A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-01 / 14. szám

Lehet, hogy bölcsőjét a mitológia párkáí helyett kalandvágyó őseinek árnyai vették kőiül, lehet, hogy ott volt az egykori hollandiai jogász, az indiai gubernális főpostamester, e nem hiányozhatott Basch Sámuel sem, a szerencsétlen mexikói Miksa császár személyi orvosa. Valószínűleg ők formálták meg egyéniségét, ők határozták meg életútját, őket idézte ugyanis számos esetben a prágai Melantrich utcai művelt posztókereskedő igazságszerető, nyugtalanvérű fia.

A család, a környezet idillikus atmoszférát- alkottak. Ám a szülői ház, a környék egyik legrégibb és legbűbájosabb épülete, a Két medvéhez címzett ház, ahol a középkori királyváros polgármesterei laktak, földalatti folyosókkal is rendelkezett, melyek részben a pestis ellen oltalmazó Mária-oszlophoz vezettek, no meg a rejtelmes Tym dómba, Tycho de* Brahe sírjához.

A szelíd, németül tanító, de magukat cseh hazafiaknak tudó piarista atyákkal a kis Egon még úgyahogy megfért. A Mikulandská reáliskolában azonban dacossága és makacssága teljességében megmutatkozott. Ez viszont természetes reagálás volt, mivel azokban az időkben az egész monarchia területén „az életkatedrákon halál-tanárok gubbasztottak”, akik már eleve gyűlölték az új életre vágyó ifjúságot. Kisch diák nem volt jó tanuló. A futballpályák, az uszodák no meg a kamaszkor kézitusái jobban érdekelték mint az algebra, a mértan vagy pedig a vegytan. És bizony az érettségi előtt nemcsak Egon, de a császári és királyi hivatalok engedélye nélkül működő Sturm futballklub egész legénysége végtelenül izgult. A játékosok jól szurkoltak

BARSI IMRE:

Mindig az arcvonalban

és mindig a balszélen

(Egon Erwin Kisekre emlékezem)

Csapatkapitányuk és balszélsőjük jól érett fiatalemberként hagyta el az iskolát.

Érdekes módon irodalmi pályafutását mint költő kezdte. A XX. század első heteiben egymás után jelennek meg versei egy jelentéktelen hetilap hasábjain. Verseit aláírni nem meri, mivel az ilyen bűncselekményért az osztrák iskolákból a tetteseket azonnali hatállyal kizárták. De büszkeségből és hiúságból álnevet sem használt. A szerkesztő pedig az E. Kisch aláírást önkényesen Erwin Kischre javította ki. Iskolatársai tudtak első irodalmi sikereiről s mint osztálytársnak s a klub balszélsőjének isten igazából szurkoltak. Hátra volt azonban még a nagy ellenfél: a tanári kar. Az egyik vegytani órán Garzaroni tanár úr, aki szívből útálta Egon Kischt, a rossz tanulót, miután beszekundáztatta az órájára fel nem készült diákokat, csak úgy, mellékesen feltette a kérdést: „Az egyik lapban nemrégiben valami Kisch nevű költő jelentkezett. Maga írja azokat a verseket?” Az egész osztály elsápadt, halálos csend lett úrrá a tanteremben. Kisch azonban talpraesetten kivágta a rezet: a bátyám versel. — Lám, lám, mondja becsmérőleg és ironikusan a tanár — úgy látszik egy családban nemcsak buta maflák vannak, hanem okosak is! Az osztály felszabadultan hahotázik. A csapatkapitány megmenekült, s ugyanakkor megkapta az első dicsérő bírálatot. Mindezentúl ekkor született meg a név is, amely a későbbi évtizedek során világhírűvé válik: Egon Erwin Kisch.

Drezdában, 1904-ben jelenik meg hősünk első (s egyben utolsó), nagysikerű verseskötete a „Fiatalság rózsái" címmel. A szerző ír majd még egy kiváló regényt és egy drámát is. A barátok és a kritikusok, de az ellenfelek is a század Balzacját látják benne. Ám Egon Erwin Kisch, a Prager Tagblatt majd a Bohemia helyi érdekességeinek szerkesztője, illetve bűnügyi riportere, ahogyan ezt Theodor Balk írja: „A riporter Kisch kiugrott a poézis vágtató hintájából, s jóllehet a világ egy nagy írót vesztett el benne, viszont egy olyan riporterrel gazdagodott, aki írásaival nemcsak bemutatja a világot és bírálja ezt, hanem meg is akarja változtatni. Atombombás századunk legnagyob riportere lett ez a tollforgató, aki diákkorától kezdve a sportpályán és az életben is mindig a balszélen küzdött, élete utolsó pillanatáig! Mindig a balszélen és az arcvonalban. így volt ez az első világháborúban, a Drina folyónál, így volt ez Amerikában, Ausztráliában és 1933. január 30-án is, amikor a Reichstag felgyújtása után, még aznap éjjel a világhírű újságírót a horogkeresztes pribékek letartóztatják, s Hitler börtönéből végül is a csehszlovák kormány erélyes közbenjárására szabadult ki.

