A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-25 / 13. szám
Kabuki. Igaz, a hagyományos kimonót ma már — a legeldugottabb falvakban, de a fővárosban is — inkább csak otthon és ünnepi alkalmakkor vi- 0 selik a japánok... de viselik. A már régen európaizálódott, vagy ha úgy tetszik, amerikanizálódott gazdag családok lányai, asszonyai sem vetették le, mindegyiknek jónéhány drága kimonó van a ruhatárában. A hagyományos japán és a modern építészet szerves kapcsolata ugyanúgy felismerhető, mint a japán müzenében a népzenei elemek. És így sorolhatnám tovább. Az ősi hagyományok szervesen összeötvöződnek a legkorszerűbb technikai civilizációval — ez is egyike az úgynevezett japán „ellentmondásoknak'1. Pedig nem ellentmondás ez, hanem egy nép egészséges életerejének megnyilvánulása, egyebek között erre akarta megtanítani Kodály a magyarokat s Európát. Hani Kjókót, a Kodály luntézet igazgatónőjét nem könnyű megtalálni, „ceruzavégre" kapni. Ezer és egy dolga van: tanit, kórusokkal próbál, kiadványokat szerkeszt, vidéki önképzőköröket patronál, előadásokat szervez, magyar pedagógiai munkák itteni kiadását intézi, kultúrházakat látogat... Majd megpróbálom „elkapni; a lakásán, telefonon, gondoltam. Reggel nyolckor: már elment hazulról. Este nyolckor: ugyan kérem... Egyre nőtt bennem a türelmetlenség, a hosszússág, a „csakazértis"... Napról napra későbbi időpontban hivtam. Egy hét telt el igy, mig egyszer aztán maga vette fel a kagylót — éjfélkor. Másnap szokásos szaladgálni valói közepette, két ügyintézés között szakított nekem egy fél órát. — Bocsásson meg, egy csehszlovákiai magyar lapnak, a Hétnek szeretnék írni a Kodály Intézetről, munkájukról. — Tessék, kérdezzen — mondta nyelvtanilag is tökéletes magyarsággal, nagyon szép kiejtéssel. Elmondja: tulajdonképpen a véletlenen múlt, hogy most magyarul beszél. Huszonhárom éves korában elküldték ösztöndíjjal Európába, hogy tökéletesítse zenei ismereteit. Előbb Lipcsében, majd Bécsben tanult. Innen egyszer véletlenül átrándult Budapestre. És ott is maradt... kilenc évig. Most a tokiói egyetemen tanit, de nem zenepedagógiát, hanem — magyar nyelvet és irodalmat. Amikor hazajött, még mit sem tudott a Kodály-módszerről. De volt egy nagyon általános elképzelése arról, hogy az európai kultúrát a magyar kultúra közvetítésével kellene megismertetni Japánban. Véletlenül összekerült néhány lelkes énektanárral, és kérésükre magyar szövegeket fordított nekik. Ekkor tanulta s értette meg Kodály zenepedagógiai elveit, módszerének lényegét. Igy kezdődött... — Furcsa, de igaz: nálunk száz évig nem vettek tudomást a japán gyermekdalokról. Most a japán népdalanyagra építjük a zenei nevelést. Ebben is Kodályt követjük. A japánok második zenei nyelve a magyar. Erről egy itteni énekkari hangversenyen is meggyőződhettem. Ogikubo egyike Tokió számtalan külvárosainak. A hatalmas hangversenyterem tömve emberekkel. A színpadon a Kodály Intézet volt tanítványainak — óvónőknek, tanítónőknek — kórusa s az ő tanítványaikból szervezett gyermekkórusok váltják egymást. A műsoron magyar népdalfeldolgozások — jó két órán át. Bár japán szöveggel, de menynyire magyarul énekelnek... A közönség nem takarékoskodik a tetszésnyilvánítással, a tapssal. Hani Kjóko sikere. Kodály sikere. Számomra — óriási élmény. Népviselet, néptánc, népművészetek — mi a véleménye erről a japán fiataloknak? Háziasszonyomhoz egy este látogatók érkeztek: szeretnék megnézni a lakásomat, hogy esetleg kivehessék, ha néhány hónap múlva megürül. Már az asztalon is volt az elmaradhatatlan tea, s kisvártatva élénk beszélgetés kezdődött. A téma, hogy úgy mondjam, adva volt. — Kciwcibata kisasszony, maga ma egy esküvői szertartáson vett részt. Ez az oka annak, hogy ilyen gyönyörű kimonót visel? — Igen, ma volt az esküvője a barátnőmnek. De ez a nap különben is ünnep nálunk: a gyerekek napja. Igy mindenképpen kimonót öltöttem volna. — Engem mint európait meglepett, hogy milyen sok nő jár kimonóban hétköznap is a fővárosban. Nálunk népviselet már csak legfeljebb egyes eldugott falvakban ha található, de már ott is végleg kiveszőben