A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-25 / 13. szám
így elinézem, itt ahol most vagyunk, szebb a nád mint bárhol, bármikor. Azt a hatszáz kévét o túlsó szélén vágtam, de esküszöm, kijövök még* levágok itt vagy ezret, le én. De azért fel kell majd perzselni az idén az egészet, hogy jövőre rendes legyen a termés. Ilyenkor kijövünk, körülálljuk és fáklyával felgyújtjuk az egészet. Veszélyes munkai óvatosan kell vele bánni, kivált ha kazlak vannak a közelben. Még a komáromi tűzoltóknak is szólni kell ilyenkor. Nem azért, hogy vizet hozzanak, inkább csak az engedélyért. Benzint hozhatnának inkább víz helyett. Néha gondatlanságból is meggyullad a nádas. Pár éve az öreg csősz meggyújtotta. Véletlenül. Tátotta a száját az egész falu, mert az öreg maga is oltotta el a jócskán elharapódzott tüzet. Bravúrosan, leleménnyel, úgy oltotta el, hogy szél ellen is meggyújtotta. Ilye.» tapasztalatuk mór csak nekik, az öregeknek van. És elmeséli még, hogy amikor jégben állt a nád, akkor „tojóval" (toló) dolgoztak, ami a tragacshoz hasonló nádarató eszköz volt, orrán kaszával, hevederrel, amire rádőlt a nád. Több ember kellett hozzá: egy aki tolta, egy aki a „markot“ szedte, aztán kötöző, és kévekihordó. Az szaporább volt, és fejenként több hasznot is hozott. Dolgoztak sokszor vízben, hosszúcsizmában, meg tombásszal. A tombász tutaj volt, a nadrágok tutaja. Aztán másik kísérőm, a fiatal Nagy Géza meséli el, hogy mostanában mór traktorral is vágják a nádat, ha a körülmények megengedik. A herevágó kaszát átalakítják s az ám a szapora aratás. Baktatunk kifelé a nádasból. A nádtarló, amit itt olyan szép szóval csereklyének mondanak, bizony veszélyes terepnek számít. Tudni kell járni rajta. Könnyen döfi fel csontig az ember lábaiszárát. Mikor kiérünk, Nagy Géza lehajol és egy üres vadászpatron-hüvelyt emel fel a földről. Mutatja, és azt mondja: egy sör ára. Válaszolok: én sem szeretem a vadászokat. A föld fagya már félengedett, néhány méter után térdig sárosak leszünk, de sebaj. Visszanézünk a nádasra, melyben szétszórva díszeleg egy-egy fűzfa hatalmas bóbitája. Kérdeznem sem kell, hogyan kerültek a nádasba a füzek. Ferenczy Miklós megszólal: valamikor egy-egy leszúrt fűzfabottal jelölte ki magának minden nádarató a saját parcelláját. Ezekből lettek a fák. Bent a faluban, Ferenczyék udvarán letakarítjuk magunkról a sarat, és bent a házban kolbász, szalonna, cseresznyepálinka mellett még sokáig beszélgetünk. Arról is, milyen volt a régi falukép. Pontos képet aztán néhány utcával tovább, a nyolcvanesztendős Balogh Lajos bácsi fest a régi Nagykesziról. Ó a tetőnádazók egyik élő öregje. Azt mondja, az ő idejében mindössze három ház volt a faluban, amelynek nem nádból volt a fedeie. S hogy hol tanulta a nádazást?" „A magam nyomorúságán fiam." Távozóban a faluból még megkeresem az utolsó, az egyetlen nódfedeles házat. Rozoga állapotban van, de úgy mondják, tavasszal rendbeteszik, emléknek szándékozzák megőrizni. Mindenesetre lefényképezem. KESZELI FERENC Molnár Miksa bácsi Azt hiszem nem túlzók, ha azt állítom, hogy nehezebb ma falvainkon zsúp- vagy nódfedeles házat találni, mint a harmincas évek táján emeletes épületet. Fogynak a nádfedelü házak, s velük együtt merül feledésbe egy-egy régi szakma: így például a falusi tetőfedőké, nádkötöké, zsindelyezöké. Nekem még sikerült felfedeznem ennek a mesterségnek egyik utolsó képviselőjét Jelkában (Jókán). A nyolcvanhárom éves Molnár Miksa bácsit először három éve kerestem fel, hogy elbeszélgessek vele a munkájáról. Akkor még dolgozott, gyakran látták hosszú létráján tetőre mászni, foltozni a javításra