Mint a prágai német lapok bűnügyi riportere, nap nap után találkozott az emberi gyarlósággal, elesettséggel és a bűnnel. És nem tartott soká, ráhibázott a lényegre, hogy minden szennynek a birtokon belül lévők erkölcstelensége, végső fokon pedig a kapitalista társadalmi rend embertelensége az eredője. A riporter nélkülözhetetlen kíváncsisága mellett bátorsága és világnézetéből fakadó igazságszeretete, harcos humanizmusa volt tetteinek hajtómotorja. Ezért nem elégedhetett meg a bűnügyi szenzációk hajhászásával, s ezért is cáfolt rá egész életével azokra az elméletekre, amelyeket a Klasszikus újságírás című könyvében publikált, hogy: a riporter csupán a tényeket állapíthatja meg, okokat nem keres, nincsen állásfoglalása és pártatlan tanúként kell szólania ..." Egon Erwin Kisch esetében a gyakorlat, az élet az ellenkezőről győzi meg a kortársat, s vele kapcsolatban nagyonis aktuális Goethe Faustjának halhatatlan mondása: „Minden elmélet szürke, barátom, csupán az élet aranyfája zöld."

Jóllehet Marx és Engels műveinek tüzetes tanulmányozása után Egon Erwin Kisch már az első világháború előtt a szocialista világnézetet vallotta, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom végleg meghatározta a nagy riporter helyét a társadalomban és kijelölte további életútját. Éppen ezért nem lehet véletlennek sem kalandvágynak minősíteni azt a

tényt, hogy a száguldó riporter egyike azoknak, akik a Habsburg-monarchia romjain proletár államot akarnak létrehozni. Mint a bécsi Vörös Gárda parancsnoka nemcsak proklamációkkal, hanem fegyveres akciókkal is a bécsi proletár diktatúra kikiáltásáért küzd. Sajnos, a negyezer főt számláló lelkes bécsi Vörös Gárda végülis vereséget szenved, s parancsnokát, Egon Erwin Kisch hadnagyot börtönbe vetik. Elítélik, majd néhány hónapi fogság után mint nem kívánatos idegent (szülővárosa, Prága ugyanis az újonnan megalakult Csehszlovák köztársaság fővárosává lép elő) kiutasítják.

Ügy vélem közhely lenne, ha utazásairól, könyveiről akarnék időrendi felsorolást adni. Tény az, hogy ekkor kezdődött életének fénykora. Járt a Szovjetunióban, egy ideig a harkovi újságíró főiskolán adott elő. Bebarangolta Kínát, volt Afrikában, Ausztráliában, Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és az Ibériai félszigeten. írásaiban vészjelzéseket ad le a béke süllyedő hajójáról. Párizsban megszólaltatja Károlyi Mihályt, akivel teljes egyetértésben ítéli el a rövidlátó és a Hitlert uralomra segítő német szociáldemokrata vezéreket, köztük a nagytekintélyű Bernsteint is, aki Károlyi Mihály előtt szószerint a következőket jelentette ki: „Ha a bolsevizmus és a fasizmus között kell választanom, minden gondolkozás nélkül a fasizmust választom.”

A müncheni árulás után Amerikába (USA) emigrál, ahonnan futva fut Mexikóba és az asztékok ősi földjén él 1945 végéig. Onnan tér haza negyvenhat elején szülővárosába, Prágába, az Óváros zegzugos utcáiba, a Kis-Oldal kőcsipkés palotái közé, ahol éjféltájt a díszkutakkal pompázó romantikus kertekben fejüket hónuk alatt hordó lovagokkal és bíborosokkal találkozhatott. Még nagy tervei vannak. Könyvet szeretne írni az újarcú Csehszlovákiáról, s minden erejével részt akar venni az új, demokratikus haza felépítésében. Sajnos alattomos kór támadja meg szervezetét. Családi házának ablakából ugyan még vigan kiáltja az őt meglátogató barátok felé, hogy „Kisch nincs itthon”. Testi ereje azonban gyengül és humora is egyre bágyadtabb lesz. Negyvenhét végén pedig ágynak dől és 1948. március 31-én szívroham végez vele.

Egon Erwin Kisch nagy tehetségű irodalmár volt, századunk legnagyobb riportere, aki mindig az arcvonalban vívta harcát. S nem is tehetett másképpen, mivel ahol ő megjelent ott mindig történt valami. Emlékszem rá, egy kedves ismerősöm, Dr. N. Magda, orvosnő, — akkortájt igen szép asszony —, egy alkalommal áhítattal kérdezte meg a nyughatatlan riportertől, mi a magyarázata annak, hogy életében olyan sok kalandban volt része. Egon hiú mosollyal készült a feleletre, felesége azonban megelőzte őt. „Tudja kedvesem, ahol Egon megjelent, ott mindig történt valami. Mexikóban például, a Popocatepetl tűzhányót már mindenki kihűltnek vélte. Ám alighogy Egonnal megérkeztünk a hegy környékére — a vulkán kitört.”

Nem hinném, hogy valaha bárki is találóbban jellemezhette volna a száguldó riporter életét.

Sajnos azt már nem láthatta, hogy koporsóját a csehszlovák trikolór és a Párt vörös lobogója díszítette, hogy a vörös koszorúk tengerében a Párt és a kormány legfőbb képviselői álltak díszőrséget. Kár. Mert ezt az utolsó tiszteletadást nagyon is megérdemelte, hiszen mindig az arcvonalban harcolt és mindig a balszélen küzdött.