van. — Valóban? Igaz, ezt láttam Angliában is, ahol jó egy évet töltöttem. De nálunk a kimonó tulajdonképen nem népi, paraszti, hanem nemzeti viselet. Mindig is az volt, s ma is az. — És a férfiak... Például a vőlegénye? — Hát igen, a férfiak már csaknem teljesen elhagyták. Azért nadrágban mégiscsak kényelmesebben lehet dolgozni. .. De most ünnepi, otthoni viseletként kezd ismét divatba jönni a férfiaknál is a kimonó. Szép és kényelmes. .. Kawabata mindent tud a kimonóról. Több mint ezeréves történetét, hogyan változott koronként, vidékenként, évszakok szerint. Ismeri viselésének hagyományos szabályait. Nálunk ennyi ismerettel néprajzos lehetne. Mint kiderül, esténként, munkaidejének leteltével esti tanfolyamra jár, ahol a kimonó történetével, viselésének szabályaival ismerkedik. Tanulótársai között vannak egyetemista lányok, háziasszonyok, tisztviselőnők, munkáslányok. A gyakorlati órákon nemcsak azt tanulják meg, hogyan kell a hagyományoknak megfelelően helyesen felölteni a kimonót, de azt is, hogyan kell viselni, mozogni benne. Hát igen, a vágott virág művészi elrendezését tanító ikebana-iskolákról már hallottam. Egy ismerősöm édesanyja szépszámú leánynak, asszonynak azt tanítja, hogyan kell elkészíteni és felszolgálni a teát úgy, hogy a teázási szertartás (mert Japánban a teázás valóban szertartási) pihentető legyen, szellemileg felfrissítsen. S íme, mint megtudtam, a kimonó viselését oktató iskola is van. És mi még? — Ó, sok minden. Szépirási meg rajztanfolyam; meg lehet tanulni népi hangszereken játszani, erre is vannak tanfolyamok. Én minden szabad napomnak az estéjét azzal töltöm, hogy népi táncokat tanulok. Megkérdeztem még, kissé provokatívan, meddig fogják még viselni a kimonót. — Hogy meddig? Örökké! Amíg csak Japánok élnek ezen a Földön. JÁTÉK A TŰZZEL „Sok szülő számára intő tragédia történt május utolsó napjaiban az Üstí nad Orlíci-i járás egyik községében. Marián H. és felesége Kvéta a járásszékhelyre utaztak s gyermekeiket felügyelet nélkül, bezárva hagyták a lakásban. Felelőtlenségük súlyos következménnyel járt. A gyerekek, akik közül a legidősebb ötéves, a legfiatalabb tizenhat hónapos volt, gyufával játszadozva magukra gyújtották a házat. A helyszínre hívott orvos már csak a gyerekek füstmérgezés által beállt halálát tudta megállapítani.“ (Üjsághír 1977-ből) ... Kvéta és Marián 1971 tavaszán kötöttek házasságot. Röviddel az esküvő előtt — egy falusi mulatság „utózöngéi“ kapcsán — mindkettőjüket beidézték a hnb-re. A nemzeti bizottság alelnöke jóindulatúan megkérdezte az akkor még hajadon lánytól, vajon tudja-e, miféle emberhez kívánja a sorsát hozzákötni. Aztán magyarázólag hozzáfűzte: Marián már több alkalommal kihágást követett el a törvény ellen, ráadásul iszákos is! Kvéta ekkor azt felelte, hogy reméli, leendő férje meg fog változni. A házasságot megkötötték, egy évvel később megszületett első gyermekük. A férfi azonban nem változott semmit. Elvonókúrán is járt. az sem használt. De Kvéta reménykedett. És arról álmodozott, hogy egyszer majd megváltozik minden. Ám reggel szőtt tervei estére szertefoszlottak ... Egy alkalommal a válókeresetet is benyújtotta, de később visszavonta. Szívesen elment volna dolgozni, de abból sem lett semmi, mert a gyerekek miatt nem tudott állásba lépni. Gyakran sírdogált, aztán álmodozásba fojtotta könnyeit. S § § Tulajdonképpen soha egy fillér sem volt a háznál, Marián H. mind elitta. Ráadásul ittas állapotban okozott forgalmi balesetért nyolc hónapos fegyházbüntetésre ítélik, aztán példás magaviseletéért néhány héttel lerövidítik büntetését. Szabadulása napján azonban az alkohol újra beleszól az életébe. Reggel helyezik szabadlábra, de mielőtt hazatérne, véletlenül összefut cimboráinak egyikével és áldomást isznak. Az áldomás italozássá fajul, csaknem éjfél van, amikorra hazabotorkál. A másnapot lényegében átalussza, csak a tűzvész reggelén tudadosítja, hogy még szabadulása napján jelentkeznie kellett volna a járás székhelyén, az illetékes rendőrparancsnokságon. Attól fél, hogy kötelességmulasztás címén újra ott tartják, ezért arra kéri