szoruló nádfödeleket. Ma már nem dolgozik, fizikailag megerőltető mesterség a tetőfedés; meg hát a munka is kevesebb már ma, legfeljebb ha egy-egy csűr vagy pajta tetejét kell még itt-ott megjavítani. Molnár Miksa bácsi 1895-ben született. Huszonháromig odahaza az édesapja földjén dolgozott, gazdálkodott. Emellett a közeli majorságokba is eljárt dolog után. Ácskodott, bognárkodott, és kőmüveskedett is. Sikerrel próbálkozott a kosárfonással, fúrt-faragott, amolyan ezermesternek ismerték a faluban. Hogyan lett belőle mégis tetőfedő? Huszonháromban, mielőtt megnősült volna, épített egy pajtát s erre a nádfedőt is saját maga rakta fel. Tetszett is, ment is a munka, jól belejött, megszerette. Rövidesen a legjobb tetőfedőként emlegették a faluban. Sok volt a nódfedeles ház akkoriban Jókán, sok nádat adott a falu határában folyó Kis Duna, volt tehát munka mindig bőven. Gyakori látvány volt a hosszúszárú csizmában vagy mezítláb a vizben álló, kaszaszerű szerszámmal, a nádvágóval, nádat arató ember. Az így learatott nádat azután kévékbe kötve, boglyákba rakva vagy csak úgy a napos oldalon falnak támasztva szárították. De nemcsak friss nádat használtak fel, az öreg, lebontásra kerülő épületekről is leszedték a nádat s a javát gondosan kiválogatták, majd ismét felhasználták.- Előfordult, hogy valamely öreg épületről kétszázharminc kéve még jó állapotban levő nádat is sikerült megmenteni. Egy nagyobb ház befödésére pedig körülbelül hatszáz kéve kellett - mondja Miksa bácsi. Amikor elkészültek a falak, helyére került a sárgerenda, keresztgerenda, koszorúgerenda, szelemengerenda, horogfa és a léc, akkor kezdődött a nád felrakása. A kisebb gazdasági épületek tetejét beföldte a gazda is, de a lakóház befödését mindig mesteremberre bízta.- Alulról felfelé haladva raktuk a Nádaratás, Juhos Rudolf faliképé nádat a tetőre. Végigraktunk egy sort, a felső végét lécekkel leszorítottuk, az alját pedig elegyengettük a verőfa lapos végével. A másik sor nádat úgy raktuk, hogy csaknem teljesen födte az elsőt, hiszen itt folyt le a sok eső meg a hóié. A ház tetején a kétoldalról összeélő nádat - mindig az ellenkező oldalra - lehajtottuk és hosszanti irányban ráraktuk a törmeléket, a murvát. Ezt azután nyeregfával, póznával szorítottuk le. A nyeregfák végeit faszegekkel rögzítettük. A kész nádfödél vastagsága 50-60 cm volt. Ez azután nyáron, a melegben hüsöt, télen meleget adott. Ezzel azonban még nem volt készen a tető. Igazán takaros csak akkor lett, amikor a borzas tetőt — ahogy itt nevezték - pucolófával letisztították, a sok nádtörmeléket beverték a fedélbe. Ezután veröfával eldolgozták a kiálló nádvégeket, és most már készen volt a nádfedél. Beszélgetésünk alatt Miksa bácsi sokat emlegette a szerszámokat: a tűt vagy tőrt, a pucolófát, verőfát. Szeretném lefényképezni ezeket is. — Nincsenek idehaza, kölcsönadtam őket. Pajtát javítanak, oda kellettek. Mert már nincs ezekből a szerszámokból sok a faluban. így hát elköszönök, majd máskor fényképezem le a szerszámokat. Kikisér a kapuig, majd lassan, pipázva elindul vissza a hosszú udvaron. Ma még található néhány nádfedeles ház Jókán. Számuk azonban egyre fogy. Pedig jó lenne, ha legalább egykettő megmaradna. Hogy is irta Bogdán István a Régi magyar mesterségek című könyvében? „Ne becsüljük le a múltat! Akkor is értelmes emberek éltek, és az adott lehetőségekhez mérten elvégezték feladataikat, olyannyira, hogy munkájuk eredményeire épülhetett fel jelenünk. Ne bízzuk el magunkat, mert a jelen diadalait a holnap hamar túlszárnyalja, és éppúgy tárházba küldi, mint a ma a tegnap sikereit!" GÖRFÖL JENŐ Múlt és jelen 13
