A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-25 / 13. szám
VIRÁGNYELVEN Nem tudom, azok o csúnya destruktívok mért beszélnek mindig úgy, mintha minálunk mindenkit meg lehetne vásárolni. Hiszen a korrupció, a panama, a baksis csupa idegen szó. amely csak indigenátust nyert nálunk, mint a magas arisztokráciához tartozó, nagynevű famíliák. Az egyik latin, a másik indián, a harmadik török, de egyik se szittya. Nyelvészeti alapon is bizonyítani tudom, hogy a törzsökös magyarnál nincs puritánabb náció. Hiszen szava sincsen ezekre a gonosz fogalmakra. Mert a vesztegetés honi termék ugyan, de abban nincsen semmi rossz se. Az csak annyit jelent, hogy az embertől azt kívánják, maradjon veszteg, ne csináljon semmit. Márpedig, aki semmit se csinál, az nem csinál rosszat se, aki pedig nem csinál roszszat, az jó ember. Ez olyan kifogástalan szillogizmus, hogy még akkora filozófus is jóváhagyhatja, mint Kuna P. András. Aztán volna még a kenés. Nem lehet letagadni, hogy ez magyar műszó, de ebben sincs semmi erkölcstelen. Ez orvosi kifejezés, amely talán még a turáni sámánok idejéből ered. Akinek valamije fáj, arra ma is ráolvasnak a javasasszonyok, és a fájós tagot megkenik tűröm-olajjal, hogy ne fájjon. Ebben nincsen semmi kivetnivaló, mert a tűröm-olaj a kormány gyógyszerkönyvében is igen tekintélyes szerepet visz, és nem is igen rendelnek mást. Egyformán jó lábtörésről, szívfájásról, atrocitásról, koronaromlásról, szanál ez mindent. Még a mondókájuk is az a szakállas javasasszonyoknak, mint a ‘olusi kuruzslóknak. A Jézuska nevével MÓRA FERENC: kezdik, és azon végzik, hogy „nyúlháj, daruháj, majd meggyógyul, ha nem fáj". (Legföljebb a honoráriumban van egy kis különbség. A pesti doktor mindig drágább.) Egyszóval a kenés nem tilalmas dolog, sőt nagyon is érdemes cselekedet, miért is ezt őseink sűrűn gyakorolták, hol ők kenvén meg a konstantinápolyi basákat — azokat ugyan meg is rakták néha, ha helyükbe jöttek —, hol ők kenetvén meg a felséges ausztriai ház által. („Az Isten se győzi az magyari urakat pénzzel" - sóhajtott föl Ferdinánd, az első „magyar" Habsburg, mikor a szabadkirályválasztás kortesköltségeit ki kellett fizetni.) De panamáról, korrupcióról ki hallott minálunk a régi jó időkben! Egészen másképp csinálták azt akkor, mert akkor még tudtak szemérmet az emberek. A tanyai magyar, akit akkor még csak parasztnak hívtak, mindenféle ügyes-bajos dologban bekövetkezett a városba, és kinézelődvén magát a piacon, bekocogott a hivataltevő házba. Először is főbíró uramhoz ment igazságért, beáztatván előtte azt a pokolbul szalajtott hátulsó szomszédot, aki már megint rábabonázott a tehenekre. — Értöm - eresztette vékonyan a szót a pipacsutora mellől a hivataltevő nagyúr, aki soha ítéletet alapos kifaggatás nélkül nem hozott. - Most már azt kérdőm én kendtül, hogy honnan jött kend ide énelébem?- Hót a Szremác bótjábul, mert annak adtam el a korpát. Osztón onnan mög bemöntem áldomást inni a Pávába... Még azt is elmondta volna, hogy a palánki templomba is be akart menni, ami ugyan nem volt igaz, de akkor se ártott, ha istenfélő kegyes hírbe keveredett az ember - hanem ekkorára a főbíró közbeszólt, De olyan szigorúan ám, hogy még a pipacsutorát is kivette a szájából. — No hát, ha igazságot keres kend, akkor máskor ne a Pávából gyüjjék kend, hanem hazulról gyüjjék kend. Érti kend? Mehet kend Isten hírével. A magyar megkaparta az üstökét, billegette a nyakát jobb válláról a bal vállára, meg vissza, ami mind azt jelentette tanyai idiómában, hogy érti a fene, de akkor már taszította kifelé a főbíró huszárja az ajtón, úgyhogy a szembelevő ajtón