A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-25 / 13. szám

Két vagy három évvel ezelőtt — szóval nem is olyan régen — egy irodalmi vetélkedő „vendége" voltam: a vetélkedőn középiskolás fiatalok versengtek egymással, s meg kell mondanom, hogy versengésük nem volt valami szívderítő „mulatság". Megdöbbenten vettem például tudomásul, hogy ezek a liatalok egyáltalán nem ismerik Fábry Zoltán életművét: egyetlen könyvének a címét sem tudták megmondani, s a sok között csupán egy fiatalember akadt, aki — eléggé bizonytalanul — megemlítette a Palackpostát. Akkor támadt az a sanda gyanúm, hogy Fábry Zoltánt ugyan sokat emlegetjük, de keveset olvassuk. S egyre inkább arra a meggyőződésre jutok, hogy — bár egy évvel ezelőtt jelentőségéhez méltón ünnepeltük meg a „poéta-esztétikus" 80. születésnapját — Fábry Zoltán nálunk nem a sokak, hanem a kevesek „ügye".

Most megjelent művének, az Ady igazának példányszáma ugyancsak erről tanúskodik: a könyv 2000 példányban jelent meg a Madách Kiadó gondozásában, ebből azonban 1000 példány a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó számára készült. Tudom, hogy a Madách Kiadó előzetes információk, felmérések alapján határozza meg kiadványainak példányszámát, s azt is tudom, hogy az igényeltnél jóval magasabb példányszámban jelenteti meg könyveit. A hibát tehát nem a kiadóban kell keresnünk, hanem az „igénylőkben": az olvasókban, az olvasótábor közönyében.

.......ez a bűnös közöny szakítja meg az Ady-hu■ mánum szerepének folyamatosságát, mert ez a kö(zöny nem más, mint emberségszabotálás, humánumszigetelés" — mondta Fábry Zoltán Adyról, pontosabban: Ady feledőiről és feledtetőiről. S most mi sem mondhatunk mást azokról, akik Fábry Zoltánt feledik és feledtetik: közönyösök, tehát emberségszabotálók, humánumszigetelők. Mert Ady humánuma: Fábry humánuma. Ady igaza: Fábry igaza.

Talán az egész magyar irodalomban nem találunk még egy írót, publicistát, aki annyira együtt élt, együtt gondolkodott volna Ady Endrével — elsősorban a foiradalmár és hóborúellenes Ady Endrével —, mint éppen Fábry Zoltán. A költő még azokban az írásaiban is hangsúlyozottan jelen van, amelyek nem közvetlenül Adyval foglalkoznak: Fábry Zoltán számára Ady szava érv, tanulság, megtanulandó és továbbadandó igazság. Sőt, ennél is több: törvény. Mert Ady igaza a gondolat és a béke igaza. így együtt, egymástól elválaszthatatlanul. Gondolat csak

Filep István rajza

a béke talajában gyökerezhet. . . Nem csoda hát, ha Fábry Zoltán úgy gondoltc, hogy az Ady igaza lesz majd életművének legjelentősebb darabja. S azon sem csodálkozhatunk, hogy „főművének" megírásáia évtizedekig készülődött. A felszabadulás után megjelent első könyvének, A gondolat igazának a végén megjegyzi: „E könyvet két másik fogja követni A béke igaza és Ady igaza címen. E kötetek a szlovákiai magyar író adottsági elkötelezettségéből, így mintegy a vox humana, az emberség hangjának trilógiájává próbálnak összeállni." Ma már tudjuk, hogy — főként betegsége miatt — nem tudta tervét valóra váltani. A vox humana trilógiájából — sajnos — csak az első és a második kötet készült el. Az Ady igaza nagy, nemes szándék maradt csupán. Ezt a szándékot próbálta — legalább részben — megvalósítani Turczel Lajos, akinek összeállításában most — Ady születésének századik, és Fábry születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából — mégis kézhez kaptuk Fábry Zoltán könyvét, oz Ady igazát.

Ady igaza Fábry igaza is: szívből kiáltó igazság a háború, az embertelenség, a gondolatot tagadó háborodottság ellen.

»Vissza! — adta ki Fábry a jelszót 1939 szeptemberében, amikor a háborúellenes Ady ismét mindennél és mindenkinél aktuálisabb lett. — Vissza az igéhez, az emberi szóhoz, a költőhöz, a kezdethez. Költőkben gondolkodunk. Halott, tegnapi költőkben. 1938 ószén Kölcseyt idéztük Szlovenszkón, 1939 pünkösdje mór Adyt orózza. Halott, tegnapi költőkben gondolkodunk: ez a mi válaszunk, kincsünk és üzenetünk." S mondjuk meg: Fábry Zoltán ekkor még joggal beszélt többes szám első személyben, az egész szlovákiai magyarság nevében: a második világháború előtt — amikor a fasiszta Magyarországon Ady Endrét meghamisították, elhallgatták vagy félremagyarázták — az antiimperialista Ady a szlovákiai magyar fiatalok szívében élt tovább „megtanulandó, továbbadandó és ismételhető magatartásként". Az ember-magyar Ady lehetett csak a diákok, cserkészek, ifjúmunkások demokratikus jelszava. Azoké a fiataloké, akik tudatosították, hogy — mint

