A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-25 / 13. szám
TUDOMÁNYTECHNIKA orvosa az „alexandriai iskola" képviselőinek — kivált Eraszisztratoszna-k — a művein nevelkedett. Az emberi szervezet működéséről kialakított elképzeléseit keresztül-kasul átszövi mindaz, amit az alexandriaiaktól tanult. Hogyan is vélekedett tehát Galénosz a szív működéséről és szerepéről az emberi szervezetben? Szerinte a máj gyártja a gyomorból és a belekből felszívott táplálékból a vért (a négy „életnedv" legfontosabbikát), s ez a (vénás) vér még a májban telítődik az úgynevezett természetes pneumával, amely minden élőlényben megtalálható. A májból a vér a szív jobb felébe jut, onnan valamiféle pórusokon keresztül átá-ramlik a szív bál felébe és ott az úgynevezett vitális pneumával Frankfurt 1628) című művében —, menynyi vér folyhat ki az artériák átvágása után a kísérleti állatokból. Sokáig gondolgoztam, mennyi vér megy át (a szíven), s mennyi idő szükséges ehhez. Beláttam, hogy a megemésztett ételből nem keletkezhet ilyen sok vér, s enynyi sok vér teljesen kiürítené a vénákat, s megrepesztené az artériákat. Az egyetlen lehetőségnek az látszott, hogy a vér az artériákból valamiképpen visszajut a vénákba és a jobb szívfélbe; azaz valamiféle körmozgás lehetőségét kezdtem elképzelni." Harvey nemcsak tudott a kisvérkörről, de ismerte a szerepét is: a vér a szívből a tüdőbe jutva „felfrissül" levegővel, majd visszatér a szívbe; onnan szétáromlik a szervezet minden ré-A VÉRKERINGÉS FELFEDEZŐJE (400 éve, 1578. április 2-án született W. Harvey) Közel másfél ezer esztendőnek kellett eltelnie addig, amíg a biológia (de mondhatnék akár természettudományt is) képessé vált rá, hogy kivesse magából mindazt a tévhitet és ballasztot, mellyel az antikvitás nagy szellemei — például Arisztotelész Galénosz — megterhelték (igaz, nem szándékosan), és ezzel helybentopogásra kárhoztatták. Bár gyanítható, hogy erről nem is annyira a mesterek tehetnek, sokkal inkább a túlságosan is tekintélytisztelő tanítványok (a legtöbbjükről még az is kiderült utább, hogy epigonok), akik a természet tanulmányozása helyett szívesebben olvasták a régi szerzők műveit, és úgy akartak eredetiek lenni, hogy Hetet-havat összehordtak, ráadásul dogmává merevítettek minden magánvéleményt, ha az történetesen épp egy nevezetes görög megállapítása volt. A spekuláció —az „okoskodás"—, melyet ma legfeljebb rossz szokásnak vélnénk, akkoriban módszerré lépett elő, s még olyan nyughatatlan, szüntelenül kutató és kísérletező szellem, mint Roger Bacon sem tudott mindig ellenállni a csábításának. A dogmává csontosodott tanok tekintélyes lajstromából számtalan példát idézhetnék, most azonban csupán egyről, Galénosz „pneurna-tanától" lesz szó, erről is csak azért, mert a téma szempontjából elkerülhetetlen. A pergamoni Galénosz (i. sz. 129— 205) a hellenisztikus kor kiemelkedő William Harvey r telítődik. Amikor a szív kitágul, tulajdonképpen vért szív magába a tüdőből — állítja Galénosz. összehúzódáskor a vitális pneumával telített vér egyrészt az ütőereken keresztül eljut a test minden részébe és izommá alakul, másrészt vissza is áramlik a jobb szívfélbe, s onnan tovább. A tüdőnek az a feladata, hogy a vért lehűtse. Volt még egy pneuma, az úgynevezett pszichikai pneuma, amelyet az agy tárolt, és az idegeken keresztül juttatta el az érzékszervekhez és az izmokhoz, hogy működésüket szabályozza. Ez az elképzelés uralkodott másfél ezer éven át az orvostudományban, a szívről és a vérről. A tizenhatodik században azonban legalább onnyira jutnak, hogy felfedezik a kisvérkört. Sőt Andrea Cesailpino (1524— 1603) azt is megkockáztatja, hogy ellentmondjon Galénosznak, igaz csak annyiban, hogy megfordítja a vér mozgásának irányát: „A vér — írja — folyamatosan halad az artériákból a vénákba, anasztömózisokon (összeköttetéseken) át, szerte az egész testben; a vér folytonos mozgását a vénákból a jobb szívfélbe, innen a tüdőbe, a tüdőből a bal szívfélbe és és innen az artériákba keringésnek (circulatio) nevezem." Látni, a szó, a keringés már megszületett, de ez még mindig nem a vérkeringés felfedezése. A feladat William Harvey re várt. Harvey Folkestonban született. Cambridge-ben kezdi meg tanulmányait, majd 1958-ban Padovában folytatja Hieronymus Fabricius (1537—1619) neves anatómus és sebész tanítványaként. 1602-ben orvosdoktorrá avatják és hazatér, Londonba. 1607-től a Royal College (Királyi Orvosi Kollégium) tagja, 1615-től anatómia-professzora. 