beesett a nótáriushoz. No az se volt baj, mert ott is volt valami eligazítani valója. Még az azelőtt való esztendőben legelőt váltott a várostól a birkáinak, de a birkák eldöglöttek, és most már az volt a kérdés, hogy ki legelje le a füvet, amelyikért előre ki van fizetve a fűbér? De itt még bele se kezdhetett a szíve szándékába, mikor a nótárius már rámordult, füle mögé csapva a lúdtol lat. — Honnan jön kend? A magyar most már óvatosabb volt. Nem szólt se borról, se kocsmáról, se templomról, hanem megmondta úgy, ahogy volt:- Főbíró uram őkegyelmétől.- Úgy? - csapott az asztalra mérgesen a nótárius. - Hát akkor mönjön kend vissza őhozzá! Hát annyit se tud kend, hogy ha énvelem van dolga, akkor hazulról gyüjjék kend! S amerre járt a város nagy házában, ott mindenütt ez volt a törvény. Utcakapitány, vásárbiztos, fertálymester, koncipista mind azzal utasította el, hogy ők nem állnak szóba az olyan emberrel, aki nem hazulról jött. Szomorúan lógatta a fejét szegény igazságkereső, mire leért o kapualjba, s ott nagyot rúgott a kerékvető kövön. — Vesszőn mög a gazdád a nevenapján! A hajdú, aki ott támogatta a nagy sárga falat, hogy ki ne dűljön, fölkapta a fejét a zokszóra: — Hát kendnek mi baja az én gazdáimmal? — Nem ögyéb, mint hogy mög vannak háborodva az elméjökben. — Hogyhogy? — Mind azt parancsolják, hogy máskor hazulról gyüjjék. — Hát osztón? — Hát ez már csak bolond beszéd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én honnan gyüvök? — De nagyon is okos beszéd az, hanem kend a tökfejű - kapta meg a hajdú a magyarnak a ködmöngombját. - Mert ha kend nem hazulról gyün, akkor kend üres kézzel gyün, de ha kend hazulról gyün, mán akkor csak nem gyün el anélkül, hogy vagy egy pulykát ne fogna a hóna alá, vagy egy malackát ne gurítana maga előtt, vagy egy-két kötés dohányt ne gombolna a ködmöne alá, aszerint, hogy kinél keresi kend az igazságot. — Így mán értöm — fanyalodott nevetésre az ábrázata a magyarnak, és hazasietett, hogy hazulról jöhessen a hivataltevő urak elébe. Közéjük számítva a hajdút is, aki utána kurjantott: — De ha be akar kend még egyszer jutni, akkor énhozzám is hazulról gyüjjék kend! . . . Hála Istennek, most már nem ilyen szigorúak etikett dolgában az emberek. OZSVALD ÁRPÁD: LOVAK AZ ÉJBEN Lovak n holdfényes éjben, három nap esztendő — bérem: táltosok csikója szeméten, vagy fejem a hegyes karóban. Nem segít kötőfék, pányva, vágtat előled a tájba, boszorkány három vad lánya. Kereshedd fészekben, tóban. . . Kantárt a fejükhöz vágjad, parazsat lapáttal hányjad, körötted tajtékban állnak. Lovak a holdfényes éjben. DÉNES GYÖRGY: Ó, ELKIÁLTHATOM-E MÉG? Ö, elkiálthatom-e még, amit a föld kiáltott? Asszonyok ájtatos szemét, melyet az ég megáldott? A perzselő napot, az éjt, gyepágyra dőlt szerelmet, az őrületet és a kéjt, elárvult gerjedelmet? Ó, elkiálthatom-e még csillagok csobogását, az alkonyok vörös rezét, topolyarák fohászát? A szívszorító vágy sötét fényét a szembogárban, ahogy a lélekből kilép és elszalad ruhátlan? Elvillan, mint egy látomás, elmossa már a távol, a fű között arany-parázs marad csak mosolyából. ZIRIG ÁRPÁD: HANGTALAN HALÁLÉRT... látni tanulom az utam míg fent a nap hogy tartással tarthassam elétek az arcomat és nem nyughatom zajgat a vad a benti olyan legyek mint a hegy mely a borát megtermi ha öregszem ölelj akkor is magadhoz csatlakozz ho kell a vijjogó héjacsapathoz mert durva néha az igazság még ott is hol szabadság terem férfias emberséges tájra vezess hát kedvesem bárhogy kicsinyül is míg cél van nagy ez a világ kövess inkább mellkasba temetkező hangtalan halálért ne mormolj imát 11