Fábry mondja — .......nem lehetek ékes magyar —

emberség nélkül, és nem lehetek a humánum embere — magyarságom vállalása, nyelvem hűsége nélkül. Az etnikum etikum is. Együtt: pozitív valóság." Erre az ember-magyar Adyra talált rá tájainkon Az igazi Ady írója, Bölöni György, aki a kérdésre, hogy hol keressük Adyt?, a következőképpen válaszolt: „Szlovenszkó ifjúságában, ahol még a legtisztábban él, mint... a magasságok felé törekvő emberi egyetemesség emléke, mint költői nagyság és írói forradalmiság." Fábry Zoltán nem egyszer büszkén hivatkozik erre a tényre, s azt is megemlíti, hogy a legnehezebb időkben, „Szlovákia szégyenteljes Karmasin-Mach érájában", a maroknyi magyarság iól állta a próbát: a szlovákiai magyar fiatalság „Hitler helyett tüntetőén Adyt mondott". Ady volt számukra a törvény, az ember az embertelenségben — a legtöbb, a legnagyobb, amivé ember egyáltalán lenni tud. Ember lenni az embertelenségben: ez, ennyi az emberség maximuma. Mert az embertelenség háború, a háború pedig nem más, mint háborodottság. A gondolat és a kultúra viszont azonos a békével. Háborút tehát csak a kultúra és a gondolat ellenében lehet kirobbantani. Fábry Zoltán 1950-ben elhangzott' szavait ma sem fölösleges ismételnünk: „A kultúrának nincs megnyugtatóbb, cinkosabb menlevele, mint -a háborúban hallgatnak a múzsák- hazugsága. Hallgatnak, mert elhallgattatják őket! Hallgatnak, mert van cenzúra és intrika, van ügyész és kobzás, van börtön és koncentrációs tábor, van statárium és könyvmáglya. Hallgatnak, mert másról beszéltetik őket, és vannak, kik szívesen beszélnek másról: írók, kultúrát feledve, háborúról. A háború a véres toll ünnepe, a gyűlölet csaholása, a frázisok fékevesztettsége, az elgyávulás túlordítása, a prostitúció mocsara. Hallgatnak a múzsák, mert az írók együtt ordítanak a farkasokkal, és vígan lubickolva úsznak a szennyes, véres vizeken az árral. Hallgatnak a múzsák, mert gyalázatukat, megbecstelenítésüket senki sem hallja, és senki sem érti." Ezért tarthatja Fábry Zoltán Ady emberségpróbájának éppen 1914-et, illetve az első világháborút. S Ady kiállta a próbát: amikor Anatole France, Gerhart Hauptmann, Maurice Maeterlinck vagy a magyar Brody Sándor és Gyóni Géza (Gyónj később háborúellenes verseket is írt), s rajtuk kívül még sokan mások beálltak a háború dicsőítői közé, együtt üvöltöttek a farkasokkal, Ady Endre tiszta maradt. Ady Endre vállalni tudta a teljes emberség kategorikus imperatívuszát, ember maradt az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Ez az ember magyar Ady élt tovább a két világháború közti időszak szlovákiai magyar ifjúságában.

De hol van már az az ifjúság?

Fábry Zoltán már 1949-ben megkérdezte: élünk-e Adyval, élünk-e vele egészen? S húsz esztendővel később. Vezér Erzsébetnek adott nyilatkozatában már kénytelen megállapítani, hogy Ady Endre — legalábbis Magyarországon — „mostohagyermek" lett: „feledik, feledtetik". A helyzet azóta sem igen változott. A költő születésének századik évfordulóján ugyan valóságos reklámhadjárat indult Adyért, az ország az ő nevétől volt hangos, a születésnap — s az egész Ady-év — azonban hamar elmúlt, s íme: ismét beállt a csönd. A kínos csönd, a feledtető. Pedig Ady Endre nemcsak a második világháború előtt volt aktuális költő, hanem ma is az lesz. Mert -- s most ismét Fábryt idézzük — „Az aktuális Ady: az állásfoglaló Ady. Az aktuális Ady: a korfelelősség, az írói bátorság példája. Az írói bátorság: politikai bátorság . . . Ady bátorsága korszerűen forradalmi hatású volt, mert korszerűen felelősségteljes volt... forrós ő, ahonnan még ma is erőt lehet meríteni. A változás és változtatás munkája még nincs elvégezve... Ady: valóságköltő. Ady, akit megtettek szimbolistának, dekadensnek, érthetetlennek és betegnek, felületesnek és felelőtlennek, más világból és más világba valónak, Ady, akit kineveztek monstrumnak és meditálónak, csodának és gyereknek — mint minden igaz forradalmi köftő —, valóságköltő. Az adottságok éltetik, ugrasztják, riasztják. Politikai mondanivalóját a magyar valóság határozza meg." A valóságköltő Ady nem hal meg, nem halhat meg: még akkor sem, ha vannak olyanok, akik megpróbálják elhallgatni, feledni és feledtetni. És nem halhat meg Fábry Zoltán sem: ha sokszor süket fülekre is talál, ha nem tízezrek, hanem csak emberek százai olvassák is szavait, embersége, igazsága halhatatlan. A vox humanának, az emberi hangnak élnie kell, győzedelmeskednie minden közönyön.

Az Ady igaza bizonyára nem olyan formában került asztalunkra, ahogy azt eredetileg Fábry tervezte, elképzelte. S mégis ott a helye könyvespolcunkon. Fábry Zoltán hagyatéka haladó hagyomány: a szlovákiai magyarság letagadhatatlan, és meghamisithatatlan hagyománya. Építenünk kell rá, élnünk kell vele. És tovább kell adnunk — például és okulásul az utánuk jövőknek: „Ma hagyomány nélkül élni: gyökér, telenséget jelent, elsodródást, megfutást és beolvadást. Ma a múlt erkölcsi öröké tanít, véd és biztat. Es ez nem könnyítés, de nehezítés, mert példa: erkölcsi többlet, és ebből a tőkéből nem szabad élősködői, kamatot élvezni, de — szaporítani, hozzátenni, mert utánunk is élnek és jönnek majd magyarok. Nyelvhűségre és emberséggerincre vagyunk kötelezve mindenképpen." VARGA ERZSÉBET