A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-01 / 14. szám
Herdics János igazgató rövid megbeszélést tart a tantestület tagjaival Érettségizők felkészítése a főiskolára. Az előkészítő Kovács László kémia-biológia szakos tanár Szülők és gyermekek Ditto valóságos minta-kislány. Vagy inkább kislányminta, a divatlapból. Világos rakott szoknyácska, rózsaszínű pulóver, megfelelően rózsás arc, ragyogó fekete szemek, még két kedvesen röpködő varkocsa is van. Akárki láthatja, mindenne megvan. Gyurka vörös kis méregduda, le-fel rohangál, ha megáll fújtat, majd újra szaladásba kezd, de csak körbe-körbe futja a társaságát, aminek a következő tagja Iván. Iván kövér, nyugodtan szuszogva kártyázik Dittával — talán nyolcévesek. Gyurka legfeljebb három, még hibásan beszél, de mór tökéletesen haragszik, s egy óvatlan pillanatban földhöz vágja piros selyemkabótjót. Ezen mind a hárman jót mulatnak s Gyurka máris újabb földhözvágni valót keres. Ök hárman valahogy összetartoznak, többnyire együtt láthatók a szüleik is. Jóska viszont csak fel-fel-bukkan köztük. Izgatottan érkezik, azonnal dicsekedni kezd, sőt trégár szavakat is használ olykor-olykor. Csúf arca éretlen barackhoz hasonlít, csupán a szeplői zavarják az összbenyomást. Folyton rág valamit, vékonyszálú vörhenyes haja röpköd a homloka felett. A három összetartozó gyerek nevet rajta, persze Iván a hangadó. A kis Gyurka még meggondolás nélkül majmolja Ivánt, Ditta pedig egyelőre nem nyilatkozik. Jóska íetacskóza őket, s mert nem veszik be a kártyázásba sem „véletlenül" elgáncsolja a kis Gyurit. Gyuri a földön fekszik, mint a jégkorongozók a tévében, és dühöngve ordibál, amit a hoki stá k nem a tévékamera előtt csinálnak. Jóska, hogy feledtesse bűnét, színes kis falapocskákat szór az asztalra, amit társasjátékból szedett ki és két tenyerével előbb lassan, majd gyorsan össze-vissza kavarja őket, ehhez nemsokára csatlakozik a közben felderült Gyurka, majd Ditta s végül Iván is. Egymás kezéből kapkodják ki a színes lapocskákat, közben visonganak, lökdösik egymást, kacagnak: szőnyegen henpergés, általános káosz következik, majd Jóska, aki elsőnek veszi észre a közeledő föpincért, villámgyorsan elszelel. A főpincér csupán a szétdobólt székeket igyekszik helyreto'íni és egészen halkan mond valamit Dittának, ami egy kis időre gondolkodóba ejti a gyerekeket. . . Este fél tíz van, a gyerekek számára már régen a pihenés ideje. De a kicsik szülei a kóvéház szomszédos helyiségében beszélgetnek, koccintgatnak és vagy félnyolc óta még egyikük sem jött át megnézni, hogy mit csinálnak a gyerekek. Ha Ditto nem piszkítjo be a blúzát meg a szoknyáját, és ha nem bomlanak ki a hajfonatai, akkor semmi baj, nem kap ki. Fő az, hogy nincs terhére a szüleinek, elvégre nekik is joguk van zavartalanul pihenni, szórakozni. Nem igaz?! Hiszen. . . „azért még egy anyának nem kell kolostorba vonulnia, mert gyerekeket szült. . ." Szokjon csak önállósághoz az a gyerek. . . Az én anyám engem nem vitt téli üdülésre, s ilyen ruháim, „még férjhezmenő koromban sem voltak, mint az én Dittámnak. . ." „Képzeljétek — mondja a társaság egyik tagja, egy apró termetű, láthatóan már rózsás hangulatban levő férfi —, a mi Jóskánk tegnap rumos feketét rendelt." „Még -szerencse, hogy nem adtak neki" — szörnyülködtek a társaság nőtagjai. — Ezt azért még sem szabad! Hát igen, sok baj von a gyerekkel, hiába!” Az estéket éjjelek, az éjjeleket nappalok váltják fel. Barátságosan integetnek a hókucsmás hegyek a ragyogó téli napsütésben. A hegyoldalt ellepték a tél örömeit élvezők. Nagyok és kicsik. Szánkóval és sítalpakkal. Van, aki magányosan élvezi a lesiklás örömét, büszkén mutogatva ügyességét, jártasságát. Van, aki a gyerekét oktatja, noszogatja, a szidással sem takarékoskodva, ha csemetéje ügyetlenül áll a léceken, amelyek minduntalan kicsúsznak alóla. Látni mackómódra topogó apróságot, akinek a sí még csak gond és -baj, de gyakoribb az igyekvő, szorgoskodó gyerek, akin látszik, mennyire élvezi a sport és önmaga fontosságát. .. És, most olyasmin akad meg a szemem, amit még sohasem láttam. Egy anya, szép magas karcsú asszony, három év körüli kislányával próbálkozik lesiklani a havas domboldalon. A csöpség lábán kicsi piros sítalpak, az anyáén feketék. A két fekete sítalp között helyezkedik el a két piros. A mama egy kicsit leguggol, így nagyjából egy magasságba kerül a szemvonaluk, s aztán lassan, óvatosan, két karjával gyengéden terelgetve a gyereket, siklónak lefelé a körülbelül 80—100 méteres szakaszon. A két fekete sítalp szépen egyensúlyoz, a két kis piros közötte siklik lefelé. Talán akkor volt ilyen tökéletes összhangban a két test, amikor az anya még a méhében hordta magzatát. Hát igen, ilyen szülők is vannak. Szerencsére! TARCZAL ZSUZSA 13