1623- ban kinevezik I. Jakab magánorvosává. A kiráy bukása után vidékre költözik és bátyja házában hal meg 1657. június 3-án. Harvey még Padovában, Fabricius révén került kapcsolatba a problémával. Fabricius a vénabillentyűkről írt könyvet. Harvey Londonba való megérkezése után, titokban, megkezdte kísérleteit: rengeteg állatot felboncolt, figyelte a vér útját, lezárta majd újra megnyitotta az artériákat és vénákat, közben pedig azt vizsgálta, miképp viselkednek a szívbillentyűk. Paradox módon azonban nem a közvetlen megfigyelés segítette Harveyt a nagy felfedezéshez, hanem a — matematika. A szívbillentyűk szerepét kezdetben félreértette, s hasztalan nézte az állat felbontott mellkasában lüktető szívet is, csak a szeme káprázott tőle. Támadt viszont egy ötlete: ki kell számítani mennyi vérre van szüksége a szervezetnek, ha valóban a Galénosz elképzelései alapján működik, s ezt a számot egyeztetni kell a valódi értékkel. „Először is azt kezdtem vizsgálni — írja az Exercitatio Anatomica de Motu Cordis et Sanguinis in Animalibus (A szív és a vér mozgásának anatómiai megfigyelése állatokon, szébe, a fáradt vér pedig visszajut a szívbe, s ezzel bezárul a nagyvérkör, hogy aztán kezdődjék minden előliről. Miután mindezt tudatosította már nem volt nehéz kideríteni, mi a feladatuk a szívkamráknak a szívbillentyűknek, valamint az erek billentyűinek. Szivattyúkra, gépekre emlékeztetik az embert, a működésük könnyen magyarázható a mechanika segítségével. Ezt a szót nem véletlenül írtam le: a 17. század a mechanika százada; Galilei, Descartes, Newton, Robert Hook — és természetesen William Harvey százada. S ha ma sok mindent bonyolultabbnak, összetettebbnek is látunk, azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a modern természettudomány a 17. században kezdett kibontakozni. Harvey felfedezése kiváltotta ugyan néhány „kolléga" haragját, de a moraj szokatlan gyorsasággal el is csendesedett. Ha a Harvey-életmű terjedelmét vennénk szemügyre, valószínűleg elcsodálkoznánk: nevezetes könyve alig több hetven oldalnál, a vérkeringés felfedezésén kívül pedig csak néhány embriológiai megfigyelése érdemel figyelmet. Hogy ma az ő neve mégis ismerősebben cseng mint számos — egyébként tehetséges — kortársáé, annak egyszerű a magyarázata : William Harvey volt az a szerencsés fickó, aki rábukkant arra, amit annyian kerestek. Lacza Tihamér (Prandl Sándor reprodukciói) A szív mozgásáról és a vér keringéséről című munka második kiadásának címlapja (Rotterdam, 1654) GYORS RÖNTGEN-LELETEZÉS Egy új Siemens-készülék könnyebbé, gyorsabbá és megbízhatóbbá teszi a röntgenorvos munkáját: nincs szükség asszisztensre, aki esetleg „félrehallja" a diagnózist. A „SIREP" elnevezésű berendezés memóriájában ötezer címszóból és 170 színes diapozitívből álló radiológiai lexikon van elraktározva. A röntgenorvos a felvétel értékelésekor „behívja" a készülék képernyőjére a vizsgált szerv képét, és a hozzá tartozó kifejezéseket. Miután megállapította a diagnózist, és az ennek megfelelő kifejezéseket gombnyomással kiválasztotta a lexikonból, újabb gombnyomásra a képernyőn is ellenőrizhető szöveget a gép hibátlanul kinyomtatja a beteg adataival együtt. trópusi fák öngyilkossága Egy amerikai növénykutató tíz éven át vizsgába a Tachigalia versicolor nevű, Panamában, Peruban és Kolumbiában honos trópusi fát. Ennek a 40 méter magasra is megnövő fának nagyon érdekes tulajdonsága, hogy csak egyszer virágzik egész életében és termésének beérlelése után elpusztul. Ez a jelenség eddig teljesen ismeretlen volt fők esetében (egyéves növekedési periódusú füveknél ismerték). Az amerikai kutató időközben 50 további „öngyilkos" fafajt talált. Hogy milyen korban érik el a -trópusi fák szaporodás képes szakaszukat, eddig nem sikerült megállapítani. A virágzás azonban meghatározott időközönként csak a faállomány egy részét érinti. A magot érlelő fák nyilvánvaló öngyilkosságát a tudósok azzal magyarázzák, hogy a sűrű őserdőben így hoznak létre helyet az utódoknak. NÖVEKVŐBEN AZ EMBERI AGY Növekszik az emberi agy súlya. 1860 és 1940 között a férfiak agyának súlya oz átlagos 1372 grammról 1424 grammra nőt a női agy súlya pedig 1242 grammról 1265 grammra. Angol neuropatológusok jutottak erre a megállapításra, a londoni pszichiátriai klinikán meghalt 397 (20—50 életév közötti) beteg boncolási adatait elemezve 1907 óta. Mithogy a súly és a térfogat szorosan összefügg, az emberi agynak is növekednie kellett — jelentette ki vizsgálataikat értékelve Corsellis orofesszor, a londoni neuropatológiai intézet vezetője. 18 i
