majdhogynem hatökörnek nevezte, ^mit az igazgatója jópár félresikerült intézkedésével illusztrált, sa minek következtében jó néhány milliós kár érte a népgazdasá­got. IGAZGATÓ: Nocsak, nocsak, miből lesz a cserebogár! BEOSZTOTT: Lehet hogy tévedett a barátom, de például, amikor a mi üze­münkben az a marha rendelkezés lá­tott napvilágot, miszerint a hidegvizes hűtés helyett melegvizesét kell alkal­mazni a kocsonyásítási eljárásban, min­denki röhögött és fúrt agyúnak minő­sítette az újítót, aki állítólag negyed milliót zsebelt be érte. Akkoriban az igazgató elvtársra gyanakodtak, pedig a napnál is világosabb volt előttünk, hogy olyan kiváló szakember, mint az igazgató elvtárs, nem követhetett el akkora badarságot. Különösen akkor suttogtak az emberek, amikor meg tetszett venni azt a hófehér, diesel­motoros mercit. Mert az egyszerű me­ló s rögtön úgy kalkulál, hogy negyed­­millió egyenlő a hófehér merőivel... Tetszik látni, ilyesmikből adódnak aztán a félreértések, emberek befeke­­títése meg egyebek, hiszen tetszik érteni? IGAZGATÓ: És az a maga drága jó barátja azt nem olvasta az igazgatója fejére, hogy hétvégeken fiatal barátnő­jét kocsikáztatja, s hogy a szuper­­modern nyaralójában dőzsöl vele!? BEOSZTOTT: Honnan tetszik tudni?... Szintén hallotta már? IGAZGATÓ: Mondja maga ... maga ... nem volt még álmában egy csacska kismadár? BEOSZTOTT: Hát én is repülök? IGAZGATÓ: Hogy lába se éri a földet! BEOSZTOTT: Én ostoba... én ba­rom ... gyerekkoromat ott töltöttem, úgy lát­szik, tanyán is fogok meghalni, hiszen tulajdonképpen ma már Zabos is csak egy tanya. Megállók egy-egy rombadöntött ház előtt s arra kell gondolnom, nem is tudtam, milyen gazdag emberek laktak körülöttem. Minden ilyen rom mellett kisebb-nagyobb vagyon hever halomba szórva. Plüss ülőgarnitúra, villany- és gáztűzhelyek, szinte hibátlan székek, asztalok és szekrények, rádió- és tévé­­készülékek. Az egyik fölött elég sokáig tűnődök is, ne vigyem-e haza, hátha ezen nem fut a kép, mint az enyémen. Csak amikor elölről is megnézem, lá­tom, hogy valaki már szétrúgta a kép­ernyőjét. Kecses, sőt, divatos női csiz­mák, rengeteg félcipő, kalap, bőrkabát, nadrág és zakó hever ezeken a halmo­kon. Nem foltos vagy túlkopott, elron­­gyolódott holmik ezek, nem kacat, ha annak is látszik, éppesak olyasmi, ami­re egy igazán gazdag embernek nincs okvetlenül szüksége. Igaz, úgy hallom, az állam elég jól megfizette ezeket a házakat, s gazdáik­nak még új lakást is adott. Miért is vennék azt a fáradtságot, hogy hasz­nálható, de régebbi bútorral és egyéb holmival töltsék meg a vadonatúj lakást. Hogy ez mégiscsak pazarlás? A vilá­gért sem állítok ilyesmit. Ha már több, mint egy évtizedig ki­bírtam itt anélkül, hogy megpofoztak volna, épp most hívjam ki magam ellen a sorsot? Csakazért se! ZS. NAGY LAJOS: GAZDAG EMBEREK 9

Next

/
Thumbnails
Contents