feleségét, tartson vele. Kvéta a gyerekekre hivatkozva visszautasítja férje kérését, mire az megfenyegeti, aztán újra kérlelésre fordítja a szót. Az asszony végülis elbizonytalanodik, enged a férfinek és ruhát kap magára. Beugrik a szomszédasszonyhoz, arra akarja kérni: vigyázzon a gyerekekre, de az nincs otthon. Idegen személlyel röstelli közölni a dolgot, hogy miért és hová mennek s a szíve mélyén szégyelli is a semmirevalóságukat... Tehetetlenül körbepillant, a konyhában és a szobában zsebre vág két-három doboz gyufát és máris indulnak a férjével. Kulcsra zárja az ajtót, aztán figyelmezteti a férjét, hogy az első busszal vagy vonattal mindenképpen vissza akar jönni. Amiről nem szól az az, hogy a legidősebb gyerek a múltkor cigarettára akart gyújtani s közben a szőnyeget is kiégette. És a többi három is szívesen gyufázik. különösen a lángot bámulják előszeretettel. H§ Dél körül érkeznek vissza. A faluvégi házhoz közeledve az asszonyt egyre inkább balsejtelem keríti hatalmába. Az ajtóhoz lépve, mintha bentről füstszag szűrődni kifelé!... Reszkető kézzel főitépi az ajtót... az első pillanatban csak a sűrű füst gomolyog... aztán hirtelen lángba borul minden. Az asszony nem Iát semmit a sűrű füsttől, vakon ront be a konyhába: mögötte a férje. Csípi a szemüket a füst, nem látnak semmit, a lángok is egyre magasabbra csapnak. Kvéta a konyhaasztal mellett hirtelen belebotlik valamibe. A tizenhat hónapos kisfiú fekszik ott, mellette a másik két kicsi; a legnagyobb gyerek valamivel távolabb. Kivonszolják őket a levegőre, de már egyikükben sincs élet. § § § Nehéz lenne részletezni: percről percre mi történhetett a szóban forgó napon H.-ék házában?... Tanú erre nincs, csak a bírósági szakértők feltevései és jelentései. Mert a rendőrség, a tűzoltók, a mentők, a helyszínlelő orvos és a kórboncnok is mind-mind megtette a maga jelentését. A rendőrség és a tűzoltalmi szakértők például nagy mennyiségű gyufát találtak a lakás legkülönbözőbb pontjain, de szanaszét szórva filteres és közönséges cigaretta is hevert a lakásban. Persze, a kép csak hozzávetőleges, mert sokminden a lángok martalékává vált, szénné égett. A helyszíni szemlén készült leltárban így többek között szerepelt egy elszenesedett ágymatrac, kispárnák, megperzselt takarók és fotelek; összetört és megfüstölődött tárgyak sokasága a legnagyobb rendetlenségben. A tűzrendészeti törvényszéki szakértő jelentéséből az is kitűnik, hogy a lángok eloltása után talált tárgyak nemcsak perzseltek meg füstösek voltak, hanem vizes koromtól szennyezettek is. Sűrű iszaptól volt maszatos az udvarra vonszolt gyerekek ruházata és teste is, bár aznap verőfényes tavaszi napsütés volt. A szakember mindebből következtetve valószínűnek tartja, hogy a nagyobbacska gyerekek maguk is megpróbálták a tüzet, a gomolygó füst fészkét eloltani. A törvényszéki orvosszakértő megállapításában arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekek a lassú, alattomos parázslás következtében előállt szénmonoxid-mérgezésben haltak meg — a tűz keletkezésétől számított negyven-ötven percen belül. § § § Az illetékes bíróság a közelmúltban tárgyalta az esetet. A pervezetés során a büntetőtanács elnöke megpróbálta „kibogozni“ e tragédia eredőjét, mert a négy gyermek halála Marián H. és felesége, Kvéta elrontott életének sajnálatos következménye. Bírói felelősséggel próbált rátapintani arra, mi volt e láncolat első, legelső szeme?... Kiderült, hogy az ital és a fiatalasszony álmodozó határozatlansága. A házaspár az esztendőkre nyúló mulasztások, felelőtlenségek közül csupán annyit voltak hajlandók beismerni, hogy őrizetlenül hagyták kiskorú gyermekeiket. A bíróság azonban a történtek, a helyzet alapos ismeretében az államügyész által felhozott vád minden pontjában vétkesnek találta Marián H.-t és feleségét; enyhítő körülménynek csak annyit vehetett figyelembe, hogy a hozzájuk legközelebb állókat: négy gyermeküket veszítették el. Marián és Kvéta H.-t két-két esztendei börtönbüntetésre ítélték. De ez a kétszer hétszázharminc nap nem pótolhatja, nem adhatja vissza a négy gyermek életét. EMBEKI SORSOK
